Mondjunk korábbi pártelnököket a Jobbikban...!
Hát igen, ebben a pártban nem tűrik meg az ilyesmit. Olyanok ezek, mint a fekete özvegy ivadékai, amelyek a tojásból kikelés után rögtön meg akarják ölni egymást. Ki hitte volna, hogy az ELTE BTK szépreményű, jól öltözött HÖK-ös fiataljainak teremtményéből szökken majd szárba a legvisszataszítóbb proliság, amit a magyar politikai élet valaha látott. Volt itt zsidólistázó, zsidó emlékműbe köpködő, áfázó, nemi erőszakoló, karlengető, orosz kém, diákjait zaklató tanár meg akármi. Aztán egy Jakab, akivel elérték a néppártosodást.
Az embernek persze nincsenek erkölcsi illúziói a mindenkori politikai pártokkal kapcsolatban, de épp ezért nagy dolog, hogy a Jobbik ebből a világból is képes messze lefelé kilógni. Semmi maradandó eredmény, semmi kormánypozíció, de máris gyilkos belső harcok törtek ki azon a koncon, amit az állami támogatásból meg egyéb manőverekből szakítani lehetett. A proli kicsinyesség esszenciáját mutatták be ezek a fiúk–lányok, akik önmagukról a nemzeti megújhodás pátoszos eszméjét hirdették. Szerencsénkre annyi alázat és emberség sincs bennük, hogy a négy fal közt ontsák egymás vérét, hanem nagy pofával teregetnek ki mindent. Fotókon meg hangfelvételeken rögzítik, majd a nyilvánosság előtt mószerolják egymást. Nemcsak a külvilágnak, hanem egymásnak is nyomják a „megy a feljelentés!” mentalitást. Nem csoda, hogy ebben a brigádban egyetlen korábbi pártelnök sem bírta lábon kihordani a közvetlen hatalma elvesztését, és végül mindannyian elmenekültek – nem mintha ne vettek volna részt maguk is annak a toxikus közegnek a létrehozásában, amely kicsinálta őket.
Ez a nyomasztó hely a mostani és a korábbi jobbikosok közös műve. Akárhol is vannak most, mindannyian büszkék lehetnek rá.
Még a szintén nem a szellemi és emberi minőségről híres Momentumba is békésen befér két exelnök. Sőt, a megszűnés határán imbolygó LMP-ből is csak az első három elnök fúrta ki egymást, de Keresztes László Lóránt és Kendernay János is maradhatott a későbbiekben. Az LMP egyébként kísérteties hasonlóságot mutat a Jobbikhoz: ugyanúgy a teljes régi garnitúra leváltását meghirdetve hozták létre, aztán a tiszta tekintetű, makulátlan múltú új politikusok olyan undorító öldöklést rendeztek házon belül, amilyet a rendszerváltó pártokban sose láttunk, mert utóbbiakba legalább annyi diszkréció szorult, hogy belül tartsák a szekrétumaikat. Előbb a Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Jávor Benedek fémjelezte párbeszédes pártszakítás után Schiffert marták el, majd Szél Bernadettnek és Hadházynak se volt maradása – persze egyiküket sincs okunk áldozatnak tartani, hiszen a saját alkotásuk hulláma csapott vissza rájuk. De még ez az LMP se olyan visszataszító, mint a Jobbik, igaz, ennek az is oka, hogy az LMP létezésének mostanra semmilyen tétje és súlya nincs, úgyhogy aligha van ember, aki ennek a pártnak a vezetéséért képes lenne lemészárolni valakit, illetve kockáztatni a saját kinyírását.
Tovább nézelődve a politikai térben, meg kell állapítani, hogy a DK is sokkal különb a Jobbiknál. Ez természetesen speciális párt, hiszen köztudottan a személyi kultusz a működtető elve, így de iure eleve kizárt itt bármiféle elnökcsere. Ennek ellenére de facto ott is társelnökség van, méghozzá a szokásostól eltérően nem férfi–női társelnökség, hanem délelőtti–délutáni. Délutánonként Dobrev veszi át a párt vezetését, amikor Gyurcsány aznapi szavatossága eléri a kritikus térfogatszázalék-szintet.
A legdurvább, hogy a proliság ősfészkének tartott MSZP sem olyan kínos, mint a Jobbik.
Hiller havernek máig van ott fontos széke exelnökként, de Horn Gyula, Kovács László, Lendvai Ildikó és Tóbiás József is méltósággal mehetett nyugdíjba, illetve politikától távoli pályára a pártból. Csak Botka Lászlót és Molnár Gyulát csinálták ki maguk közül a szocik, illetve Mesterházy Attila juthatott volna még ilyen sorsra, ha nem lenne abnormálisan magas a tűrőképessége. Hogy ne legyünk igazságtalanok, nézzünk rá a Fideszre is: Kövér László és Pokorni Zoltán egyaránt a párt szerves részei korábbi elnökökként.
Ezzel szemben a Jobbikban már Kovács Dávid, majd az utódja, Vona Gábor sem csak lemondott egy-egy választási kudarc után, hanem mindketten elmenekültek a pártból is nem sokkal a lemondásukat követően. A 2018-as elnökváltás után aztán csodás időszak köszöntött be, és teljes valójában kidomborodott a Jobbik addig búvópatakként fel-felbukkanó (lásd: Szegedi Csanád-ügy) valós karaktere. A legszebb az elmúlt négy évben, hogy a leköszönő elnököt mindig a korábbi jobbkeze fúrta ki a pártból is. Vona Gábor számára Sneider Tamás elnöksége alatt lett vállalhatatlan a Jobbik, Sneidert pedig a felemelkedő szóvivője üldözte el.
És jött ez a nyomorult Jakab Péter, a szegény ember Torgyán Józsefe. A „monnyonle” zsigerből ment neki, de a fájdalmasan hiányzó intellektust is surmósággal igyekezett pótolni, sőt, egy teljes politikai pályafutást akart felhúzni erre az egyetlen képességére.
Egy darabig azt hihettük, hogy csak a casting jelölte ki neki ezt a szélsőségesen tahó modort a választói célcsoporthoz igazítva, de túl hiteles az előadás. Valószínűbb, hogy a casting részéről csupán annyit mondtak a minden ősproli frusztrációt magában hordozó szerencsétlennek:
„Péter Dénes, bátran bontakozz ki, őszintén add önmagadat!”
Ő pedig a hóna alá fogta a dinnyéket és felpumpálta a hátát, ahogy mindig is szerette volna, amióta a falusi diszkóban látta a kidobóktól. Elhitte magát nagyon nagy emberként, hiszen neki már elnöki névtáblája és a személyére megcsinált asszisztense is van. Ebben a komikus pózban tartózkodva bukik el azóta szép sorjában mindent, a pártjától a politikai karrierjén át a családjáig, és még mindig nem érti, mi miért történik.
Amikor aztán őt is a közvetlen helyettese, Potocskáné puccsolta meg, az hihetetlen mértékben felgyorsította a néppártosodást. A mamuszos BKV-ellenőr és Potocskáné miskolci nyilvános Maunika-showja már maga a néppártiság.
Nem tudjuk, mit tud majd ebből kihozni a zsidólistázó impexes sarj, az EU-ellenes oroszbarátból kifogástalan européerré átvedlett Gyöngyösi Márton, de működő pártot már nem valószínű. Leginkább az a kérdés, hogy ő húzza majd le a redőnyt, vagy ezt a nemes gesztust meghagyja egy, az ismeretlenségből hirtelen előrántott balféknek. Vagy az egymást kinyíró, egymás után sorjázó frakcióvezetők mindegyike mellett büszkén feszítő Zsiga-Kárpát Dánielnek.
