„»Vologyát« 1933. január 17-én szerveztük be, s azóta igen értékes információkkal szolgált a magyar emigráció egyes tagjainak szovjetellenes tevékenységéről” – jelentette a rettegett NKVD (a KGB elődje) egyik tisztje akkor, amikor a terrorszervezet véletlenül Nagy Imrét is letartóztatta pár napra. Persze rögvest kiengedték. Nagy Imre, a kommunisták és posztkommunisták »hőse« és »mártírja« valójában ugyanolyan menthetetlen politikai bűnöző volt, akár Rákosi és a többiek. Nagy önként (!) lépett be az NKVD-hez, amelynél számtalan embert feljelentett. Sokukat kivégezték… Később pedig belépett az NKVD egyik elitalakulatába, úgy harcolt a Vörös Hadsereg mellett. Szétzúzzuk a Nagy Imre-mítoszt.
A PestiTV Hálózatában csütörtök este a Nagy Imre-mítoszról beszélgettünk Sebes Gábor publicistával, aki egészen remek könyvet jelentetett meg magánkiadásban a kommunista miniszterelnökről. A címében a lényeg: Mese a jó kommunistáról.
Leegyszerűsítve: a kommunista, majd posztkommunista értelmiségnek, politikának és történész-szakmának mindig szüksége van egy-egy jó „kommunistára”, hogy ezzel legitimálják magukat. Amikor egy-egy már menthetetlen (lásd Rajk Lászlót, aki finoman még az utóbbi időkben is pátyolgattak), akkor jöhet egy újabb. Mindig van másik.
Nagy Imre rémtettei ma már kutathatóak, nagyon sok történetet publikáltak, de a szélesebb olvasóközönséghez még mindig nem jutottak el a tények. Az, hogy hírhedt NKVD-ügynök volt (a KGB elődje), akinek több áldozatát kivégezték. Hogy haláláig szovjet állampolgár volt és ugyanúgy Moszkva hű, mindenre kapható elvtársa volt, mint a történelem szemétdombjára került Rákosi Mátyás. Az, hogy a begyűjtésben, az elnyomó-gépezet felépítésében, az ország kifosztásában, a kitelepítésben és az összes gaztettben vezető szerepet játszott. Erről beszélgettünk Sebes Gáborral:
Önként jelentkezett az NKVD-be
Nagy Imréről az egyik legfontosabb és amúgy még kevéssé elfogult könyvet Charles Gati írta.
A magyar származású amerikai publicistát nem lehetne jobboldalisággal vádolni, az utóbbi években a Népszavába publikált, így nem meglepő, hogy kifejezetten megengedő Nagy Imrével szemben, jól láthatóan ő is rehabilitálni akarja. Könyve mégis fontos forrásanyag, hiszen másokkal ellentétben ő belenézhetett az egykori KGB aktáiba, köztük Nagy Imre, azaz „Vologya” anyagaiba.
Tény, hogy Nagy Imre abban az évben – 1930 – lépett be az akkor még OGPU-nak nevezett titkosrendőrségbe [későbbi NKVD, majd KGB], amikor munkát kapott a Komintern mezőgazdasági intézetében. „Noha aláírta nyilatkozatát, amelyben elfogadja a szervezethez tartozással járó kötelezettségeket, arra vonatkozóan nincs írásos bizonyíték, hogy valóban együtt is működött vele” – írja erről Gati. – „Bőséges írásos bizonyíték áll viszont rendelkezésre arról, hogy 1934 körül Nagy Imre az OGPU utódja, az NKVD szorgalmas informátora volt.”
Nagy Imre és családja Moszkvában, 1944. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Jánosi Katalin
Számtalan kézzel írt jelentés
Az OGPU-ből 1934-ben lett NKVD, onnantól Nagy már bizonyítottan aktív, így erősen feltételezhetjük, hogy előtte sem húzta meg magát. De tulajdonképpen lényegtelen.
Fontosabb, hogy mire alapozta Gati a leírtakat: birtokában volt Nagy Imre tizenegy jelentése, amelyből ötöt Nagy kézzel írt. Megemlített további ötöt, amelyeket a Vásárhelyi-klánhoz, Vásárhelyi Mária köréhez tartozó Rainer M. János történész azonosított, és még hármat, amelyet egy amerikai történész, Johanna Granville fordításában olvasott. Plusz Nagy belépési nyilatkozata, amelynek másolata Gatinál van.
„Az áldozatok életére gyakorolt hatása vitatható” – írja Gati, de ez nem több elegáns sumákolásnál. „Nagy Imre számos, a szovjet titkosrendőrségnek írt jelentését, amelyben beárulja emigráns társait – de legalábbis a kézírásos dokumentumokat – hitelesnek kell tekintenünk” – szögezi le. Ezek között „szerepel három névsor, amelyekben a »szovjetellenes tevékenységet« folytatók nevét sorolja fel”.
Gati szerint a három névsorban összesen 203 (!) emigráns neve szerepel, „közülük sokan magyarok voltak, és többtucatnyian lettek a Szovjetunión végigsöprő tisztogatási hullámok áldozatai”.
Barátok, rokonok az önéletrajzban
De ennél is „szebb” az a „tizenkét oldalnyi hosszúságú önéletrajz, amelyben számos, a Szovjetunióban él magyar barátjáról, rokonáról és elvtársáról, valamint szomszédairól és munkatársairól tesz említést”. Barátok, rokonok, szomszédok, munkatársak.
Érdekes, hogy bár 1938-ban „Vologyát” tévedésből letartóztatta egy NVKD-s egység, „amelynek nem volt tudomása a szervezettel való kapcsolatáról”, négy nappal később elengedték. Gati idézi egy NVKD-százados jelentését:
„»Vologyát« január 17-én szerveztük be, s azóta igen értékes információkkal szolgált a magyar emigráció egyes tagjainak szovjetellenes tevékenységéről”.
Szerette a szőlőt. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Hegedűs Judit
Különleges NKVD-alakulatba jelentkezett
Az sem köztudott, hogy „Vologya” 1941-ben önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, ahol beosztották egy különleges NKVD-alakulatba. Nagyjából sejthetjük, milyen feladataik voltak…
Tény, hogy Krucskov, a KGB-igazgatója szerint Nagy Imre felelős volt „többtucatnyi, sőt talán több száz elvtársának a harmincas és negyvenes években történt száműzetésért, bebörtönzéséért és kivégzéséért”.
Ezt Gati túlzásnak tartja, de csak azért, mert nem lehetett ez az egyenes következménye egy „jelentéktelen informátor” [hogy ezt mire alapozza, rejtély] jelentéseinek. [Hogy miért nem, nem fejti ki.]
Mit tudunk? Nagy Imre magától jelentkezett a világ legrettegettebb terrorszervezetébe. Több, saját kézzel írt jelentése megvan. Három listájával összesen 203 elvtársának az életét sodorta veszélybe, akik közül számtalan embert kivégeztek, eltüntettek, megnyomorítottak. NKVD-s önéletrajzában barátairól, rokonairól, szomszédairól is jelent. 1938-ban őt is elkapják, de négy nap múlva elengedik, hiszen nagyon sokat köszönhetnek neki. Három évvel később belép az NKVD különleges alakulatába.
Egy nappal a forradalom előtt. Még szüretel… Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Kotnyek Antal
Örökké mentegetni fogják
Nagy Imre NKVD-s múltja többször „kiderült” az elmúlt harminc év során. A Nagy Imre-féle társaság és a posztkommunista, baloldali történészek ilyenkor újra és újra akcióba lendültek, megcáfolni, kétségbe vonni, kisebbíteni, illetve elhallgatni igyekeztek a tényeket. Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedett például az az 1991-es cikk, amelyet Nagy egyik szovjetunióbeli kollégájának, Vlagyimir Turok történész özvegye írt.
Utóbbi szerint Nagy nem lehetett az NKVD embere, mert olyan „aranyos kommunista” volt. Nem vicc, tényleg erről szól a cikk. De ennél érdekesebb az, amit a történész Nagy jelentéktelenségéről állított.
„Íme, mit mondott magnóra néhai férjem, Túrok Vlagyimir Mihajlovics a hetvenes években magyar vendégeknek (a javítatlan felvétel alapján idézem): »A Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetből emlékszem egy személyre, akit Nagy Imrének hívtak. Egy szobában ültünk, úgy, mint most önökkel. […] Szemben ültünk egymással. Nagy Imre először erős testalkatával, másodszor – úgy mondanám – megnyerő arckifejezésével, harmadszor vidám természetével tett rám hatást, negyedszer – mint minden normális magyar – szerette a nőket. Oroszul elég jól beszélt, a világháború alatt az orosz fronton szolgált, majd részt vett a polgárháborúban.”
Kommunisták 56-ban: Darvas József, Nagy Imre és Rajk Lászlóné. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Jánosi Katalin
Se nem művelt, se nem kiemelkedő
Turok – ahogyan annyian – is meglepődött azon, hogy Nagy Imréből komoly politikus, a diktatúra belügyminisztere, majd miniszterelnök lett.
„Átlagos műveltségű politikusnak láttuk, aki ismeri a paraszti lelkivilágot, valószínűleg tud a parasztokkal beszélni; ennyi és nem több volt. […] A Szmolenszki bulváron laktunk, a tudományos dolgozók házában, s ő azt mondta, hogy az egyetlen ház, ahova úgy mehet, hogy nem kell attól félnie, hogy kidobják, a mi házunk.
Nekünk baráti kapcsolatunk volt egymással, mert együtt dolgoztunk, egy szobában ültünk; természetes, hogy köztünk a barátság szorosabb volt, mint bárki mással. […] Később elvesztettem őt szem elől, mert beköszöntött a »nagy« 1937-es év. Ennek a híres évnek júliusában elkerültem Moszkvából. Mi történt később Naggyal, nem tudom; letartóztatták-e vagy a »méregpohár« elkerülte-e őt? A vele való ismeretségem megszakadt, és aztán megtudtam, hogy a Magyar Köztársaság új miniszterelnöke az én régi ismerősöm, Nagy Imre.”
Az írásból nem derül ki, hogy özvegye mire alapozta Nagy védelmét, de ezt írta: „Természetesen nekem nincs és nem is lehet semmilyen dokumentumom, ami azt bizonyítja, hogy Nagy Imre nem »tégla« volt, de meg vagyok győződve, hogy ez a vád hamis, és azt kívánom, hogy Budapesten legyen ez a vallomásom.”
A valóságban nagyon is valószínű, hogy Nagy Turokról is jelentett, aki a halált elkerülte és pár éves száműzetéssel megúszta. [Talán ő is tett valamit ezért.]
A KGB-s szerint Berija embere volt Nagy Imre
Ennél is fontosabb a Sebes Gábor által is idézett NKVD-s „bérgyilkos”, Pavel Szudoplatov visszaemlékezése. Utóbbi Sztálin és az NKVD-vezér Berija egyik legfontosabb embere volt. Felettesével, a rettegett NKVD-főnökkel kapcsolatban ezt írta [angol fordításból idézek]: „Berijának saját elképzelései voltak a magyar vezetéssel kapcsolatban is. Ő támogatta Nagy Imrét, hogy miniszterelnök-jelölt legyen. A harmincas évektől Nagy főállású NKVD-ügynök volt, fedőnevén Vologya, és szolgálatait rendkívül értékesnek tartották. Berija terve az volt, hogy Nagyot a saját embereként magyar vezetővé teszi. Nagy mindig engedelmeskedett Moszkvának.”
Bár Szudoplatov sorait természetesen megtámadták és hiteltelennek tartják, ennél azért komolyabban kell venni egy ilyen szemtanút. Egy biztos: lesz még dolga a történészeknek, amíg valaki megírja a teljes, valódi Nagy Imre-történetet.
Dr.Veres Péter
2021-12-14 at 10:31
Azért, enyhén szólva, igencsak sokatmondó, paradox jelenség,hogy egyes “jobboldali” történészek vagy újságírók éppen KGB régóta leleplezett ócska dezinformációit terjesztik itt és másutt, a kivégzett Nagy Imrével a kapcsolatban. Gratulálok, csak így tovább.
Dr..Veres Péter
2021-11-21 at 20:09
Amikor Andropov 1953 nyarán Budapestre érkezett, senki sem sejtette – ő maga sem – hogy nemsokára elkezdődik karrierjének igazi felívelő szakasza. Ez ugyan tengernyi vérrel fog járni, de a KGB vezetői tisztén keresztül sikerül megkaparintania majd — egy jól álcázott puccs segítségével — a Szovjetunió kormányrúdját. Az SZKP-nak addig alárendelt KGB-ből, annak urává fog majd válni. Andropov klasszikus neosztálinistának számított már ekkor is. Jellemző, hogy nagyköveti tevékenysége idején a vele való konzultációk során – ezt Hegedűs András szóbeli közlése alapján tudjuk – élesen ellenezte a magyar parasztok téeszekből való kilépésének engedélyezését, amelyet Nagy Imre miniszterelnök tett lehetővé — reformintézkedései során. Androvpov ellenezte Budapesten a termelőszövetkezeteknek nevezett kolhozok feloszlását. Mi több az internálások megszüntetését, a koncentrációs táborok feloszlatását, a rehabilitációkat. Így, amikor 1955 januárjában Nagy Imrét utoljára a szovjet pártvezetés maga elé citálva megalapozatlanul éles kritikával illette, Andropov is ott ült az elnökségi asztalnál. Csakhogy intrikáló, félrevezető dezinformáló feljelentései már előzőleg Hruscsovék kezébe kerültek, akik meggondolatlanul és lelkiismeretfurdalás nélkül fel is használták azokat a magyar miniszterelnök ellen a moszkvai “megbeszélésen”. Nem sejtvén, hogy Nagy Imre leváltásával voltaképpen egy totalitarizmus elleni forradalom kirobbanását provokálják ki Magyarországon.
Dr..Veres Péter
2021-11-21 at 19:49
Magyarországon, a sokat ígérő új júniusi politikai irányvonal megbuktatásában a moszkvai változások mellett, valamint Rákosi és a pártapparátus hatalmi mohóságán kívül, 1955 elején még volt egy el nem hanyagolható személyi tényező is. Ez csaknem mostanáig teljesen ismeretlen volt történetírás előtt, jóllehet meghatározó szerepe kétségtelennek tűnik. A Budapesten végbement szerencsétlen szovjet nagykövet cseréről van szó, vagyis Jurij Andropovról, aki csak 1954 nyarán váltotta fel a Nagy Imre-szimpatizáns Kiszeljovot, sértettségében – Rákosi nem vette komolyan – nyomatékkal felhívta Moszkva figyelmét a Rákosi-féle vezetés politikai és gazdasági csődjére. E követcserének rendkívüli történelemi jelentőséget kell tulajdonítanunk hazánk történetében. Mindenek előtt azért, mert a véletlen események összejátszása következtében Nagy Imre, a minisztertanács akkori elnöke, ugyanis az új szovjet nagykövet személyében veszélyes ellenlábast kapott. Jóllehet paradox módon éppen a moszkvai vezetés (Malenkov és Berija) biztatta előzőleg bátor reformok bevezetésére. Csakhogy a Kremlben Hruscsov hatalmi előretörésével párhuzamosan, hideg szelek kezdtek fújdogálni. Mindehhez tudni kell azonban, hogy Andropov mögött ott állt Szuszlov, az SZKP apparátusának második embere, aki viszont Malenkov régóta esküdt ellenségének számított. Mára már ismertté vált, hogy Andropov mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar miniszterelnököt állandóan kompromittálja Moszkvában az egyre ortodoxabb irányba tolódó, a reformokat visszafogó Hruscsov által irányított szovjet pártvezetés előtt. Ezt Andropov nemcsak hivatali utasításra tette, hanem azon túlmenően jól felfogott személyi érdekből, sőt talán bosszúból is. Andropov, aki nem sokkal Sztálin halála előtt került mentorával, Kuusinennnel együtt Finn-Karéliából a fővárosba. Moszkvában a diktátor soron következő véres tisztogatását előkészítő NKVD-s vidéki csoportok személyi állományának kiválogatása lett volna a különleges feladata. Csakhogy, mint mindig közbeszólt a történelem. Az Angliában nemrég meghalt Zhorez Medvegyev, megalapozatlan félrevezető állításával szemben, Andropov igenis kegyvesztett apparatcsikként került Magyarországra 1953 nyarán. Csupán a budapesti szovjet követség egyik titkára lett, azaz nem nagykövet, ahogy ezt a Nagy Szovjet Enciklopédia és nyomában külföldi kiadványok félrevezetően tudni vélik. Arról van szó, hogy Andropovot a központi moszkvai pártapparátusból nem más, mint Nagy Imre mentora, Malenkov személyes beavatkozására távolították el. A magyar történelem szempontjából fontos ügy háttere a következő. Malenkov, mint gyakorlati politikus, aki a technokratákra és az államapparátusra szándékozott támaszkodni, gyűlölte az ideológiai mezben tündöklő Szuszlovot, akit el akart távolítani az SZKP titkárságáról, ahol ekkor Hruscsov után következett a párthierarchiában. Malenkov személyesen utasította Andropovot, hogy egy tényfeltáró bizottság élén utazzon
a Baltikumba és tárjon fel tényleges kompromittáló anyagot Vilnyus-ban a „Litván Kommunista Párt” első titkára, a kegyetlenkedő A. Sniečkus, Szuszlov kegyence ellen. Sniečkus 1939-ben, mint belügyminiszter, majd 1944-től a helyi kommunista párt főtitkáraként szovjetizálta Litvániát, Szuszlov segítségével, aki Baltikumban nagy egyetértésben ekkor Moszkva teljhatalmú helytartójaként tevékenykedett. Ez a szoros együttműködés Szuszlov és a Sztálin által rajta kívül a legmegbízhatóbb kommunistának tartott litván pártvezér együttműködése, százezrek életébe került. Hiszen lénygében fizikailag teljesen megsemmisítették a baltikumi népek nemcsak politikai elitjét, hanem a művelt rétegeket is, beleértve az értelmiségieket, vagyis lányegében az egész középosztályt. Amelyet, ha nem pusztítottak el azonnal, akkor a Szibériába deportáltak, mint „burzsoá” nacionalistákat, eleve szovjetllenes értelmiségieket.ű
Szuszlovot értesítve a feje felett gyülekező váratlan veszélyről, nem volt hajlandó kompromittáló anyagot gyűjteni Sniečkus és pártfogója véres baltikumi tevékenységéről. Csakhogy nem tudta, hogy a miniszterelnök-helyettes Berija, a Belügyminisztériuma révén, már megszerezte a nem éppen hízelgő adatokat Szuszlovék nemzetiségellenes, minden tekintetben a litván nép elleni brutális tevékenységéről. Sőt már megtették a szükséges intézkedéseket Sniečkus leváltásához is. Ennek az volt kozvetlen acélja, hogy csapást mérjenek Hruscsovra, illetve a párt második emberére, a főideológusára — Szuszlovra, miközben népszerűséget szereznek az ország lakosait kitevő a nemzetiségek között, akiket kimondottan kegyetlenül elnyomtak, Moszkvából, amikor ész nélküli durva módon oroszosítottak. Malenkov ugyan szó nélkül végighallgatta az SZKP „Politikai Bizottságában” az Andropov-féle semmitmondó jelentést, de a szünetben a folyosón megérintve Andropov könyökét, a következőt mondta neki szó szerint: „Ezt sohasem felejtem el neked!” Másnap a Központi Bizottság addig nagyreményű apparátcsikját már nem engedték be a Pártközpont épületébe, ahol az utóbbi két évben dolgozott. A külügyminisztériumban kapott ideiglenes munkát és karrierje ezzel az incidenssel – úgy látszott – végleg derékba tört. Követségi titkárként egy csatlós állam követségén való elhelyezkedés akkor nem sok jóval kecsegtetett.
TS
2021-06-08 at 19:32
Milyen 1500 harckocsiról írsz? Azokról, amiket a románok már tolni sem tudnak? És mi az, hogy a katona ott fogja hagyni a tankját, ha túlerőt lát. Szerencse, hogy nem te voltál Egerben. A románoknak, szerbeknek biztos az lenne a legjobb, ha egy tankunk se lenne. Te talán az ügynökük vagy, mint Lindner?
TS
2021-06-08 at 19:29
Kőhídi Róbert, te nem vagy politikus, tehát azt írsz, mondasz, amit akarsz. Mai “eszeddel” 1989-ről nyilatkozni nem nagy hősiesség és teljesítmény. Olvasd el végig Orbán Viktor beszédét, és azután nyilatkozz. Pl. a hatodik koporsóról szóló részt.
Félszemű
2021-06-01 at 11:21
” Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével.” Nagy Imrének, mint jó kommunistának, régi kommunistának, amikor elmondta ezeket a mondatokat, tisztában kellett lennie azzal, hogy ez a néhány szó a halálos ítélete, Rajkkal ellentétben önként ment a bítófa alá, nem mondott le a miniszterelnökségről. Pedig biztos, hogy tudta, hogy a behódolás Kádárnak neki a menekülés a haláltól. Igen! Sok mocsok tapad hozzá. Egyesek során még Kun Béla kivégzése is, bocs, de nem mintha nagy kár lenne Kunért. Meg állítólag a polgárháború alatt a Romanovok kivégzésében is részt vett. Igen. Bűnös ember volt. De szerintetek nem létezik az, hogy valaki egyetlen pillanat alatt, akár néhány szó kimondásával, egy cselekedetével megigazul? Amikor az egykori adószedő követni kezdte Jézust, aki emberek halászává tette. Jó, nem akarom Szent Péterhez, Szent Pálhoz, Szent Jánoshoz hasonlítani Nagy Imrét, de szerintem igenis hős.
Kőhídi Róbert
2021-05-28 at 17:02
Három egyszerű kérdésem van:
– Egy egykori NKVD ügynök gazembert és 1956-ban végig gyáván viselkedő miniszterelnököt a Történelmi Igazságtételi Bizottság javaslatára miért is kellett 1989 június 16-án a Hősök terén (sic!) felravatalozni és aztán újratemetni?
– Ha már így alakult, akkor miért a FIDESZ tagjai rótták le elsőként kegyeletüket a ravatalnál?
– Nem Orbán Viktornak hívják azt, aki akkor és ott ünnepi beszédet mondott?
És végül egy negyedik: nem volna most ajánlatosabb mélyen hallgatni és csak magunkban elsuttogni, hogy ezt [email protected],(mi is) nem kicsit, de nagyon…
pragmatika
2021-05-28 at 09:31
Talán komolyan gondolja bárki is, hogy a Moszkvába emigrált komcsik nem álltak egytől egyig (Így úgy) az NKVD szolgálatába ?
Egyébként nem értem ezt a folytonos átnevezgetést. Miért nem maradt a Cseka Csekának ? 🙂
Veres Péter
2021-05-27 at 20:02
Felettébb jellemző, hogy a nyilvánvalóan elfogult — Sebes Gábor véleménye szerint Kádár nem volt rosszabb Nagy Imrénél. Enyhén szólva szintén felháborító az a sokat mondó, végtelenül provokatív másik állítása is, miszerint Kádár voltaképpen Nagy Imre álmát valósította volna meg. Az ilyen jellegű óriási szégyenletes melléfogás sajnálatos módon megfigyelhető egyes a hazai jobboldali, kimondottan antikommunista publicistánál is, úgyszintén néhány fiatal történészeiknél. Vagyis a magyar jobboldal egy része voltaképpen észre sem veszi, hogy nem titkolt, hanem nyíltan kádárista, miközben – szavakban – paradox módon antikommunistának vallják magukat, méghozzá – feltehetően – őszintén. Az utóbbiban azonban nem vagyok teljesen biztos. Az ilyen szociálpszichológiával kapcsolatos problémára – nagy fokú társadalmi skizofréniára utaló — ellentmondó tendencia a háború előtti emigráns orosz értelmiségieknél, sőt az arisztokráciánál is kimutatható volt.
A szóban forgó fércmunkát (Nagy Imre mítosza.2021. feltehetően nem is Sebes írta, aki nem történész nem tud oroszul, különösen nem ért az szovjet- és magyar- év világtörténelemhez, sőt az 1956-os magyar forradalomhoz sem. S. G. ugyanis nem tudta, amikor meggondolatlanul hivatkozott a KGB által összetákolt hamisítványra, (akárcsak Krjucskov Moszkvában, majd később Groszék Budapesten), hogy “Vologya” feltételezett ügynöki kódnév, nem más, mint az Imre keresztnév egyik orosz változata. Ezzel azonban – érdekes módon – maga Krjucskov, a hamisítvány szerzője sem volt tisztában, pedig nagy hangon azt hirdette magáról, hogy perfektül tud magyarul, este az ágyban Jókai regényeket olvas eredetiben. Vagyis, nevetséges módon mindkettőjük tévedése szerint, amit most jellemző módon még a hazai jobboldal „önként és dalolva” átvett és fennhangon hirdet — miszerint a világ leghíresebb titkosszolgálatban az NKVD-ben az ügynökök kódneveként — állítólag — azok keresztneveit használták volna. Nagyon vicces az is, miszerint a szovjet NKVD-be önként lehetett volna ügynöknek jelentkezni, mint most az amerikai CIA-ba. Máskülönben az KGB leleplezett, permanensen hazudozó, hamis dokumentumokat mázsa számra gyártó vezető emberei: Szudaplatov, Berija (és a Kijevben élt rakétamérnök fia), továbbá Krjucskov (a Gorbacsov elleni sikertelen puccs szervezője), a KGB vezetőjeként — egyáltalán nem hitelesek, enyhén szólva nem mértékadó történelmi források. Mindezeket a mendemondákat, pletykákat felületes Sebes történelmi tényként interpretálja a naiv olvasó számára. Könnyen kimutatható, hogy amikor most S. G újra felmelegíti nekünk KGB egykori őrületes hazugságai, aki szerint nemcsak a Nobel-díjas Szolzsenyicin, hanem Nagy Imre is NKVD ügynök volt — a soha nem olvasta az általa hivatkozott felsorolt munkákat. Akárcsak az emigráns K. Gáti “könyvének” Nagy Imrével kapcsolatos kitételeinek nem publikált, állítólagos szovjet dokumentumokra való megtévesztő, álságos hivatkozásai sem forrásértékűek. Soha életében, azaz 50 éven keresztül Chatles Gati professzor nem foglakozott magyar forradalom történetével, de szintén inkorrekt, ravasz módon nagy vehemenciával igenis megpróbálta kompromittálni a kivégzett miniszterelnököt, amikor nem létező KGB dokumentumokra hivatkozott 2006-ben neve alatt kiadott monográfiában, amelyet egy kollektíva számára pénzért állított össze Amerikában. Kevesen tudják, hogy Gátit és feleségét, aki az USA külügyminisztériumában dolgozott, Clinton-né barátnőjeként megvádolták, miszerint szovjet ügynökök voltak. Máskülönben a német származásúak deportálását Sztálin és az angolszász nagyhatalmak vezetői együttesen határozták el, mégpedig a háború alatt.Ezért inkorrekt a mártírhalált halt Nagy Imre nyakába varrni. Végül tévedés azon filozofálgatni, miszerint a Nagy Imre ellenes Krjucskov-féle hamisítványt Groszék számára készült.Ez ugyanis valójában szovjet kommunista válasz lett volna 1988-ban — 100 Nobel-díjas nemzetközi felhívására a Nagy Imre emlékmű felállítására Párizsban a magyar miniszterelnök törvénytelen kivégzésének 30.évfordulójára. Csakhogy közbejöttek Gorbacsov reformjai.Később, 1989-ben azonban KGB éppenséggel Grosznak akart nagyon segíteni, kik bizony roviditve publikálták is a moszkvai hamisítványt.
mama
2021-05-27 at 11:51
Ha én valóban menekülni szerettem volna, akkor a légvonalban a 100 méterre lévő amerikai követségre menekülök.
mama
2021-05-27 at 07:32
A jó kommunista a halálával is a pártot szolgálja. Köszler Artúr írta a Sötétség délben c csodálatos regényében. Lassan kiderül az igazság… Azon csodálkozom, hogy még nem került elő, hogy egy Nagy Imre nevű személy is volt a cári család kivégzői között. Vajon ki volt ő? Csak névrokonság.
Hesslerezredes
2021-05-24 at 11:16
Holtakról IGAZAT vagy semmit.
Nagy Imre halála abszolút sorsszerű volt.
A rengeteg bűnéért egyszer meg kellett lakolnia.
Így vagy úgy.
És sajnos az 56-os szereplése is abszolút felemás.
Dehogyis volt ő a “forradalom” miniszterelnöke (amely forradalom egyébként vegytisztán népfelkelés volt, ebben – véletlenül – Pozsgainak teljesen igaza volt), végig nem értette, vagy félreértette az eseményeket, utolsó beszéde pedig egy tömény marhaság (“Csapataink harcban állnak…”).
A magyar hadsereg – annyira azért kapott kiképzést – pontosan tudta, hogy semmi esélye a szovjetekkel szemben, gyakorlatilag sehol sem állt ellen, azaz nem állt a népfelkelés mellé (megjegyzem ennyit ér a mai fegyverkezésünk is: ha egy nap megindulnak ellenünk a drága szomszédok, és a magyar katona azt fogja látni, hogy a Dél-Alföldön felvonul 1500 tank ellenünk, mi meg ott vagyunk 50-60 tankkal, el tudja valaki képzelni, hogy majd hősiesen szétlöveti magát a Leopárdjában????? Ha én lennék ott, én bizony úgy otthagynám, mint eb a szaharát, eszem ágában sem lenne IGY hősnek lenni!!!).
Egyszóval Nagy Imre maximum egy áldozat, de biztosan nem magyar hős, másképpen: nem egy hős magyar.