Nyugodhassanak békében!

Az ember elmegy méltón megünnepelni a születésnapját, aztán mire két nappal később visszatér, összedőlt az általunk ismert világ. Hát így jártam. Ez a két nap leforgása alatt ugyanis meghalt Novák Tata, a megkerülhetetlen baloldali és Alain Delon, a konzervatív ikon. Persze egyikük se az, de a mozgósítás az mozgósítás. Új fénytörést kapott a „nyugodjék békében” kifejezés, mert ezek az idős emberek ennyit feltétlenül megérdemelnének a haláluk után.

Novák Ferenc baloldal felé húzó szimpátiája köztudott volt, és egy emberből ez a legtöbb, mi adható – nyilvánvalóan sokkal fontosabb a baloldal számára az életművénél. Kilencvenedik születésnapján kifejezetten kérte, hogy ne politikáról kérdezzék, de a Válasz.hu interjúkészítőjének csak sikerült a politikára terelnie a szót, és csak sikerült ebből a részből megcímeznie az anyagot. A magyar néptáncörökség egyik kulcsfigurájától, aki a szakterületén belül számos dologról számos érvényes dolgot gondolt, persze azt emelték ki vezérüzenetként, amivel lehet pillanatnyi politikai hangulatot kelteni. Most, a halála kapcsán szintén oda került a hangsúly a ballib propaganda megemlékezéseinél, hogy mit gondolt ő Orbán Viktor rendszeréről. Ez aztán a legfontosabb dolog a világon egy olyan emberről, aki eltöltött vagy hetven évet a magyar néptánc körül! Ez még akkor is méltatlan, ha valóban ezeket gondolta, és akár mondani akarta, akár kiszedték belőle.

És aztán alig egy nappal a baloldal heroikus vesztesége után kidőlt a konzervatív tartóoszlop is. Elment az, akit néztünk, akire felnéztünk, akibe kapaszkodtunk, ha elbizonytalanodtunk, hogyan kell jó jobboldalinak, hűséges konzervatívnak lenni: itthagyott minket Alain Delon, és nem elsősorban a remek színészről szóltak a jobboldali megemlékezések. Nekünk érthetően tetszik, ahogy a közös katonáskodás nyomán kiállt Jean-Marie Le Pen mellett, ahogy a lányát, Marine Le Pent is támogatta, és ahogy a normalitás mellett szólalt fel, de azért ne hallgassuk el a gyökereket! Delon annak az előző Franciaországnak volt az ikonja, amelyből az olimpiai megnyitón szodómiát „barokk festészetet” meg az apokalipszis negyedik lovasát felvonultató mai Franciaország kisarjadt.

Ha az alma egy kicsit távolabb esik a fájától, akkor is gyümölcséről ismerszik meg a fa.

Alain Delonnak négy gyereke született három nőtől, akik közül csak egy volt a felesége, egy pedig még az élettársai közt sem szerepel a Wikipédián – és ezek még csak azok a gyerekei, akiket ő maga elismert. Persze mai, sőt ‘70–’80-as évekbeli szemmel az is nagy dolog, ha egy gyereket engedtek megszületni az anyaméhben lemészárlása helyett, és Alain Delon legendás nőügyeit sem most fedeztük fel. Mindenesetre nem biztos, hogy ő a mi idolunk itt a demográfiai fordulatot hirdető, családbarát Magyarországon.

A most sokat idézett interjújának megható szavai pedig arra figyelmeztetnek, hogy ő sem ikonja a normalitásnak, hanem egy személyben áldozata és elkövetője a normalitásból kilépő modernitásnak.

A kérdésre, hogy mit szeretne hallani Istentől a halála után, így válaszolt:

„Mivel tudom, hogy ez bánt a legjobban, gyere, elviszlek édesapádhoz és édesanyádhoz – hogy végre először együtt láthasd őket.”

88 évesen, egy páratlanul sikeres élet végén a szülei válása és nemtörődömsége bántotta legjobban. És mennyien vannak ugyanígy! Aztán a szülei által nevelőszülőkhöz küldött, és nem meglepő módon problémás kamasszá vált gyerek később, felnőve, ugyanígy hagyta itt-ott a saját gyerekeit. Ezzel is mennyien vannak ugyanígy! Így keletkeznek az életre szóló sebek, ahogy Delonnál is láthattuk. Ezt is tudatosítsuk, amikor idézzük, hogy egyébként igazakat mondott a normalitásról!

Művészi rajongás vs. példakép

Pusztán a hasonló politikai vélemény kevés ahhoz, hogy valaki példakép legyen. Nem beszélve arról, hogy Alain Delon egy színész, akinek – mégha a kiválók közül való is – az volt a dolga, hogy színészkedjen.

Ugye, mennyire szeretjük, amikor kenyérféltésben tartott, ráadásul véges kognitív képességű csepűrágók és zenebohócok sokasága tukmálja ránk a globalista ideológiát és a kormányváltó megmondásokat?

Minket fárasztanak a szereptévesztésükkel, miszerint a művészetük mellé a politikai véleményük is nélkülözhetetlen a társadalom számára. Thank you, famous actors! Alain Delon azt gondolt a politikáról, ami jólesett neki, bármelyik állampolgárhoz hasonlóan joga volt elmondani vagy világgá kiabálni, de ne keverjük össze Delon nagyszerű alakításait egy színész politikai állásfoglalásaival!

Ha jogosan ki akarjuk nevetni a politikai agitátorrá feslett ballib művészecskéket, akkor legyünk következetesek!

Legyünk tisztában az értékrendünk értékével, amely nem egy bazári árucikk! Ugyanakkor meg kell tudnunk küzdeni azzal az ellentmondással, hogy fogyasztjuk, szeretjük a popkultúrát, filmet, könnyűzenét, és megkedveljük azokat, akik előállítják nekünk, ám a művész és alkotása sokszor nem összeférő az értékrendünkkel. Ez belefér, mert a konzervativizmus egyik nagy képessége, hogy el tudja viselni a valóságot, legyen az bármily’ kényelmetlen. Lehetne élni például a Black Sabbath nélkül, hiszen azok a dalszövegek azért gyakran nem olyan dolgokról szólnak, amikben hiszünk, mégis hiányozna az a zenekar, amely megérdemelten szedhetne jogdíjat a világ összes metálegyüttesétől.

Kedvelhetjük az alkotást, kedvelhetjük az azt megalkotó művészt, de nem érdemes emiatt példaképet farigcsálunk belőle, és hozzáhajlítani őt a világképünkhöz. Tony Iommi nem példakép, hanem egy zseniális gitáros. Ozzy pláne nem példakép, csak egy óriási énekes. Alain Delon se példakép, csak egy nagyszerű színész. Ne keverjük bele olyan dolgokba, amelyek nem rá tartoznak, hagyjuk meg az ilyesmit a jobb ötlet híján erre kényszerülő baloldalnak! Ő és Novák Ferenc pedig nyugodjanak békében!