Ma már alig akad az Európai Unióban klasszikus értelemben vett nagyformátumú politikus. Aki manapság Brüsszelben határozottan kiáll a nemzet, kereszténység, család értékeinek védelmében, azt populistának, nacionalistának, hovatovább fasisztának bélyegzik az európai zöld, liberális meg baloldali frakciók politikusai. Ezek a képviselők azonban kezdenek elszakadni az európai valóságtól, amit az jelez, hogy hátországuk polgárai mást gondolnak Európa jövőjéről, mint ők. A német és a francia társadalom egy jelentős része ráébredt: éveken keresztül azt hazudták nekik politikai vezetőik, hogy az olyan fogalmak, mint a jobboldal, a nemzet, a migrációellenesség kirekesztő, politikailag nem korrekt kifejezések. A visegrádi országok fellépésének köszönhetően a németek komoly hányada már nem feltétlenül érez bűntudatot amiatt, mert ki meri mondani, hogy a tömeges bevándorlás nem tesz jót a hazájának. Orbán Viktor idei tusnádfürdői beszédében úgy fogalmazott, hogy a liberális demokrácia szószólói a keresztény Európa ellenségeivé váltak, mert feleslegesnek nevezték a nemzeti kötődést és leértékelték a vallási meggyőződést. A magyar miniszterelnökkel ma már Közép-Európán kívül is egyre többen értenek egyet. Orbán Viktor augusztus elsején ezt az öntudatára ébredő, egészséges Európát képviseli majd Brüsszelben az Európai Bizottság nemrég megválasztott elnökével, Ursula von der Leyennel való találkozóján.
Nem érte meg kifordítani a köpönyeget
A jóformán a semmiből előtűnt Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökké választása után a nagy vesztesek, Frans Timmermans és Manfred Weber valószínűleg még mindig üveges tekintettel bámulnak maguk elé, hogy ez miként fordulhatott elő velük. Azóta sem értik, hogy a Brüsszelben és Strasbourgban általában csak lesajnált, csóró, keleti bunkóknak tartott visegrádi országok hogyan is fúrhatták meg az ő csúcsjelöltségüket. Ez is jelzi, hogy sem Timmermans, sem Weber nem volt tisztában ezen országok érdekérvényesítő képességével.
Manfred Weber és Frans Timmermans. Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet
A Magyarországot és a magyarokat nemrég súlyosan megsértő Manfred Weber is akkor jött rá, hogy ezzel a húzásával nagyon megrázhatta a pofonfát, amikor honfitársa, az Európai Parlament korábbi elnöke, az Orbán Viktor ádáz ellenfelének számító Martin Schulz úgy summázta a történteket, hogy Ursula von der Leyennek – akkor még csak – a jelöltté választása Orbán Viktor és a kelet-európaiak győzelme. Martin Schulz azt is hozzátette: ha a német védelmi minisztert megválasztják az Európai Bizottság élére, akkor a V4-ek forgatókönyve valósulhat meg.
Ezután a teljesen hitelét és karakterét vesztett – ha volt neki egyáltalán valaha – Manfred Weber már úgy értékelte a vereségét, hogy a magyar miniszterelnök egy személyben megvétózta az ő csúcsjelöltségét. Weber esete és bukása egyébként az iskolapéldája annak, amikor valaki saját magát politikailag kasztrálja. Adott egy konzervatív, kereszténydemokrata bajor politikus, aki azt hitte, hogy az lesz a győzelmének kulcsa, ha a migránspárti és liberális európai politikusokhoz dörgölőzik és fűt-fát ígér nekik.
Azonban Vona Gábor és a Jobbik esete óta tudjuk, hogy a liberálisok ölelése halálos.
Eközben Orbán Viktor vagy Matteo Salvini egyre erősödő európai népszerűsége azt jelzi, hogy megéri határozottan kiállni olyan értékek mellett, amelyek ma egyáltalán nem számítanak trendinek a mainstream európai uniós politikában. Ma már az európai zöldek, liberálisok meg kommunisták hörgése ellenére rengeteg nyugat-európai polgár ismeri fel, hogy a magyar kormánynak és Matteo Salvininek igaza van, amikor az országhatárok megvédését, az illegális bevándorlók megállítását, a nemzeti identitás és kultúra fontosságát hangsúlyozzák. Orbán Viktor és Salvini is tudja, hogy valójában ezek az értékek teszik Európát erőssé, nem pedig a nemzetek nélküli Egyesült Európai Államok. Gondoljunk csak bele: egy ország, egy nemzet is akkor erős, ha nem szétzilált, hanem egységes, szilárd és egészséges értékrendet követő családok talapzatán épül föl. A még mindig inkább konzervatív Anglia azért is szavazta meg a Brexitet, mert a britek többsége már nem akar egy nemzetek nélküli összemosott és agymosott, mindenféle aberráció jegyeit magánviselő, Juncker-féle Európai Unió tagja lenni.
Frusztrált európai ballibek
A brüsszeli balliberálisok – bárhonnan is fújta oda őket a szél – tudják, hogy Orbán Viktorban és a V4-ekben erős ellenfelekre akadtak, mert Európa nyugati részén is egyre többen értenek egyet velük. Frusztrálja is őket rendesen minden olyan sikerre vitt politikai húzás, amely mögött a magyar miniszterelnök, illetve a visegrádi országok állnak. Így van ez von der Leyen asszony megválasztása esetében is.
Mateusz Morawiecki lengyel, Peter Pellegrini szlovák, Andrej Babiš cseh és Orbán Viktor magyar miniszterelnök a visegrádi országok (V4) egyeztetésén az EU-csúcs ülése előtt, 2019. július 2-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs
Bár nem tudni, hogy a volt német védelmi miniszter politikája mennyire lesz kedvező Magyarország, illetve a közép-európai térség államai számára, mégis: az a tény, hogy Orbán Viktornak egy 10 milliós ország vezetőjeként komoly szerepe volt abban, hogy sikerült kigolyózni az egyértelműen bevándorláspárti jelölteket, hihetetlenül felingerelte az európai liberálisokat.
Szomorú tény, hogy a brüsszeli momentumos csipet-csapat élen jár abban, hogy a Fidesz és Orbán Viktor ellen hergeljék az európai parlament erre kapható képviselőit. Sikerült is elérni, hogy a demokráciát megcsúfolva ne szavazzák meg a parlamenti bizottságok élére a fideszes jelölteket. Cseh Katalin és Donáth Anna igazi „hazafiként” viselkedtek; a kezdő momentumosként még annak idején egy másik nemzeti ügyet, az olimpiát aknázó Fekete-Győr András pártelnök biztos nagyon büszke rájuk.
De vajon miért is tart annyira az Európai Parlament jelentős része egy 10 milliós ország kormányától? Miért acsarognak újra és újra olyan megveszekedetten annak miniszterelnökére? De úgy is feltehető a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy évek óta szinte 3 havonta a figyelem középpontjába kerül Magyarország az EP-ben és vitanapot tartanak rólunk, meg az ország vezetőjének döntéseiről?
Teljesen átmosta az agyukat a PC gondolkodás
A brüsszeli döntéshozók és a honatyák jelentős részének paranoid hozzáállására egyébként évek óta csodájára járnak a világ minden tájáról politikusok, újságírók, közéleti személyiségek. A jogállamiság magyarországi helyzetéről tartott brüsszeli vagy strasbourgi parlamenti vitanapok amolyan várva várt, üde színfoltjai az egyébként nem túl izgalmas brüsszeli politikai hétköznapoknak.
Jómagam egykori híradós tudósítóként a helyszínen szinte testközelből is végigkövettem az eseményeket. Minden ilyen parlamenti vitanapnak ugyanaz a dramaturgiája. Megérkezik az ülésterembe a magyar kormányfő. Az Európai Néppárt több, mint fele, a konzervatív jobboldal egésze tapssal fogadja, míg a zöldek, baloldaliak, liberálisok zúgolódó morajjal.
Kezdésként felszólalnak a vádló szerepében általában a liberális Guy Verhofstadt és Sophie in ’t Veld. Fejére olvassák, hogy Magyarországon diktatúra van, és ő pedig valójában egy fasiszta diktátor.
Orbán Viktor viszontválaszában egyrészt megkérdezi tőlük, hogy jártak-e mostanában Magyarországon és melyek a bizonyítékaik arra, hogy nálunk diktatúra van. A kérdés első felére nemleges a válasz, a második részére pedig az, hogy Ujhelyi Istvántól, meg Niedermüller Pétertől hallották, hogy diktatúra van. Erre mondják, hogy ülj le, egyes!
Ezen érvek hallatán a Tisztelt Ház egy része nevetésben tör ki, a másik része pedig elhalkul. A csatát ekkor megnyertük, a helyzet azonban az, hogy Orbán Viktor megnyilatkozásait az európai parlamenti képviselők tekintélyes hányada csodálattal vegyes elképedéssel hallgatja. Nem is értik, hogy hogyan fordulhat elő az a XXI. században az unióban, hogy egy európai vezető föl meri vállalni nagy politikai plénum előtt, hogy nem támogatja sem a migrációt, sem az Európai Egyesült Államok eszméjét, ráadásul – szörnyű és mily középkori dolog is ez! – hisz abban, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége. Sokan első megdöbbenésükben fasizmust kiáltanak, mások egyszerűen csak nem értik. Aki azonban egy kicsit is ismeri az Európai Parlamentben és annak folyosóin zajló munkát, az nem csodálkozik annyira ezen.
A parlamenti képviselők nagy része valamely lobbicsoport támogatását élvezve egy-egy kisebbség szószólójaként lép fel. Van, aki a klímaváltozás ellen küzdők, más a vegánok, a melegek vagy épp a pónilovak jogaiért küzdők érdekeit képviseli az EP-ben. Szent kötelességüknek azt tekintik, hogy az európai esélyegyenlőség nevében az elnyomottnak vélt kisebbségekért harcoljanak.
Ma Brüsszelben sajnos ez a jó – és ami ennél is lényegesebb: a politikailag korrekt – politikus ismérve. Ennek több oka is van. Egyrészt ezek a nyugati fogyasztói társadalmakban felnőtt politikusok jó dolgukban nem is tudják, hogy mit csináljanak, mivel foglalkozzanak mandátumuk kitöltése alatt. Számukra nem égető kérdés a munkanélküliség, az alacsony bérek, nekik nem kellett sosem két állásban dolgozniuk, hogy eltartsák a családjukat. El sem tudják képzelni, hogy egy állam a múltból örökölt rossz gazdaságpolitika miatt még 2019-ben sem tudja kellően sűrűre fonni a szociális hálót. Másrészt többségüket a ’68-as baloldali-liberális mozgalmak öröksége hatja át.
Ott ülnek az EP-ben a magukat büszkén kommunistának valló holland, meg portugál képviselők, akik soha nem tapasztalták a bőrükön, hogy mit jelent a kommunizmus. Ott ülnek a német szociáldemokraták és liberálisok – és most már sajnos a kereszténydemokraták közül is sokan –, akiknek megmondták, hogy ti egy bűnös nemzet vagytok, vezekelnetek kell a nácik miatt. Amikor ezek a politikusok meghallják azokat a szavakat, hogy jobboldal, meg nemzeti, akkor egyből a gázkamrák és Auschwitz képe jelenik meg lelki szemeik előtt. Ezt hallották ugyanis gyerekkoruktól kezdve, na meg az egyetemeken a baloldali mozgalmároktól, Rudi Dutschkétól és társaitól.
Fordulhat a kocka
Még véletlenül sem azt oltották és oltják a mai napig például a német fiatalokba, hogy volt például egy Ludwig Erhard nevű kancellárjuk, aki véghezvitte a gazdasági csodát, és a második világháború után a németek munkabírására és szorgalmára támaszkodva a ’60-as években a poraiból újjáépítette Németországot. Ehelyett a vezetőik tesznek róla, hogy állandó lelkiismeret-furdalás gyötörje őket amiatt a múlt miatt, amihez a mai generációknak az égvilágon semmi köze sincs.
Amikor 2015-ben a migránsválság idején televíziós tudósítóként Münchenben jártam, ízelítőt kaptam a németeket terhelő komplexusból. A müncheni főpályaudvaron interjúkat készítettem a migránsvonatokat váró német fiatalokkal, asszonyokkal és idősebbekkel is. Abban az időben tapssal, virággal és plüssállatokkal fogadták a szerelvényekről leszálló illegális bevándorlókat, akiket Mutti Merkel tárt karokkal várt. Mikor arról érdeklődtem, hogy miért örülnek annyira a migránsoknak, akkor szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy Németországnak már csak a múltja miatt is erkölcsi kötelessége befogadni az országba olyan kisebbségi csoportokat, amelyek veszélyben vannak. A németeknek példát kell mutatnia Európának a Willkommenskulturból.
Fotó: EPA
Valószínűleg a szegény, szerencsétlen bevándorlók által megerőszakolt nők tucatjai azóta tudnának egyet s mást mondani a Willkommenskultur előnyeiről. 2015 óta viszont nagyot fordult a világ: a negatív tapasztalatok miatt a németek közül már nagyon sokan elutasítják a bevándorlást, Angela Merkel csillaga pedig leáldozóban van.
Nyugat-Európában egyre többen értenek egyet a magyar állásponttal, miszerint meg kell védeni a nemzetállami határokat, meg kell védeni a nemzeti identitást, kultúrát. A probléma csak az, hogy a saját, választott európai parlamenti képviselőik közül alig akad olyan nagyformátumú politikus, aki Brüsszelben a különböző kisebbségi csoportok helyett az ő nemzeti érdekeiket képviselné.
Egyébiránt a németekhez hasonlóan a franciákat is hasonló kettősség feszíti. Minden évben a Diadalívnél megünneplik a dicső múltat, a nemzeti nagyságot elhozó Napóleont, miközben az őket az EP-ben képviselő francia politikusok többsége Bonapartét, vagy a franciák nemzeti önérzetét a második világháború idején visszaadó Charles de Gaulle-t minden bizonnyal Orbán Viktorhoz hasonlóan populistának, nacionalistának bélyegezné.
Erre vonatkozóan a magyar miniszterelnök a napokban Tusnádfürdőn azt mondta: az Európai Unió máig tisztelt nagy politikusait, Winston Churchillt vagy Robert Schumant ma az Európai Parlamentben illiberálisnak neveznék azért, mert azt vallották, hogy tiszteletben kell tartani az uniós tagállamok nemzeti szuverenitását.
Most akkor mi van, és mi várható ezek után az európai unió politikai porondján? Az van, hogy akár tetszik a Brüsszelben politizáló zöldeknek, liberálisoknak, kommunistáknak, akár nem, szerte Európában egyre inkább odafigyelnek azokra a politikusokra, akik nemzetben, kereszténységben gondolkodnak, és határozott elképzelésük, vízójuk van az általuk vezetett országról és Európa jövőjéről. Ráadásul Manfred Weberék kigolyózása és Ursula von der Leyen megválasztása is bizonyítja, hogy ezek az erős vezetők kellő tehetséggel és érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy adott esetben elérjék a céljukat. A balliberálisok persze itthon és Brüsszelben már csörgetik a kardokat. Ezúttal azonban lehet, hogy már nemcsak a közép-európai államokkal, hanem saját választóikkal is szemben találják majd magukat.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS