Osztrák médiabotrány: ki a valós áldozat és ki a felbujtó?

Az ausztriai médiabotrány – mely Heinz-Christian Strache alkancellár bukását okozta – három fontos kérdést vet fel, melyekre eddig semmilyen hivatalos válasz nem érkezett. Az első érdekesség, hogy a kompromittáló felvétel napokkal a választások előtt szivárgott ki, és bűn nélküli elítélés követte a videó megjelenését. A második kérdéses pont a botrány körül a sajtóorgánumok birtokosainak erőeloszlása (baloldali túlsúly, jogosan irigykedő politikusok, kiábrándultság és háttérhatalmi zsarolás). Emellett a nyugat-európai sajtószabadság egyértelmű hiánya az, ami szembetűnő lehet a Strache-ügy kapcsán.

Szögezzük le az elején a tényeket: tudomásunk szerint eddig semmilyen üzlet nem jött létre és nem is lett folytatása a botrányt kiváltó ügynek, illetve – amennyire tudjuk – az ibizai videón történteknek előzménye sem volt. Strache valóban hibát követett el: felvágós, “macsó” dumával akart elérni valamit, legyen az egy nő kegyeibe férkőzés nős férfiként, vagy tényleges média- vagy hatalomszerzés, megkerülve a törvényes utat. Ezen “vádpontok” közül ugyanakkor egyik sem valósult meg. Ezzel szemben teljes mértékben illegális keretek közt húzták csőbe, alázták meg, oltották ki a “politikai fényét”.

A két évi várakozás a videó közzétételével – túl egy negyed évvel későbbi parlamenti választáson – megalapozottan bizonyítja, hogy előre kitervelt és jól időzített titkosszolgálati operáció volt a botrány kirobbantása. Ráadásul a két baloldali újság (a Spiegel és a Süddeutsche Zeitung) egyszerre, egy időben hozza le a hírt. A megrendelőkre is elég egyértelműen lehet gyanakodni. Kinek érdeke az EP-választások előtt tíz nappal lehozni egy törvénytelenül leforgatott, 22 hónappal ezelőtti videót? Egyébként a felvételen elhangzottak nem valósultak meg, tehát gazdasági és politikai szempontból irreleváns – persze a látottak és hallottak erkölcsileg jogosan megkérdőjelezhetőek. És pont abban a közegben, ahol akár döntő fordulat is lehetséges, az eddig kormányzó, összeesőben lévő mainstream politikai erő leváltható, vagy annak hatalma és ereje korlátozható. Miközben eddig ismeretlen, új nemzeti érdekeket valló, viszont nemzetközi, Európán belüli pártcsaládok között létrejött szövetségek alakulnak ki szinte az egyik napról a másikra.

Ez a botrány nagyon jól mutatja, milyen állapotban vannak az osztrák médiaviszonyok. A 2017-es választáson az FPÖ a szavazatok 26 százalékát kapta, mint harmadik legerősebb párt, kissé lemaradva az első kettőtől (ÖVP: 31 százalék; SPÖ: 27 százalék). Mindezt úgy, hogy a jobboldalnak, azon belül is az FPÖ-nek szinte semmilyen nagyobb újság, televízió vagy hírportál nincs és nem is volt a kezében. A baloldali médiatúlsúly tehát bizonyított Ausztriában is. Az csupán a reménytelen szituáció szülte helyzetből következik, hogy a volt alkancellár képes lett volna törvénytelen megoldásra is helyzetének javítása érdekében; más kérdés, hogy végül nem élt a lehetőséggel. Nem is tehette volna, hiszen az egész csak átverés volt. Ezzel lelepleztek egy morálisan instabil politikust, de biztosan csak ezen lehet felháborodni?

2002-ig a baloldalnak Magyarországon sem fájt, hogy a teljes média a kezében van. Emlékezzünk csak, amikor megkérdezték a Medgyessy-kormányt az állami tévé és a közszolgálati média felosztásáról, a válasz nagy baloldali egyetértéssel annyi volt: vásároljon mindenki magának médiumot. Így született a Hír TV, mint első ellenzéki csatorna.

Orosz befolyás Ausztriában

Míg nálunk Orbánt próbálják Putyinnal való kapcsolatai miatt kikezdeni – nem mintha Fletó nem trécselt volna épp eleget anno a Föderáció elnökével -, úgy tűnhet, hogy Ausztriában inkább a szocialistákat kötik a gazdasági érdekek Oroszországhoz. Az orosz titkosszolgálati érdekeltséget inkább kizárja, mint valószínűsíti, hogy a nő orosz akcentussal beszél németül. Persze ha Putyin embere lenne, akkor ez fel sem tűnhetne, vagy higgyük csak, hogy a világ legnagyobb országa ennyire béna. De akkor ki ez a “csalinő”?

Johannes Gudenus (korábbi) frakcióvezető (a videón látható másik FPÖ-s) nagy földterületeket akart eladni, miután az apja meghalt – és ez a nő jelentkezett érdeklődőként, mint Igor Makarov orosz oligarcha unokahúga. Összebarátkozott Gudenusszal, és az megrészegült a kapcsolat jelentette lehetőségektől. Így született a találkozó.

Akkor itt emlékezzünk csak meg más, oroszokkal összeköthető zsarolásokról is. Az osztrák-észak-koreai botrány kipattanása után különös dolgok történtek Ausztriában. Miután az osztrák hírszerzés fedhetetlensége megkérdőjelezhetővé vált, valakik gyorsan felmutatták az osztrák hadsereg nyugalmazott ezredesét, aki húsz évig az orosz katonai hírszerzésnek (GRU) kémkedett. Ezt a botrányt éppen a Kronen Zeitung robbantotta ki, és állította: az ezredes információkat adott ki az osztrák légierőről, tüzérségi fegyverekről, migrációról és magas rangú tisztekről (mintha az oroszokat pont egy független haderő Európa közepén olyannyira érdekelné, bár ők is megérnek persze egy misét). Majd az újság e katonatiszt ügye után néhány nappal megint lehozott egy hírt arról, hogy az osztrák elhárításnál is lelepleztek valakik egy orosz ügynököt – majd aztán nagy hallgatás következett, több információ azóta sem került elő erről az esetről. Ez itt a lényeg: ez a bizonyíték, hogy valakik nagyon zsarolják a sógorékat az ügynökeikkel, akik az oroszoknak kémkednek.

Majd mindezek után Kurz elindul visszafelé, a Soroshoz vezető úton, majd leülnek tárgyalni a CEU ügyében. Igen, pont a botrányok után.

Összefoglalva: azt láthatjuk, hogy valakik gyengítik a bevándorlásellenes Kurzék hírszerzését, ami egyébként egy nagyon erős, az oroszokkal szemben potens kémelhárítás lehetne. Ezért előásnak néhány húsz éve az oroszoknak kémkedő, megkerülhetetlen fontosságú személyt, majd félbehagyják az ügyet, üzenve, hogy van még ilyen, ahonnan ez jött. Ezek után pedig Kurz majd szinte egyből leül a bevándorlás mellett politizáló gazdasági központ fő figurájával (akinek egyébként semmilyen népi felhatalmazása nincsen). Jó kis módszer az eltévelyedett bárányok megregulázására.

A cél szentesíti az eszközt

…mondhatnánk, de hát ezt mindig akkor mondjuk, mikor valami alól ki akarunk bújni. Legfőképp a felelősség alól. És ebben az esetben mind a két oldal mondhatná; azzal a kivétellel, hogy valakik ténylegesen törvényt szegtek. Ennek a következménye pedig egy ember tönkretétele és személyéhez fűződő jogainak teljes semmibe vétele, eltiprása.

Nem Strache az első osztrák jobboldali politikus, sőt: elég sok volt, aki valamilyen külső beavatkozás nyomán volt kénytelen távozni a politikából. Mások nála is rosszabbul jártak, és egyenesen az életükkel fizettek. Gondoljunk csak Karintia egykori kormányzójára, Jörg Haiderra, aki tizenegy évvel ezelőtt egy nagyon furcsa autóbalesetben lelte halálát. A vérében nagy mennyiségű alkoholt találtak, holott a legtöbb szemtanú, aki látta halála előtt fél órával, azt állította, hogy semmit nem ivott aznap este. Még érdekesebb, hogy páncélozott autója azóta is az egyik legnagyobb német autógyárban van elzárva, és senki sem láthatja.

Némi hasonlóság a botrányok között: amióta Őszöd esze lebukott, azóta megy a mellébeszélés, hogy az igaz, őszinte beszéd volt, az EU is hallgatott, a szemkilövetést tétlenül nézve. Csak a végtelenül elbaltázott válságkezelés volt az, ami távozásra kényszerítette a bukott miniszterelnököt, de mint tudjuk, még mindig ő a feje az ellenzéki nagycirkusznak. Strache viszont azonnal bedobta a törölközőt. Nem is tehet mást egy józanul gondolkodó, éppen megbukó politikus, akinek most a legnagyobb kihívás a családjától való bocsánat kérés lesz…

Ez a botrány világít legjobban arra a tényre, hogy a nyugati civilizációnk legtöbb államában a médiát a baloldal egyedül irányítja, önös érdekei mentén, megalkuvás nélkül. Aki sajátot akar, az oldja meg magának. Nincs mérleg, fékek és ellensúlyok, csak duma. Az van, amit ők mondanak, és csakis az. Ők, akik a legtöbbet beszélnek a szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, miközben pont az ellenkezőjét teszik. Ez az álliberalizmus, zöldizmus, kommunizmus.

Vagyis: NINCS SAJTÓSZABADSÁG! De nem abban az értelemben, ahogyan ők riogatnak vele.

A cikk szerzője Endre Bálint, volt diákegyesületi elnök.

Fotó: EPA/Florian Wieser