Varga-Bíró Tamás: Az ember, aki tudja, hol a helye

Van egy mondat, amitől világ életemben a hideg futkározott a hátamon. Ez a mondat így hangzik: „Tudd, hogy hol a helyed!”. Ennél már csak a következő, módosult mondattani alak a borzalmasabb: „Tudom, hogy hol a helyem.” Mert míg az elsőnél kemény viszontválasszal védekezhetünk a felénk áradó gőgös lenézés ellen, a másikkal saját magunk lelkét gyalázzuk szolgaivá. Toroczkai László megtette ez utóbbit. Méghozzá a büszke felelősségvállalás köpönyegét forgatva szavainak értelmére.

Sokan várták érdeklődéssel a múlt pénteki, össz-liberális fáklyás „kormánybuktató” tüntetést. Na, nem mintha bárki is elhitte volna, hogy ezúttal valóban „forradalmat tetszenek csinálni” egyesek. A várakozás inkább annak szólt, hogy vajon kik lesznek ott, s főleg, hogy távolmaradásukkal kik protestálnak ez ellen a liberális szerecsenmosdatás ellen.

Toroczkai (Tóth) László az egyike volt azoknak, akik nem mentek el EU-s és jobbikos zászlók alatt tüntetni a Fidesz Lendvay utcai székházához. A párt alelnöke egy adventi gyertyagyújtásos fotósorozattal, valamint egy nyúlfarknyi szöveggel magyarázta távolmaradásának okát.

„Kérdezik tőlem sokan, hogy hol voltam péntek délután? Ott, ahol a helyem van. A népem között. Az iskolánk és az óvodánk vezetőivel meggyújtottuk a harmadik gyertyát, amit mindig ilyenkor szoktunk, mert a több száz gyermek közül sokan távoli tanyákon élnek, vasárnap nem tudnak bejönni a központba. A gyermekeink műsort adtak, közöttük az én gyermekeim is. Mindig tudtam, hogy hol a helyem. Advent van.”

A hit szempontjából

Ez az indoklás több helyen is sántít. Legelőször is hit szempontjából. Az újszövetségi iránymutatások által megszövegezett katekézisben a vasárnap az Úr napja. Nem pedig a péntek délután, a menzai szünetben, fél órára, amikor éppen nekünk megfelel. Akkor sem, ha tanyán lakunk. Ma is élénken emlékszem megboldogult nagymamám elbeszéléseire arról az időről, amikor még kislány volt. A falu utolsó házában laktak, mintegy három kilométerre a templomtól. Ennek ellenére rendszeresen jártak nemcsak a vasárnapi misékre, de az adventi rorate misékre is.

Édesanyjuk, az én dédnagymamám, hajnalban mind a hat gyereknek sütött krumplit a kemencében. Aztán a gyerekek felöltöztek, a forró krumplikat a kezükbe vették, s az melegítette őket úton a templom felé. A harmincas évekről beszélek. Ma 2017 van. Aki tanyán él, teljesen biztosan van autója. Vagy ha neki nincs, akkor a tanyaszomszédjának van, s az felveheti őt útban a misére. De ez csak a dolog technikai része. A spirituális része ennél is hangsúlyosabb. Az a gyertya, amelyet a polgármester gyújt meg az óvónők és tanárok gyűrűjében, az csak egy gyertya. Az adventi gyertyát ugyanis a szertartás keretén belül – az ige liturgiája alatt – a miséző pap gyújtja meg.

Félreértés ne essék, a közösségi körben történő gyertyagyújtás is nagyon szép és ápolandó hagyomány. De erre hivatkozva bármilyen országos eseményről távol maradni, ahol már csak hivatalból is illene ott lennünk, egyszerre ízléstelen és képmutató. Fogalmam sincs, Toroczkai menyire van tisztában ezeknek a dolgoknak a jelentőségével. Jó néhány éve annak, hogy utoljára találkoztunk. Akkor nem tűnt különösebben vallásosnak. Ha azóta hívő keresztény lett, én annak szívből örülök. Csak nem tartom valószínűnek, hogy ez így történt. Inkább betudom ezt az allűrt számos képmutatása egyikének.

....