Ambrus Csaba: Kuss legyen, tiszteletes úr!

A szerző kolozsvári magyar író

Ismertem egy lelkészt, aki politizált. Talán hallottak róla, Tőkés Lászlónak hívják. Az ő politizálása forradalomhoz vezetett, előidézve egy húszmilliós – bocsánat, akkor még huszonhárommilliós ország – kommunista rezsimének bukását. Igen, nyolcvankilenc decemberében több millió román, magyar, szász, roma ünnepelte a politizáló papot, ezrek zengték kórusban az utcákon, tereken, hogy „Traiasca Tőkés!”, azaz „Éljen Tőkés!”. Amikor hónapokkal előtte arról kezdte győzködni a híveit, hogy elérkezett az idő, „bontsuk le a hallgatás falát”, mindenki tudta, hogy nem az Állami Számvevőszék épületének falára gondol. Tudom, Gulyás Marci csak mosolyogna ezen, a mai forradalmárokat más fából faragták, ők bátran cselekednek, nem cifrázzák keresztrejtvényszerű szófosásokkal a diktatúra megdöntését. Más kérdés, hogy szemben Marcival, azt a diktatúrát nem Tőkés találta ki magának, így aztán egészen más szabályok szerint játszották az akkori meccseket. Nem a letöltések, vagy az ATV állandó tehetségkutató versenyének megnyerése volt a tét, hanem élve megérni a holnapot, családdal, barátokkal együtt.

Tőkés szavai jó ideig aktuálisak maradtak. A rendszerváltás után Magyarországon is sokáig állt még a hallgatás fala, főleg a jobboldali konzervatív sajtó előtt, és ez remekül szolgálta a kommunistából liberálissá vedlett értelmiség iparággá fejlesztett hazugsággyártását. Ez napjainkban sem változott, de azért vannak már repedések a falon, van ellenvélemény, a sufniban összetákolt korrupciós bizonyítékokról pedig sorra derülnek ki, hogy inkább a könyvkiadóknak kellene elküldeni azokat, kortárs irodalmi kézirat gyanánt, hogy valami haszna is legyen belőle az országnak. Az irodalomra rá is férne egy kis vérfrissítés, mert maholnap Aleska Diamond és VV Mici lesznek a kortársirodalom legmeghatározóbb alakjai.

Ameddig a túloldalon nem mondhatta senki, hogy „ez nem igaz”, és a jobboldali politikus a pert nem elvesztette, hanem valójában megnyerte, a liberális demokráciában senkit nem zavart a fékek és az ellensúlyok teljes hiánya. Ezt nem feledve, maradva pár gondolat erejéig a rendszerváltásnál, gyermekkorom egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor a szemem láttára változott át egy komcsi nyitott szívű szabaddemokratává. Olyan volt az egész, mint egy harmadik típusú találkozás. Új tanár érkezett az iskolába, éppen én voltam a heti szolgálatos, el is kezdtem neki jelenteni, hogy „a tanár bácsinak tisztelettel jelentem”… de csak eddig jutottam, mert durván rám förmedt, hogy „bácsi az apád, öcsi, én elvtárs vagyok!” Pedig akkor már rég elfogták a Ceausescu házaspárt, de az ilyen még az utolsó pillanatban is bízik a csodában, jobban, mint az elnyomott nép a szabadság reményében. Később aztán bekövetkezett az, amit legutóbb Konrád György kívánt Orbán Viktornak, fejbe pattintották a diktátort és nejét. Én azonban tovább ragaszkodtam jelentéseimben az elvtárshoz, míg nem egyszer, finoman, szinte szomorúan, rám nem szólt a tanárom, hogy most már mondhatom az elvtárs helyett, hogy bácsi, de az úrnak jobban örülne. Hát így lett az elvtársból úr, anélkül hogy legalább egy percig is bácsi lett volna, mint édesapám. Mi még sokáig kevertük az elvtársakat az urakkal, valahogy nekünk nem ment olyan gördülékenyen az átállás, mint tanárainknak.

A papok ne politizáljanak

Ennél már csak az volna korrektebb, ha nem is szavazhatnának. Hiszen köztudott, hogy az egyházak állami támogatása folytán, az a kevés pénz, amelyet adóként havonta befizetnek, valójában a magyar adófizető pénzének újrahasznosítását jelenti. Ezért, a határon túli magyarokhoz hasonlóan, a papok nettó haszonélvezői a jelenleg regnáló politikai rendszernek, és mindannyian főállású naplopóként vesznek részt az összeszerelő műhelyekben gályázó munkásosztály kizsákmányolásában. Ugyanaz a helyzet az ország fideszes polgármestereivel és az önkormányzatok alkalmazottaival, ők nyilvánvalóan elfogultak, hiszen a saját munkahelyük megtartása a tét, nem feltétlenül az ország jövőjét illetően fejtik ki véleményüket az urnához járulva. Továbbá, egy valamit magára adó demokráciában Felcsút lakói sem szavazhatnának, mivel a hivatalban lévő miniszterelnök személyében egy olyan kapcsolatot vélünk felfedezni, amelynek következményeként Felcsút előnyt élvezhet az állami beruházások versenyében, ez pedig piaci összeférhetetlenséghez vezet.

A futballistáktól, sportolóktól, edzőktől szintén el lehetne venni a szavazati jogot, hiszen róluk már Puzsér Róbert is megmondta, hogy semmilyen hasznot nem termelnek a társadalom számára, tehát akárcsak a határon túli magyarok és az egyházi alkalmazottak, folyton kapnak, de nem adnak, jogaik vannak, viszont kötelezettségük zéró. Itt persze nem ér véget a különböző szakmák, közösségek, ideológiák kirekesztése, a kampány folytatódik, várjuk a baloldali értelmiség következő kipécézett társadalmi rétegét, akik majd betöltik a nyilvános vécé szerepét, ha a Konrádok, a Vadai Ágnesek legközelebb üríteni szeretnének.

A papok ne politizáljanak! Én sem értenék egyet azzal, ha Bibliai idézetek helyett Lázár János legfrissebb kormányinfójából hallanánk részleteket a vasárnapi misén. De nem is ez történt. Nem mintha a baloldalon bárkit is érdekelne a valóság. A valóság, a múlt és a jelen csak púp a hátukon, mert megnehezíti a napi huszonnégy órás hazudozást, és a nemzeten belüli folyamatos gyűlöletkeltést. A jövő az viszont jó cimborának számít, abba könnyű belerajzolni a Sátánt, ott mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy milyennek látja a következő évtizedet. „Ha a Fidesz nyer, ez lesz az utolsó demokratikus választás”. „Ha nem váltjuk le a Fideszt, Magyarország kilép az Európai Unióból”. „A Fidesz a választási csalástól sem riad vissza”.

Ahogy azt már megszokhattuk, a valóság és a tények, valahogy egészen másra engednek következtetni. A Fidesz nyolc éve van kormányon, és még mindig lehet szabadon választani, személytől vagy pártpreferenciától függetlenül. Az EU-ban soha nem voltunk ennyire aktívak, más kérdés, hogy a korábbi szocialista kormányokkal ellentétben, most van saját véleményünk, sok esetben ellenvéleményünk, nem pusztán a nyugati fejlett államok napi gyönyördózisát kívánjuk biztosítani, lerongyosodott tenyészbikaként, széttett lábbal kussolva, különben mehetünk kukákat borogatni, mint a székelyföldi medvék. Az is figyelemfelkeltő, hogy azok félnek a választási csalástól, és azok sírnak a „Fidesznek kedvező választási rendszer” miatt, akik úgy akarnak választást nyerni, hogy közös listákon, ilyen-olyan szövetségekbe verődve próbálnak korszakot váltani. Nem azért, de a Barcelona se úgy nyeri a bajnokságot, hogy a pontszámát összeadják az összes többi csapat pontszámával, hogy megelőzhesse az ősi rivális Real Madridot. Mi lehet annál demokratikusabb, hogy bemész a szavazófülkébe és azt választod, akit te akarsz? A végén pedig az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Mi ezzel a baj? Ki tehet arról, hogy nyolc év kormányzás után a Fidesznek megközelítőleg annyi szavazója van, mint az összes többi pártnak együttvéve? Az ellenzéknek volt rá nyolc hosszú éve, hogy ezen az állapoton változtasson. Nem sikerült. És úgy nem sikerült, hogy a kormánypártokkal ellentétben, nekik csak józan paraszti észnek megfelelő elméleteket kellett volna gyártani, komolyan vehető, elgondolkodtató beszédeket tartani, egy másféle alternatív világ értékeit felsorakoztatva. Ebből semmit nem láttunk. Így nem maradt más eszköz, mint szervezetten, országos turnék keretében, valósággá hazudni az általuk kitalált világot, abban a reményben, hogy a napi gondjaival elfoglalt választópolgárnak úgyse lesz ideje és energiája leleplezni a tudatos mellébeszélést.

A valóság nem számít. Ahogy nem számított a valóság Lengyel László Népszavában megjelent évértékelésében sem, amelyben hosszan ecsetelte, hogy a Macron-Merkel páros milyen zseniális geopolitikai húzásokkal verte szét a V4-ek szövetségét. Az, hogy 2017-ben egyetlen hivatalos vagy nem hivatalos nyilatkozat sem látott napvilágot a négy ország vezetőinek részéről, amelyeknek valamelyike legalább egy hangyafingnyit alátámasztaná Lengyel László szavait, az a legkevesebb. A tények és a megtörtént események nem tehetik tönkre a téveszméket, a bukott ideológiát. Ezért aztán néha komolyan irigylem Lengyel Lászlót, a Népszavát, és úgy általában a baloldali sajtót, mert megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy csak azt látják a világból, ami alátámasztja az igazukat és létük fontosságát. Piszok kényelmes lehet úgy élni, hogy nem a világon történő események megértésével telnek napjaid, hanem te magad találod ki a világot magad köré. Hogy érthetőbb legyek, elmondok egy rövid mesét.

Volt egyszer, hol nem volt, egy jobb- meg egy baloldali publicista. Mindketten erős érzelmeket tápláltak a híres magyar topmodell, Palvin Barbara iránt. A „propagandista” újságíró összeszedte minden erejét, és elhívta egy kávéra a csinos magyar modellt. A hölgy udvariasan visszautasította, ami egyébként így utólag jót tett emberünknek, mert végre elapadtak szeme elől a rózsaszín felhők, megtanulta, hogy meddig ér a takarója, és tudatosult benne saját korlátainak határa.

A baloldali újságíró félt a várható kudarctól, túl gyáva volt ahhoz, hogy vonzerejét próbára tegye, ezért inkább hazament és ágyba vitte ex-feleségét, hogy aztán az együtt töltött feledhetetlen öt másodperc minden pillanatában kizárólag az ő édes múzsájára gondoljon. Ezután este elment sörözni a haverokkal – akik egyébként saját újságíró kollégai voltak – és elmesélte nekik, hogy mekkorát szeretkezett Palvin Barbarával. A barátai sűrű vállveregetéssel gratuláltak neki, majd ők is elmeséltek egy szaftos történetet a saját életükből. Volt, aki Angelina Jolie csókját elevenítette fel, másvalaki arról számolt be, hogy milyen nehéz volt megmászni a Himaláját zsebre dugott kézzel. Az egyik haver pedig töredelmesen bevallotta, ő beszélte le az észak-koreai diktátort, hogy az ne támadja meg Amerikát az atombombáival.

Később rendeltek még egy kört, és megegyeztek abban, hogy nélkülük már rég kitört volna az atomháború, a hollywoodi színésznők pedig hálát adhatnának az égnek, hogy van még néhány kemény férfi, aki képes őket kielégíteni.

Másnap bementek a HVG a 444 és a 24.hu szerkesztőségébe és megírták, hogy Orbán Magyarországa mennyire rossz hely, és az ő tisztességük, tehetségük, bátorságuk, férfiasságuk, ennél sokkal jobb világot érdemel. A Blikk és az RTL bulvárrészlege pedig leleplező riportban számolt be a Palvin Barbara által kikosarazott jobboldali újságíróról, kivesézve annak kudarcát, túlértékelt vonzerejét, és egyértelmű férfiatlanságát.

Forrás: PolgárPortál