Peterdi Péter: Zárójelbe tett szakralitás
Döbbenetes tervpályázatra, illetve az arról lelkesen tudósító Index-cikkre bukkantam a minap. A Pilis lábánál, a Holdvilág-árok bejáratától nem messze található Nagykovácsipusztán, egy major területén középkori plébániatemplom és korabeli gazdasági épületek maradványait tárták fel a régészek az utóbbi években. Már a XIX. században is ismertek voltak az akkor még a felszínen is látszó, de már igencsak fogyatkozó falmaradványok – a korabeli történészek pálos vagy ciszterci monostor maradványainak gondolták a romokat a fellelhető középkori források alapján. A kommunizmusban aztán nem foglalkoztak a lelőhellyel, ugyanis a major államosítását követően gyógyszerraktár működött a területen (a bejáratnál található buszmegálló neve a mai napig „Gyógyáruértékesítő Vállalat”, dacolva az idő múlásával), jelenleg pedig kecskefarm működik ott. (PolgárPortál-publicisztika)
Peterdi Péter, a PolgárPortál állandó szerzője
A kiásott és részben konzervált romok fölé ideiglenes védőtető került, jelenleg azonban – a terület tulajdonviszonyaiból kifolyólag – nem látogatható szabadon. Ebben semmi meglepő nincs: gyakran előfordul, hogy középkori romok csak előzetes egyeztetés esetén látogathatóak, ugyanis magánterületen helyezkednek el. Eddig még rendben is lenne a történet.
Valaki azonban nyilván fontolóra vette a terület turisztikai hasznosítását, ugyanis nemrégiben azt a feladatot adták a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) Építészeti Intézetében a hallgatóknak, hogy tervezzenek „oktatási, kutatási, nevelési, kulturális vagy akár meditatív központot” a területre. Talán még ez is rendben lenne, ha a tervezési elvek tiszteletben tartanák a terület (és a szűkebben vett térség, a Pilis) szakrális jellegét. Aztán megnéztem a cikk szerzője által kiválasztott, érdekesnek titulált pályaműveket, és azt hittem, lefordulok a székről.
Mindenekelőtt szeretném megjegyezni: a legutolsó dolog lenne, hogy bármiben is a Kádár-rendszer védelmére keljek, de azt el kell ismerni, hogy a műemlékvédelmet hagyták dolgozni, a szakemberek pedig nagyon tisztességes munkát végeztek a múltunk emlékeinek feltárásában, megőrzésében és bemutatásában. Számát se tudom, hány olyan római villánál, középkori templommaradványnál vagy helyreállított műemléknél jártam az utóbbi két évtizedben, amelyeknek a létezéséről a ’70-es, ’80-as években kiadott, az akkori műemlékvédelmi munkát összegző kiadványokból értesültem. Ezek a romkertek, ezek a helyreállítások biztosították az egészséges, alapvető magyarságtudat túlélését a szocialista világnézet ellenében: aki turistaként felkereste ezeket a helyeket, sokat tanulhatott a dicső múltunkról, és szerencsére a rendszernek sem állt érdekében, hogy ettől megfossza az embereket – valamennyi egészséges patriotizmusra, hazafias érzületre a diktatúrának is szüksége volt önnön legitimációjának megalapozásához.
Az viszont semmiképpen nem fordulhatott volna elő az átkosban sem, hogy egy feltárt templomhajóból virágágyást csináljanak, csak úgy. Vagy hogy teljesen véletlenszerű vonalvezetéssel megácsolt, a semmiből a semmibe tartó, öncélúan terpeszkedő fahidat vezessenek át a romterület felett. Vagy hogy amorf koporsókra emlékeztető, dizájnos toldaléképítményekkel aggassák tele a romokat, hozzáadott értéket képzelve ezzel ahhoz, ami a saját jogán éppen hogy nem igényel bármiféle toldást.
Úgy nézem, ezek a gyerekek azok, akikkel székekre emlékeztető ülő-alkalmatosságokat terveztetnek az intézetben a tanáraik, gondosan rászoktatva őket arra a tévképzetre, hogy bármilyen dizájnszemét eszkábálása védhetővé válik, ha azt művészetként bélyegezzük meg és tesszük rá az ebből fakadó felárat. Ez az emberfajta az, aki nácizmust kiált, ha valaki azt állítja, hogy a „művészete” két forintot nem ér. És ez az, akit a műemlékvédelmi szempontrendszer, a múlt tisztelete, a szakralitás a legkevésbé sem érdekel, sőt: felül akar emelkedni rajta, túl akarja szárnyalni azt.
Kortünet lehet ez. Jönnek ezek a Sárák, Flórák és Hannák valahonnan (gondolom, kitermeli őket ez a kor), és azt képzelik a mi kis csillagvirág-nevű hópehely-generációsaink, hogy akármit zárójelbe lehet tenni. Tanulni valószínűleg nem sokat tanultak a világról, de mivel sikerült eltévedés nélkül felbaktatniuk a művészet elit klubjának a cselédlépcsőjén, máris megkapják a biankó csekket arra vonatkozólag, hogy bármit is csinálnak, az értékes. Ha szerencséjük van, talán valami juppi majd kifizeti a szarjaikért a dizájnfelárat, aztán villoghatnak vele, hogy melyik multicég pompőz irodaházában találhatók meg a tákolmányaik – máskülönben meg valószínűleg éhen halnak a nagy értékesség közepette, mert épp csak a fedezet hiányzott a nekik osztogatott biankó csekkek mögül.
De tettestárs az érték-relativizálásban az Index-cikk szerzője is. Idézem, betűhűen: „Ami az itt élő ciszterciek után megmaradt az néhány nagyon szép rom, melyekkel pont ugyanaz a baj, mint általában a romokkal ország- és világszerte, hogy nem nagyon lehet velük mit kezdeni. Egy-két tényleg izgalmas és látványos kivételtől eltekintve inkább csak terhet jelentenek az utókornak: szépen feltártuk, kiástuk az őket óvó föld alól, és utána nem nagyon tudunk mit kezdeni velük. Pedig ha már egyszer felszínre hoztuk a köveket, muszáj vigyázni rájuk, különben csak pusztulnak. Legalább is ezt hangsúlyozta a tervezési feladatok megbeszélése során mindvégig Laszlovszky József (CEU) régész, aki konzulensként követte a folyamatot.” Tetszik érteni? A romokkal csak a baj van, csak terhet jelentenek. (Ezt se hittem volna, hogy valaha is látom majd leírva a fősodratú médiában.) A materialista embernek biztosan teher a múlt, a rendes ember azonban úgy akarja látni a történelmi emlékeket, ahogy vannak, kommentár és átértelmezés nélkül.
Örülnék, ha mindenki a maga kaptafájánál maradna. A művészjelölt hajtogasson stokit és örüljön, hogy sikerült megúsznia a keményebb életet. A templomromokkal pedig a műemlékesek foglalkozzanak.
(Vezető kép: A romok mai állapota az Üveghegyen (Fotó: MOME Építészeti Intézet)
