Callidus: Lenéznek ám téged, nem tudtad?
Fogalmam sincs, hogy a 2018-as sorsdöntő választás előtt miről írhatnék, mi olyat mondhatnék, amit mások még nem mondtak el, talán érthetőbben is, mint én? A realitás ismételgetése lassan közhelybe fordul, a többségnek csömöre van már a kampánytól, a politikától, elég volt, gondolják, sokan ki is mondják, csak lennénk túl rajta – mintha mindegy volna, hogyan végződik. Egyesek fütyülnek az egészre, mások szoronganak kissé, de bizakodnak, megint mások pedig remegnek a hatalomért, ígérnek fűt-fát, a „szar-szappan-szalámi” koalíciónak semmi sem drága, s mondják, szegény ember az, aki még ígérni sem tud. De kik azok, akik bedőlnek, mindig bedőlnek, még mindig, azok után is, amit ez a nemzet végigélt a szocialista kormányok alatt, s pláne azt megelőzően, a rendszerváltozás előtt?
Öt hete, hogy meghalt az apám. Jó ember volt, de nehéz ember. Minden országgyűlési választás során a Fideszre szavazott, emlékszem ahogy ’98-ban hangoztatta egy családi együttlét során: esélyt kell adni a fiataloknak, lendületesek és hitelesnek is tűnnek. És azt, hogy annyira másak. Nem foglalkozott ő a politika mélységeivel soha, nem tudta megfogalmazni, miben rejlik ez a másság, de érezte, már akkor megérezte.
Magyarország a rendszerváltozást követő két évtizedben kereste a saját útját, de miközben görcsösen igyekezett felkapaszkodni a hőn vágyott Nyugat szekerére, nem vette észre, hogy csöbörből vödörbe kerül. Az aktuális vezetés nem értette meg, hogy egy ország szabadsága és függetlensége merő ábránd csupán, ha adósságteher alatt roskad. Hiányzott a képesség is, de a bátorság, az öntudat és az akarat egészen biztosan nem volt jelen. 2010 óta azonban új kép rajzolódik, s a nehézségek ellenére tetszetős ez a kép. Ha egyetlen mondatban kellene meghatároznom, mi változott, azt mondanám: a magyarság visszakapta önmagába vetett hitét.
Talán ezt érezhette meg az apám akkor, ezt láthatta meg ő is a fiatal Orbán Viktorban. A minap, amikor az asztalán maradt iratokat rendezgettem, kezembe akadt egy HVG – ugyanúgy járatta, ahogy egykoron, s ez bizonyítja, ő nem változott, azonban a világ körülötte a feje tetejére állt. Nem tudom, elhitte-e amit mostanság írtak, és azt sem, kire szavazott volna. Fellapoztam a szebb napokat is látott sajtóterméket, beleolvastam az egyik cikkbe, a vastagbél daganatos megbetegedéseiről szólt. Az írója szerint ebben az országban nem juthat el szűrővizsgálatra valaki önszántából, csak akkor, ha panasza van, vagy mélyen a zsebébe nyúl és magánúton óvja az egészségét. Oktatásegészségügy ugye, meg a stadionok.
November végén mentem el a körzeti orvoshoz és kértem egy beutalót vastagbéltükrözésre. Nem volt panaszom, de ebben az életkorban már nem árt odafigyelni, családi anamnézis, egyebek. December 5-én végezték el a vizsgálatot a szomszéd kisváros egészségházában. Ingyen. Adtak volna egy kis drogot is, szorongáscsökkentőt a vizsgálatra, de nem kértem, mondtam, hogy mindenképpen hazavezetek, de ha gondolják, adják oda otthonra. Megmosolyogták a viccet, de nyilván nem adták oda. Pedig ingyen lett volna az is.
Apám alig egy hetet töltött a miskolci központi kórház onkosebészetén. Vadonatúj épületben, vadonatúj szobában, ketten feküdtek egy négyágyasban. Európai színvonalú környezetben, kifogástalan ellátást kapott. Nem azért halt meg, mert nem tettek meg érte mindent, vagy hiányzott a szaktudás, a gyógyíthatatlan betegségekbe a világ fejlettebb, gazdagabb pontjain is bele szokás halni. Az egyik rokonom, aki szintén meglátogatta, néhány nappal később arról beszélt, hogyan is rohad szét a magyar egészségügy, és a rákos betegeket 75 fölött már nem is gyógyítják, nem kaphatnak kezelést. Amikor megkérdeztem, hogy körülnézett-e apám szobájában, illetve tudja-e, hogy nyolcvanéves volt, és kemoterápiát kapott, nem válaszolt. A stadionokról kezdett beszélni, majd rákontrázott, kifejezve abbéli vágyát, hogy ne legyen kétharmad!
Aztán tudod-e mit jelent a kétharmad – tettem föl a következő kérdést –, hogy mivel jár, ha lesz, vagy ha nem lesz?
Dehogy is tudta, ezért az oktatásról kezdett beszélni. Nekem meg elment a kedvem a továbbiaktól, pláne, hogy győzködni kezdjem. Pedig kellett volna, faggatni kellett volna tovább, megkérdezni tőle, hogy szerinted, akik most azt ígérik, nem kell majd rezsit fizetni, miért emelték háromszorosára a gáz és kétszeresére a villany árát, amikor kormányoztak? Akik korrupciót kiáltanak most, hová tették a 4-es metró bekerülési költségének egyharmadát, egészen pontosan 167 milliárd forintot? Vagy ha a Fidesz mindent ellop, akkor hogy fejlődhet, épülhet mégis az ország, míg az ő idejükben az államcsőd fenyegette? És miért jobb tízmilliárdot eltapsolni egy kormányzati negyedre, amelyből egyetlen tégla nem sok, annyi sem lett lerakva, mint stadiont építeni és arra vágyni, hogy a magyar foci visszaszerezze egykori nimbuszát? Vagy miért akarnak egy vadidegen, integrálhatatlan bevándorlóra kilenc milliót költeni, és ezzel párhuzamosan miért akarják elvenni a határon túli magyarok szavazati jogát? Esetleg azt a pénzt miért nem a hazai szegényekre költenék, arra a sok éhező gyerekre, vagy szerencsétlen hajléktalanra, akikről nap mint nap vizionálnak, miért nem lélegeztető gépeket vesznek belőle, meg CT-ket minden utcasarokra? És hogy lehet demokratikus az a párt, amelyik statáriális intézkedésekkel, önkényes vagyonelkobzásokkal kezdené a kormányzását és ezt nyíltan meg is ígéri? Vagy az, amelyik miniszterelnök-jelöltje kijelenti, ő bizony nem esküszik föl arra az Alaptörvényre, amelyre egyszer már felesküdött, még akkor, amikor a jelöltség előtti hivatalát megszerezte?
Igen, föl kellett volna tenni ezeket a kérdéseket, és elmondani, hogy aki mindent ígér, az semmit sem ad, hiszen már egyszer bebizonyította, hogy így van, és aki az egész világot a keblére ölelné, az valójában senkit sem szeret. El kellett volna mondani, hogy az arrogáns ígérgetők, a nagyotmondási kampány játékosai mélységesen lenézik őt, a választópolgárt, amiért elhiszi még az örök élet ígértét is, egy ostoba, suttyó magyarnak tartják csak, miközben üveggyöngyöket szórnak a lábai elé.
A humorista, aki kisfilmjében primitív tahónak ábrázolja a kormány mellett álló néhány milliót, kigúnyolva ezzel azt a középosztályt, amely a gyurcsányi pusztítás után újraépítette az országot, valójában cinikusan megveti a célközönségét is, azokat, akikhez szól, és akiket épp megtéveszt. Hát ennyire lenéznek téged, kedves ellenzéki szavazó, nem tudtad? Kihasználják a kicsiséged, az erőtlenséged, a műveletlenséged, a tájékozatlanságod és persze hatnak az alantas érzelmeidre, különösen az irigységedre. De volna egy utolsó kérdésem: te tényleg elhiszed, hogyha lerombolják a stadionokat, és elveszik Orbán vagyonát, meg a családjáét, ha nem építenek semmit, ahogyan eddig sem építettek, ellenben beengedik a bevándorlók tízezreit – ez ugyanis a brüsszeli alku, ne legyenek illúzióid –, ha elveszik a csokot, megemelik az adókat, majd ismét eladják a közműszolgáltatókat, aminek következtében újra a régió legmagasabb rezsijét fizetheti a magyar, neked több jut majd?
(Vezető kép: Gyurcsány Ferenc. MTI Fotó: Kovács Tamás)
