Ambrus Csaba: Moise, a román Csingacsguk
Orbán Viktor legutóbbi választási győzelme után, „az utolsó ellenzéki sajtóorgánum is bezárt Magyarországon”. Ez a mondat az egyik legkedveltebb román műsorvezető – közéleti méltóság, politikai elemző – Moise Guran szájából hangzott el, konkrétan az „Élőben Románia” című rádióműsorban, az Európa FM hullámhosszán. A hír meglepett, hiszen esküdni mertem volna rá, hogy például a Népszava, vagy a HVG inkább az ellenzéki sajtótermékek listáját erősítik, nem mellesleg jelenleg is pont eléggé aktívak ahhoz, hogy utolsóként bezárt médiaszereplőként keltsük bármelyikük halálhírét.
Erdélyi magyarként igencsak testhez álló feladat lenne számomra, ha Moise Guran elejtett mondatát, egy hazug román napi adag pórba fingásaként értékelném. Ugyan kérem, kit érdekel, hogy Bukarestben, egy román rádió román műsorvezetője mit hazudik a magyarországi médiaviszonyokról? Jött egy közkedvelt dák lángész, beköszönt a hallgatóinak, hazudott néhányat, aztán „a holnapi viszontlátásra”. Ennyi.
Vagy mégse? Vajon nem pont itt hibázunk mindig, mi, mindannyian, akik naponta-hetente véleményt formálunk az ország és a világ dolgairól? Mert a legtöbbünk tiltakozása az ilyen egyértelmű, másodpercek alatt leellenőrizhető ordas hazugságok ellen, rendre kimerül abban, hogy együtt ejnye-bejnyézünk a saját olvasótáborunkkal. Mintha csak az érdekelne bennünket, hányan olvasnak, hányan követnek bennünket a közösségi oldalainkon, miközben elfelejtjük szembesíteni a hazugokat a hazugságaikkal, saját pályájukon, saját közönségük előtt. Mert az újabb kétharmados győzelem után, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindegy ki mennyit hazudott és hazudik körülöttünk, a végén úgyis győz az igazság. És ilyenformán, hiába nyüzsögnek fáradhatatlanul a virtuális világ trágyadombjának lelkes gilisztái, hiába ordítják messziről a táplálék reményében feléjük közeledő vak tyúknak, hogy „vigyázz, mert versenylovak vagyunk, félre az útból vagy eltaposunk”. A tyúk tudja, hogy gilisztákkal van dolga, sőt a giliszták is sejtik, hogy ők nem versenylovak, de mivel a szabad gondolathoz való jogot még nem vette el tőlük a „diktátor”, ezért miért ne álmodozhatnának?
Szakítva a rossz hagyománnyal, vettem a fáradságot és elküldtem a román műsorvezetőnek az ellenzéki sajtótermékek igencsak terebélyes listáját. Aztán felajánlottam neki, hogy utazzunk át együtt Magyarországra, és az általa javasolt településeken, bármelyik újságos standnál – köztük Budapesten – válasszon ki találomra tíz „sajtóorgánumot”, és amennyiben a tízből több mint öt orbánistának bizonyul, én az ajánlatom értelmében körülbelül félmillió forintnak megfelelő összeggel hálálom meg igazságra szomjas kíváncsiságát. Ha valami csoda folytán mégis én nyerném a fogadást, részéről beérem egy egymondatos bocsánatkéréssel.
Mondanom sem kell, hiába vártam a választ.
Aztán rájöttem, hogy, ki tudja, talán nem is Moise Guran az én emberem. Ő csak azt köpte be, amit a dollármilliókkal hitelesített hírforrások lepraterjesztői szájról-szájra adnak rólunk szerte a világon. Pont ennek fényében azt gondolom, hogy mi is hibázunk itt a jobboldalon, például amikor simán csak kiröhögjük a saját árnyéka elől menekülő Schilling Árpádot, pusztán mert vesztes oldalon vívja a csatáit, holott így is hatalmas károkat okoz a magyar társadalomnak. És ezek a károk – melyek jelenleg csak morálisan kérdőjelezik meg a magyar demokrácia létezését – előbb utóbb az ország nemzetközi piacgazdaságára is hatással lesznek. A naponta kiadott nagylemezek, a rettegésről, az üldözésről, a náci mintára újrahangolt szakmai, etnikai és nemi identitás szerinti listázásról, az általuk elvesztett választás ellenére is tovább gyengítik Magyarország esélyeit a hőn áhított nyugati fölzárkózáshoz.
Konklúzió: A jogi elégtétel nem várhat tovább! Ezeket az embereket haladéktalanul bíróság elé kell cipelni, ahol tényekkel és bizonyítékokkal kell alátámasztaniuk, hogy ki és mikor ártott nekik, milyen konkrét eseménysorozatokkal tudják alátámasztani üldözötti státuszuk valós létét. Amennyiben kiderül, hogy telehazudták a hazai és nemzetközi sajtót, akkor jöhet a bünti, hogy végre igazi demokrácia legyen olyan jogállammal, amelyről pont ezek a szegény, meghurcolt „áldozatok” beszélnek a legtöbbet. Mert az nem lehet, hogy néhány klausztrofóbiás fekete öves hallucináló miatt az egész országnak szenvednie kell.
A sors iróniája, hogy az utolsó ellenzéki sajtótermék halálhírét hozó rádióműsor után következett a híradó, amelyben tájékoztatták a hallgatókat az elmúlt napok botrányáról, vagyis a román köztévében uralkodó állapotokról, mely intézmény igazgatója rendszeresen porig alázza azokat az alkalmazottakat, akik riporterként kényes kérdésekkel merik zaklatni Bukarest főpolgármesterét.
Moise Guran munkásságát és politikai ízlését ismerve, Gabriella Firea főpolgármester asszonynak – ellentétben Orbán Viktorral – nem kell félnie a műsorvezető gúnyos megjegyzéseitől, pedig azt hinné az ember, hogy egy bukaresti polgárt jobban érdeklik a saját háza táján történő hatalommal való visszaélések, mint az, hogy éppen mi zajlik jelenleg Budapesten. De lehet, hogy csak én vagyok maradi és a globalisták már nem tesznek különbséget Bukarest és Budapest között, hiszen ez náluk alap, elvégre ők egy Európai Egyesült Államokban gondolkodnak.
Moise Guran, a román Csingacsguk, könnyes szemmel megnevezi az utolsó mohikánt, pedig ha felmászna a hegyre és körülnézne, látná a völgyben a sátrakat és a többi életben lévő testvéreit. Más kérdés, hogy ha látni merne ilyeneket, ritkán lenne témája a műsorainak. És őt egyelőre ezért fizetik, nem azért, hogy körülnézzen a hegy tetejéről. Bár az is lehet, hogy mindegy, hiszen az éles szemű giliszta nagyjából annyit lát a világból, mint a vak tyúk.
„Uff! Én beszéltem!”
Szerző: Ambrus Csaba erdélyi író (Kolozsvár)
Forrás:
PolgárPortál(Vezető kép: Reporter Virtual)
