Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
PolgárPortál publicisztika
Az áldozatok meghatározható csoportjainak számbavétele kapcsán feltétlen szót érdemelnek azok a magyar zsidók, akik tragikus sorsáért mind a jobb-, mind a baloldali szélsőséges eszmék felelősséggel tartoznak. Az 1938. november 2-án megszületett első bécsi döntés következtében Kárpátalja egy része Magyarországhoz került, azonban a hamarosan meghozott zsidótörvények, majd a katonai munkaszolgálat kötelezettségének bevezetése megalapozott félelmet váltott ki a területen élő zsidóságban, és megindult a román területek felé tartó menekülthullám. További pánikra adott okot a Csehszlovák Köztársaság megszűnése, minek következtében a budapesti politikai vezetés értelmezésében az első bécsi döntés érvényét vesztette, és egész Kárpátalja területének irányítása a magyarországi vezetés kezébe került.
Az 1939. szeptember 17-én megkötött Molotov–Ribbentrop paktum értelmében döntés született Lengyelország bekebelezéséről és felosztásáról, ezt követően kezdődött meg a lengyel lakosság Magyarországra történő tömeges menekülése. Közben a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat és felvették a kapcsolatot a magyar határőrséggel a szovjet-magyar határvonalak megállapítása céljából. Az országba a náci megtorlás elől menekülő lengyel zsidók és magyar hittársaik érzékelve, hogy Kárpátalján sem érezhetik magukat biztonságban, valamint szembesülve a nyugati országok (Amerika, Nyugat-Európa) bezáródó kapuival, a Szovjetunió felé történő menekvés gondolata felé fordultak. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió beutazási vízumkorlátozást léptetett életbe, sok zsidó személy, sőt egész családok tettek kísérletet a határátlépésre a magyar hatóságok ezt korlátozni szándékozó intézkedései ellenére.
A szovjet vezetés utasítást adott a határt illegálisan átlépő személyek gondos kivizsgálására, akiket ha letartóztatott, a szovjet határőrség alapos átvilágításnak vetett alá. A menekültek ellenőrzésével megbízott állambiztonsági kapitány jelentésében arról tájékoztatott, hogy az átvizsgált személyek között magasra tehető a beszervezett magyar, német és román ügynök, akik személyükben állambiztonsági kockázatot jelentenek. A kémgyanúba keveredett ártatlan menekülőket a sorozat harmadik részében már ismertetett szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusának 6. pontja alapján, kémkedésért ítélték a Szovjetunió lágereiben letöltendő kényszermunkára. A büntetőtörvénykönyv 80. paragrafusának értelmében három évig terjedő javító-munkatáborban kényszermunkán letöltendő szabadságvesztésre ítélhettek olyan személyeket is, akik engedély és hatályos útlevél nélkül, illegálisan lépték át a határt. Gyakorlatban ez a büntetési tétel akár 5-8, sőt akár 10-15 év is lehetett. A kutatások alapján a Gulág táborokban sínylődő kárpátaljaiak száma 8 és 12 ezer fő közé volt tehető.
A Magyarországról menekülő izraelita vallású lakosság mellett volt a zsidóknak egy másik csoportja is, akik a szovjet kényszermunkatáborokba kerültek, ők voltak a munkaszolgálatot, náci haláltáborokat túlélő, onnan hazatérő áldozatok. Jellemző volt a szovjet vezetés paranoiájára az az elképesztő és meghökkentő logika, amely szerint a náci haláltáborok túlélésének egyetlen módja az lehetett, ha az illető a németek szolgálatába állt és számukra besúgó, ügynöki tevékenységet végzett.
Botos János történész cikkében arról ír, hogy a háború befejezését követően több esetben előfordult, hogy önmagában az is elég volt a szovjetek általi letartóztatáshoz, ha a náci tábort megjárt személy angol nyelvű igazolással rendelkezett felszabadításáról, tehát angol vagy amerikai csapatoknak köszönhette a szabadulását. A szerző által példaként felhozott Harcos István munkaszolgálatost az amerikai csapatok szabadították fel 1945. május 2-án, az ÁVH pedig négy évvel később, 1949. június 14-én tartóztatta le, majd adta át a Szovjetuniónak. A szovjet illetékes szervek szeptember 22-én kémkedésért 25 év kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Bár meglehetősen hosszú időtartamnak tűnik a felszabadítás és a letartóztatás között eltelt négy év, nem alaptalan a feltételezés, hogy az egykori felszabadító seregek nemzetisége is szerepet játszhatott a döntésben, ismerve a szovjetek paranoiás viszolygását minden olyan személlyel kapcsolatban, aki nácikkal vagy nyugatiakkal érintkezett. Az eredeti dokumentum címében, melyre a szerző hivatkozik, a következő olvasható:
„Névjegyzék azokról az elítéltekről, akiket a Szovjetunió és polgárai ellen a Honvédő háború alatt elkövetett kegyetlenkedésekben való részvétel miatt, valamint a Szovjetunió elleni kémkedés és más súlyos bűntettekért ítéltek el és büntetésük letöltése végett 1955. november 18–20-án átadtak.”
Ennek fényében, bár egyértelműen nem cáfolható, hogy a felszabadítók amerikai mivolta is szerepet játszhatott az ítéletben, Harcos István akarata ellenére reá kényszerített munkaszolgálatos tevékenysége önmagában is minden kétséget kizárólag meghatározhatta sorsának további tragikus alakulását.
L. Balogh Béni művében említ egy esetet tizenkét zsidóról, akik a náci táborokból szabadulva, ausztriai kórházi lábadozásukat követően vonattal tartottak Budapest felé. A vonatról azonban szovjet tisztek szállították le és indították útnak őket a Szovjetunióba kényszermunkára, mondván, fasiszta partizánok. Az eredeti történet George Gabori 1991-ben magyar nyelven is megjelent Amikor elszabadult a gonosz című visszaemlékezésében olvasható.
*
Szakirodalom:
BOTOS János: Magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, 1936-1956. In: Gulág-jelenség – Szabadság különszáma. Kolozsvár, 2017. január 28.
Utolsó elérés: 2018. február 19.
DUPKA György: A zsidó holokauszt és szovjet zsidóüldözés kárpátaljai vonatkozásai a levéltári anyagokban. In: Zsidósors Kárpátalján: A deportálástól az internálásig. Szerk.: DUPKA György–ZUBÁNICS László. Ungvár–Budapest, 2014.
BALOGH Béni: “Törvényes” megszállás : szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között. Budapest, 2015.
MENCZER Gusztáv: A Gulág rabtelepei – A bolsevizmus népirtásának színtere. Budapest, 2016.
**
De miért épp a Gulág? – 1. rész
A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész
Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3.rész
A magyar polgári lakosság tömeges elhurcolása – 4.rész
