Oly divatos manapság a szexuális irányultságainkról nyilvánosan szólni. Bántó magyarsággal élve „trendi coming outolni”. Főként, ha a Pride melegfesztivál erre alkalmat kínál. Vagy ha mégsem, akkor hát olyasforma nyíltsággal fogadni e vallomásokat, mintha csak egyetlen útja-módja lenne mindez annak, hogy normális, okos és korrekt embernek tartsanak.
Vagy homofób, ostoba, bunkó, férfisoviniszta lesz az emberfia, esetleg fasiszta, hogy keveredjenek egy kissé az egymástól oly távol álló kesze-kusza fogalmak. Hogy stigmaként süljenek az ember arcára. És ha már mindezek ráégtek, akkor persze jöhet az erőszakosság vádja…
Mintha átesnénk a ló másik oldalára, már-már irigykedve szemléljük azt, akinek van valami mássága, mert ezzel kitűnhet, ezzel támogató barátokat szerezhet, ha pedig nyilvánosan megvallja, dicsérő szavakat kaphat a bátorságáért. Mintha nem lenne ugyanolyan, ha nem nagyobb bátorság a mai fogyasztói társadalomban – ahol minden az anyagi javak szerzéséről és birtoklásáról szól – családot alapítani, hűségesnek lenni, illetve több gyermeket szülni és nevelni, egy hagyományos családmodellben férfiként és nőként küzdeni a megélhetésért, a gyermekek testi-lelki növekedéséért, a kereskedelmi televíziókból és az internetről ránk ömlő erkölcstelen szennytől, a fogyasztói impulzusoktól, a szerző és birtokló egoizmustól távol tartani önmagunkat és gyermekeinket. Mert higgyék el, ez az igazi bátorság – a mindennapi hősök bátorsága!
A családok jogaiért kell most szólni! A társadalmilag hagyományos, illetve a biológiailag természetes közösségekért. Az „egy férfi és egy nő között köttetett lelki és anyagi kapcsolatról”, s az ennek gyümölcseiként megszülető gyermekekről. Ha úgy tetszik, a heteroszexuális párok békés, háborítatlan együttélési, illetve gyermekvállalási jogáért. Pontosabban a jogok érvényesüléséért. Mert igencsak veszélyeztetve érzem manapság mindezt. Hisz a nyilvánosságban, a kultúra egyes csatornáin keresztül egyre többen maradinak, lúzernek tartják azt, aki hűséges és gyermekeket nevel. Lúzernek, azaz vesztesnek, hisz akarva-akaratlan kimarad a civilizáció kínálta, hamisan csillogó javaiból, aki családot alapít. Nem lesz divatos és drága autója, ruhája, nem tud eljárni wellness-ezni, nem veheti meg a legújabb fejlesztésű okostelefont, nem marad szexi, mert a gyermekszülés hizlal, a nevelés pedig meggörnyeszti a hátat. Talán lassan utcára kellene vonulni nekünk, hetero apáknak (s persze az édesanyáknak is), mert egyre inkább elnyomva érezzük a család jogainak érvényesülését, illetve sok-sok nevetést és megvető szót hallunk a hátunk mögött.
Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy családapaként, a női nem iránt érzett lelki és testi vonzalmaimmal megáldva (vagy megátkozva), bátorságról hitet téve megvalljam, hogy a nőket, s mivel hűséges férj vagyok, így pontosítva: egy nőt szeretek! S ahogy a melegek is fogalmaznak: nem fogom szégyellni! Nem fogok bujkálni – bárki is elmaradottnak, korszerűtlennek tart! Hetero vagyok, és kész. S csöppet sem érdekel, hogy ki és mit fog ehhez szólni! Ez az én comming outom… És várom a dicsérő szavakat az okos, értelmes és européer polgároktól! S végül, ha bárki is felháborodva felkapja a fejét, és rám ordít, netalán homofóbnak bélyegez (amit nem is nagyon értek, hogy mit jelent…), akkor pusztán annyit szeretnék megjegyezni, hogy vannak ebben a kérdésben nekem is velem született és védendő jogaim. Mint ahogy a feleségemnek és a gyermekeimnek is. És bármily nehéz is ezt a sok ostoba gyűlölködő liberálisnak felfognia, de a családomnak mint közösségnek is vannak jogai.
