Pont teszek rá, kinek fáj, ha Brüsszelt zsarolni kell a pénzünkért

Hurrá, nahát, sikerült megegyezni, érkeznek a milliárdok Magyarországra? Másról sem szólnak a hírek, csak erről. És valóban van okunk most elégedettnek lenni? A legkevésbé sem. Mintha egy olyan helyzetben lennénk, ahol egy sok szempontból erősebb csávó jelentős vagyoni hátrányt okoz nekünk, majd évekig tartó rábeszélést követően visszaadja nekünk nagyjából a felét. Annak, ami jár nekünk. Így vagyunk valahogy a brüsszeli pénzekkel, amik persze a maguk valójában nem brüsszeli pénzek, csak így a legközérthetőbb fogalmazni.

Azok a pénzek ugyanis nem könyöradományok, nem puszira kapjuk őket és főleg nem azért, mert meg kell felelni bizonyos európai értékeknek, amelyek persze immár teljesen mások, mint 2004-ben voltak és senkit nem kérdeztek meg arról, egyetértenek-e azzal, ha ezek a bizonyos értékek teljesen kicserélődnek az évek során és a többi.

Az a pénz azért a mienk, mert többek között megnyitottuk piacainkat a sokkal fejlettebb és gazdagabb európai gazdaságok előtt és azt is vállaltuk, hogy bizony a sajátjainkat nem fogjuk előnyben részesíteni. Azokat a cégeket, vállalkozásokat, amelyek nyilvánvalóan súlyos hátrányból indultak és indulnak, hiszen némileg máshogy alakult Közép-Európa 20. századi történelme, mint Nyugat-Európáé. És nem a drag queenek társadalmi elfogadottsága az, amihez ezeket a pénzeket kötni szükséges, hanem ahhoz, hogy gazdasági értelemben mindig aszerint jártunk el, amit ez a nyugat akart. Miközben ilyen formában nyilván ez sem igaz, hiszen a torzsalkodás kiváltó oka annak idején éppen az volt, hogy 2010 óta nem szándékozunk gyarmat lenni, innen indult minden, mindezt csak arra értem, hogy a közös gazdasági szabályok szerint játszottunk és játszunk.

Szóval még egyszer: kell-e örömködni a valószínűleg érkező pénzek miatt, amivel együtt a Bizottság még mindig több mint az 50 százalékát visszatartaná annak, ami jár? Nem, nem szabad örömködni. Talán önök is hallották, milyen balhé – valójában olyan sok embert azért nem érdeklő – robbant ki Orbán Balázs minapi szavai alapján, amiket persze alaposan kiforgattak. Orbán Balázs szerint az ukránok uniós csatlakozási kérelme és a mi pénzeink kérdése két teljesen különböző téma, ha viszont azt nézzük, hogy a közös költségvetésből szeretné Brüsszel továbbra is finanszírozni az ukránok harcát, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy ugyanebből a közösből, mi, magyarok, miért is ne kaphatnánk már még a pénzünket, mikor ez egyrészt jár, másrészt Ukrajnával ellentétben, Magyarország az Európai Unió tagja. És ha így nézzük, akkor elméleti szinten elképzelhető, hogy ha minden pénzünket megkapjuk végre, akkor nyitottabbak leszünk az ukránokra is.

Mit kell ezen felháborodni? A politika sok egyéb mellett, különös tekintettel a külpolitikára, az alkudozás művészete is. Nyilván nagyon messze van attól Ukrajna, hogy az EU tagjai lehessenek, valószínűleg immár sokkal messzebb, mint azok a nyugat-balkáni országok, amelyek lassan vagy éppen több mint egy évtizede tagjelöltek és valójában nemigen járnak a közelében sem, hogy valóban tagokká válhassanak. Borzasztó terhet róna az EU-ra Ukrajna, amely GDP-ben mérve Bulgáriánál, a legszegényebb uniós országnál is jóval szegényebb, az ukrán GDP a bolgárnak csak harmada. Iszonyatos felzárkóztatási pénzek kellenének és akkor a háború pusztításáról, illetve a tomboló korrupcióról, amit persze szép, de totális röhejes gondolat 3 darab törvénnyel meghaladottnak tekinteni, még nem is beszéltünk.

Nem, semmi keresnivalójuk az ukránoknak ebben a klubban, mi is végigcsináltunk egy hosszas folyamatot, ami több mint 10 évig tartott. Annak idején még Jeszenszkyék adták be a tagkérelmünket, azaz az első szabadon választott kormányunk és ez 2004-re vezetett el a tagságig. Senkinek sem jár könnyített járat. Na, de itt kanyarodjunk vissza az alkudozáshoz. Mi van, ha ez az egyetlen lehetőségünk arra az asztalnál, hogy minden dellát megkapjunk? Ez hipotetikus teljes mértékben, de tegyük fel. Később talán nem lesz olyan éles helyzet, ahol tüske lehetünk a köröm alatt. Mindezeket figyelembe véve, amiket fentebb mondtam, lehet mégis úgy dönteni, hogy belemegyünk abba, amit ez európai többség akar? Persze, hogy lehet. Valamit valamiért.

A magyar kormány ugyanis elsősorban és mindig a magyar emberekért felel. Az itt és most kérdése mindig fontosabb, mint a távoli vagy kevésbé távoli jövőé. Zsarolás ez? Persze, nevezhetjük így. Leszarom? Teljes mértékben. A brüsszeliták saját maguk érték el, hogy a civilizált nyelv ne lehessen velünk hatékony, akkor egyék csak meg, amit maguknak főztek. Ide a pénzünket, aztán a következő körig csináljatok azt az ukránokkal, amit akartok.

Nem állítom, hogy ez lesz, de a hivatásos széplelkeken túl, akiknek annyi politikai érzékük sincs, hogy egy new wave kávézóban döntsenek a nekik megérő akciók között, nemigen fog ez senkit sem zavarni. A pénzük kell, amivel egyébként Brüsszel kezdte a zsarolást. És ha nem kapjuk meg mind, akkor annyira megnehezítjük az életüket, amennyire csak lehet.

Vezető kép: Olaf Scholz német kancellár a sajtó képviselõinek nyilatkozik az Európai Unió tagországai állam- és kormányfõinek kétnapos tanácskozása elõtt az Európai Tanács brüsszeli épületében 2023. december 14-én. MTI/EPA/Olivier Matthys