Rendőrakadémia – Huszonhét év után is zseniális

Szóval nem csak a felmenőink, de sokszor talán magunk is hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy egy csomó minden nem olyan jó ma már, mint életünk korábbi szakaszaiban. (Magas labda, de nem ütjük le – maradjunk a filmeknél!) Hollywood tényleg leszállóágban van? Ha a filmek költségvetését, monumentalitását, a tömegkultúrában való jelenlétét nézzük, akkor látszólag nem. Újabb és újabb, egyre drágább megaprodukciók születnek. A kirívóan sikeres filmekből hatalmas, szerteágazó franchise-ok nőnek ki, nem csak további folytatásokkal, előzményfilmekkel, a mellékkarakterekre fókuszáló leágazásokkal, stb., stb., hanem bögrékkel, pólókkal, játékfigurákkal, videójátékokkal, és a függőség kialakításának számos további, leleményes formájával. A sztárok egyre hajmeresztőbb gázsikért szerepelnek, a jegybevételek – és a jegyárak – egyre magasabbak, tarol a Netflix, dőlnek az újabb előfizetők…

De kapunk-e valóban új, érdekes, izgalmas tartalmakat? Nagy a kísértés, könnyű lenne azt az egyszerű választ adni, hogy nem. Mert sok szempontból tényleg fejlődött a tartalom. Nyilván köteteket lehetne erről írni a különféle filmek, műfajok kapcsán, de szorítkozzunk most a vígjátékokra. Kétségtelen, hogy egyre nagyobb, egyre bombasztikusabb poénok is születtek az utóbbi évtizedekben. Semmiképp sem állíthatjuk, hogy a '80-as, '90-es évekkel (és hál’ Istennek, a p*naszőrrel) együtt a humort is magunk mögött hagytuk volna. Születtek fergeteges vígjátékok azóta is, a Shop-Stop univerzumon keresztül az Austin Powers filmeken át Adam Sandler vagy Judd Apatow világáig. A Spancserekről vagy a Másnaposokról, vagy női változatáról, a Koszorúslányokról nem is beszélve…

Az utóbbi néhány évben azonban tényleg semmiről nem szólnak már a filmek, csak és kizárólag a vélt vagy valós kisebbségek iránti érzékenyítésről, a társadalmi igazságosságért való küzdelemről, az ehhez kapcsolódó morális parancsolatok sulykolásáról. A nettó agymosásról. Hollywoodról régóta mondják, hogy nem szórakoztat, hanem programoz; mára ez száz százalékban így is van. Műfajoktól teljesen függetlenül. Most már nem csak elvárások, hanem írott szabályok döntik el, milyen kötelező kvóták szerint kell a filmekben feketéknek, muszlimoknak, melegeknek, bevándorlóknak, mozgássérülteknek, nőknek, transzoknak, nonbinárisoknak, unikornisoknak, stb. szerepelniük. Az egész egy nagy erényfitogtatás lett – az indoktrináció mellett.

De ezt már évek óta tudjuk. Az utóbbi években elhatalmasodó és csúcsra járatott elmebajt, a normalitás és a nézhetőség végső maradványait is felszámoló tendenciák közelmúltbeli diadalát megelőzően a vígjátékok tényleg tudtak még nagyon jók lenni, humorban fejlődni. Sőt – és innen jön az egész cikk ötlete – a Rendőrakadémiát körülbelül huszonöt év után újra megnézve – persze azt megelőzően láttam vagy tizenöt-hússzor az összesen hét különböző részt – meg kellett állapítsuk: az akkori poénok egy mai filmben már labdába sem rúgnának. De mégis, valamiért nem csak akkor voltak jók, hanem ott, azokban a filmekben, újra megnézve ma is. Talán azért, mert ilyenkor újra gyereknek érezzük magunkat, annyi idősnek, mint akkor voltunk, amikor először láttuk és rajongani kezdtünk érte, és azzal a „szemmel és aggyal” nézzük, ahogy akkor néztük? Vagy akkor annyira zseniális volt néhány poén, hogy kiállta az idők próbáját, és örök érvényűvé nemesedett? A kék osztriga bár visszatérő jelenetei, vagy a szájával bármilyen hangot utánozni képes Jones – a való életben Michael Winslow, aki tényleg képes ezeket a hangeffektusokat kiadni magából – mindenképp.

És még valami, ami egyben vissza is juttat minket a mai filmek totális agymosásához, a full gázzal tolt érzékenyítéshez… A Rendőrakadémiában is van számos néger szereplő. Néger nő is. Kövér néger nő is. De Hooks hadnaggyal kapcsolatban nem az a végső mondás, sem az arcunkba tolva, sem sunyin és alattomoson belesulykolva a nézőbe, hogy ő így csodálatos, ahogy van, kövéren, lomhán, a feladatok teljesítésére képtelenül, de hát el kell fogadnunk, mert ez ő maga, és ha nem fogadjuk el, akkor rasszisták, hímsoviniszták, dagadtfóbok vagyunk… hanem Hooks hadnagy is erőfeszítéseket tesz, melózik, és végül sikerül neki is átmásznia a téglafalon. Mahoney pedig simán csak összehaverkodik Jones-szal, amikor mindketten a rendőrőrs folyosóján várják a sorsukat. Nem pedig az egykori rabszolgaság fölött érzett bűntudatában kompenzál, nincsenek utalások a fehér felsőbbrendűségre vagy a feketék áldozatszerepére.

Egyszerűen csak tök normálisan élnek, végzik az akadémiát feketék, fehérek, ázsiaiak, férfiak és nők. Akik egymás iránt érdeklődnek, és egyiküknek sincs sem kötelező b**i haverja, sem elfojtott gyerekkori szexuális élménye azonos neműekkel. Ja, igen, jut eszembe… Az a poén ma már nem kerülhetne bele a filmbe, amikor Lassard kapitányt beszéd közben a pulpitusban megbújó kurva jól lecirmantja, de Lassard azt hiszi, hogy Mahoney volt az. A Kék Osztriga Bár, a Village People-re hajazó válogatott ratyikkal meg aztán végképp nem. Szegényebbek lennénk a film- és mémtörténet egyik nagy-nagy darabjával. Hozzáteszem, amikor Mahoney (Steve Guttenberg) megparancsolja Karen Thompsonnak (Kim Cattrall, jóval azelőtt, hogy a Szex és New Yorkkal világszerte híressé vált volna), hogy mutassa meg a combjait, na ez a jelenet az pedig a feministákat késztetné manapság hiperventillálásra. Szóval nézzétek meg nagyon gyorsan a Rendőrakadémiát, mielőtt a libsikánon, a „woke” maffia, a politikai korrektség csendőrei és katonái lecsapnak rá. És betiltják, vagy legjobb esetben is kiherélik, kiszedve belőle a legjobb jeleneteket, ahogy a Reszkessetek, betörők!-ből is épp kiszedik Donald Trumpot.

Vezető kép: Youtube