A rábakethelyi plébánia kertjében egy fából faragott szobor áll; egy fiatalember papi ruhában, arca szinte halál-szigorú, kezében kereszt. Egyszerű, de mesteri kézzel faragott alkotás. Ő Brenner János, a vértanú pap, akinek most készülünk a boldoggá avatására.
Rozvány Dávid író, költő / PolgárPortál
Valóban ő lenne Brenner János? Van valami következetes az Istennek szentelt életekben. Van egy fiatalember, aki szereti Istent, az életét az Úr és hazája szolgálatának szenteli, pap lesz, teljesíti a kötelességét, nem ír nagy könyveket, nem hajt végre történelmi tetteket, egyszerűen, csendben szolgál. Természetes következmény, hogy ez nem tetszik a történelem talán legkegyetlenebb diktatúrájának és megpróbálják ellehetetleníteni. De szelíd csökönyösséggel megy tovább a maga útján. Hiába rágalmazzák, lepereg róla. Hiába próbálják megfélemlíteni, nem ijed meg. Amikor püspökén keresztül megpróbálták elmozdítani, csak ennyit mondott: „Nem félek, szívesen maradok” – és ezzel aláírta saját halálos ítéletét.
„Jó, akkor lássák a következményeit!” – mondta az egyházügyi hivatal embere, s erre nem kellett sokat várni. Az első támadást még túlélte, „Nem volt szerencséjük!” nevetett Brenner János. Legközelebb azonban már Brenner János szerencséje fogyott el: 1957. december 14-én beteghez hívták. Gyalog indult Zsida felé, már útközben megtámadták, de akkor még sikerült elmenekülnie, azonban a megadott címen elkapták.
Keserves halála volt: 32 késszúrás, a nyelvcsontját és a gégeporc szarvait többszörösen eltörték. A papi gallérján talaj- és lábnyomok voltak. Azonban a rendszer nem elégedett meg fizikai megsemmisítésével, még halálban is gyalázták: az eljárás során őt gyanúsították meg embercsempészettel és paráznasággal… Végül senkinek sem kellett bűnhődnie a haláláért. A rendszer még az emlékét is el akarta törölni, még a fotóját is leszedették a szeminárium faláról. De hol van már a magát öröknek hirdető rendszer és hol vannak a gyilkosok? De az igaz emléke örökké él…
Brenner János nem volt híres író, alig maradtak fenn idézetek tőle, mégis, emlékét azonban nem csak hívei, hanem azok gyermekei is őrizték. „Az igaz emléke örökké él”. Nem tudja senki, hol támadták meg először azon az éjszakán, de az úton egy kápolna őrzi emlékét.
Amikor valakit boldoggá vagy szentté avatnak, azaz kijelentik, hogy ő már Istennél, a mennyországban van, s erényei követésre méltók, az egyéni életúton túl az is szerepet kap, hogy az, amit képvisel fontos-e az adott kornak. Brenner János, bár a kommunizmusban élt, mégis hiteles jel a korunknak. Azokban az években sok pap szenvedett vértanúságot, vagy ment börtönbe, Jánoson keresztül rájuk is emlékezünk. Mégis, életpéldája a mának is szól: ma a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. És ne csak a muszlimokra gondoljunk, az elevenen elégetett keresztényekre Ázsiában, gondoljunk Európára is: ahogyan egykor Brenner Jánosnak is először a becsületébe gázoltak, a média jelentős része ma is ugyanazokat a vádakat hangoztatja a Krisztus-követőkkel szemben, legyenek akár papok, akár világiak. Néha ebben a szennyáradatban erőt vesz rajtunk a kishitűség, hogy érdemes-e Jézus nevével élnünk – s a boldog vértanú emléke adja a választ: igen.
Nem hallotta senki sem,
hogy a pap Jézust kiált,
csak az erdei út, s a gyilkosok
kik gyáván törtek reá.
Nem hallotta senki sem,
mert a Párt rendelt el csendet
hogy volt egy pap e földön
ki élt és halt, hívekért s Krisztusért.
Míg élt, nem hallott róla senki sem,
hisz nem volt híres, nem írt nagy könyveket
de ha kellett ott volt, hol szenvedőt talált,
bénult lelket, hol a baj jajt kiált.
Csendes szentségben élt,
csak mosolygott, nem volt glóriája.
Taposták, rugdosták,
hóban, vérben, sárban.
Gyalázták emlékét,
meghurcolták nevét…
Nem mondták ki nevét a gyilkosoknak,
feljegyezték nevük a Feledés Könyvébe.
A pap vérét a föld itta be szomjasan
hogy vérszíntiszta virágot teremjen.
Tiszta volt, vére nem kiáltott égre,
mégis feljegyezték, mint királyét
s prófétáit szokás az Igazak Könyvébe.
Brenner János (fotó: Rozványi Dávid / PolgárPortál)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS