Saját focit valaki másé helyett – Honnan jönnek a japán eredmények?

Nem állíthatjuk, hogy a japánok lefocizták volna a németeket vagy a spanyolokat, az viszont tény, hogy nemcsak az eredményeiken van mit nézni. Ugyanebben a felsorolásban említhetnénk Kanadát is, amely ugyan három vereséggel esett ki, de láthatóan ők is tudták, hogy mi a dolguk a pályán. Szerencsésebb országok sportvilágában tisztában vannak azzal, hogy önazonosság nélkül nincs siker. Úgy is mondhatnánk: ha valaki nem tudja, hogy mit és miért csinál, akkor nem is fog neki sikerülni. A japánok nyilvánvalóan tudják, mit és miért csinálnak, és ezért a hogyannal sincs különösebb gondjuk. Persze mindez nem azért érdekes számunkra, mert annyira lerágnánk a tíz körmünket a japán foci sorsáért…

Mindent, így a sportot is sokkal kézenfekvőbb úgy csinálni, ahogy jólesik, ahogy a mentalitásunkból, gondolkodásmódunkból fakad. Bizonyos összefüggésekben ez mindenki számára ismert is. Latin-amerikaiakkal nem lehet germánosan derékszögű, skatulyából előhúzott focit játszatni, mert besülnek; nekik a szó szoros értelmében vett játék kell. A germánokból szinte lehetetlen latinosan kreatív játékot kicsiholni, ellenben kiválóan megtaníthatók a precíz passzokból álló villámgyors lerohanásra. Nem véletlen, hogy az addig alig jegyzett görögök alkalmasak voltak rá, hogy feltörhetetlen falanxba szervezzék őket (a 2004-es Eb-n), és hogy ezt pont egy precíz német edző tudta megcsinálni. Szertelen afrikai válogatottakat még az európai edzőknek is iszonyú munka megtanítani rendesen védekezni, ám gyorsak, erősek, és ha élvezik a játékot, akkor szinte táncolva játsszák. Ezek a kijelentések senki számára nem okoznak meglepetést, benne vannak a köztudatban.

Mindenki úgy focizik és úgy játszik minden más sportágat is, ahogy az a kultúrájában kézenfekvő, és mindenkinek olyan a kultúrája, amilyet a történelme kialakított.

Az előbb hevenyészetten felsorolt nemzetkarakterek nem a semmiből pottyantak ide, hanem előzményük van. A latinos játék a latinos életfelfogásban gyökerezik, ez az életfelfogás pedig olyan helyen született meg, ahol sokat süt a nap, és sok finom étel terem meg nagyon régóta. Ahol szinte játék az élet. A germán precizitás annak a germán kultúrának a terméke, amelynek az élőhelyén precíz szervezés nélkül nem nagyon lehetett kiszámíthatóan élelemhez jutni a történelem folyamán. Azt, hogy az erős falanxnak mi köze a görögökhöz, aligha kell magyarázni. Afrikában pedig sose alakultak ki olyan, erősen központosított nagy országok, amelyek a jó szervezettségnek és a védekezőképességnek köszönhetően kibírtak ötszáz vagy ezer évet. Ha belegondolunk, észszerűtlen lenne, hogy a focijukban ne köszönjenek vissza ezek az évszázadok, évezredek alatt magukra vett kulturális mintázatok.

A japán nem erősebb, nem technikásabb, hanem állhatatosabb csapat a németnél. Azzal verték meg a németeket, amiben tudták, hogy jobbak. Fotó: MTI/EPA/Rungrodzs Jongrit

Ki játsszon nindzsafocit, ha nem Japán?

Ebben a sorban kell megismerkednünk a japánokkal, akik most már alanyi jogon kivívták, hogy megismerkedjünk velük. Ez a mostani a hetedik világbajnokságuk, ami egyúttal a legutóbbi hét tornát jelenti; 1998 előtt nem is jártak vb-n. A japán foci pislákolt már egyszer a ’60–’70-es években, egy olimpiai bronzérmet is nyertek Mexikóvárosban, de aztán megint hosszú, teljes csend következett. A távol-keleti országban csak 1993-ban vezették be a profi fociligát, addig hivatalosan amatőr gyári csapatok szerepeltek a bajnokságban. Igen, Yamaha, Hitachi, Mitsubishi, Nissan, Mazda, Toyota, Honda, Toshiba, Fujitsu, Nippon Steel és hasonló nevű csapatokra kell gondolni. A profi J. League indulásakor átnevezték a klubokat a városuk szerint, és elkezdték összevásárolni a kiöregedőben levő világsztárokat, hogy legyen kiktől megtanulniuk focizni a hazaiaknak. Mivel akkoriban a brazil foci volt a világ csúcsán, elképesztő számú játékos bukkant fel Japánban a dél-amerikai országból, Zico ott fejezte be a pályafutását 41 évesen, de megfordult arra Dunga, Jorginho, Leonardo Araújo és Zinho az 1994-es világbajnokok közül. Ugyancsak eltöltöttek némi időt a J. League-ben olyan sztárok, mint Gary Lineker, Pierre Littbarski, Toto Schillaci, Daniele Massaro, Hriszto Sztoicskov, Dragan Sztojkovics, Andoni Goikoetxea vagy Brian Laudrup. Mindenféle országból hihetetlen mennyiségű idegenlégiós és persze edző fordult meg Japánban a J. League eddigi harminc éve alatt. Ők nemcsak játszottak a klubjukban, hanem odavitték a saját futballkultúrájuk tudástőkéjét is.

A focijukat nemzetközi összevetésben a nulláról felépítő japánok így a stílusok széles kínálatából csemegézhették ki, hogy mit építenek be a sajátjukba. Ma már látható, hogy nem ad hoc ötletelés zajlott náluk, hanem tudatos kultúraépítés.

A japán cserejátékosok várják a spanyolok elleni meccs lefújását. A távol-keleti ország sosem látott skalpokat gyűjtött be ezen a vébén. Fotó: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh

Azóta háromszor jutottak be a nyolcaddöntőbe, arattak győzelmeket, de ilyen kaliberű skalpokat, mint Németország és Spanyolország, még sosem gyűjtöttek be világbajnokságon. A játékukban egyúttal figyelemre méltóak a sajátságos elemek – azaz nem szolgaian, egy az egyben lemásolták valaki másét, hanem beletették a szellemi munkát, és

japános focit alkottak.

A tűzhangyák módjára nyüzsgő, mozgékony, gyors, mindenhova odaérő, soha el nem fáradó játékosokra épülő nindzsafoci hozzájuk illik, ezt a stílust náluk jobban senki nem tudja művelni, úgyhogy ezzel van esélyük másoknál jobbnak lenni. Nem bonyolult ez, de aki nem gondolja át, az önmagának tesz keresztbe.

Minden sportágban így működik

Szembeszökő, hogy például a tavalyi olimpiai vízilabdatornán ugyan nem alkotott maradandót a japán válogatott, mégis nagyon kellemetlen ellenfél volt a szokatlan stílusával. Az a stílus a fő vonalait tekintve ugyanaz, mint amit a fociválogatottjuktól látunk. Vagyis a japánok idegenektől eltanulják, de aztán japánosan űzik a csapatsportokat. Miért tennék másképp?

Morijaszu Hadzsime japán szövetségi kapitány – már külföldi edző nélkül, az elmúlt 30 évben felépített saját futballkultúrájából táplálkozva is sikeres tud lenni a japán foci. Fotó: MTI/EPA/Neil Hall

A kanadai fociválogatott se hozta le a csillagokat az égről, de nem is olyan kilátástalan outsider volt, amilyenre előzetesen számítottunk. Ők meg pont úgy fociznak, ahogy jéghokiznak: gyorsak, kombinatívan támadnak, és elég hamar bátran rádurrantják, aztán lesz, ami lesz. Fociban persze nem olyan kecsegtető ez, mint hokiban, de úgy tűnik, nekik valamiért ez fekszik, úgyhogy

nem feszítik magukat olyan stílus(ok) betanulásával, amelyekben kényelmetlenül éreznék magukat.

Persze valószínűleg sosem lesz Japánból meg Kanadából világklasszis futballválogatott, ahogy a szintén sajátosan ázsiai stílusú Koreából se. Ehhez azért jellemzően nagyobb múltú, beágyazottabb futballkultúra kéne – nagyon nagy szerencséje van annak az országnak, amely képes volt világklasszis színvonalú futballkultúrát létrehozni…

Kilátástalan stílustalanság

Az önazonos stílus természetesen nem jelent automatikusan győzelmet, hanem a tudatosság alapja. A Rossi-féle magyar válogatottra is azért öröm ránézni, mert a fantasztikus eredményeit megelőzte (és kitermelte) a tudatos játék, amit a szurkoló úgy szokott hívni köznapi nyelven, hogy van formája a játékunknak. Ilyen tudatosság, tehát önazonosság nélkül egy csapat a vakszerencse kezébe adja magát. Aki nézett magyar focit a ’90-es évektől a 2010-es évek második feléig (sőt, alkalmanként még azután is), az tudja, miről beszélek.

A Németországban tétmeccsen győztes magyar válogatott. Két nemzedék felnőtt úgy, hogy nem láthatott ilyen minőségű nemzeti csapatot. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Biztos sokan emlékeznek rá, amikor például 2001-ben álomjátékkal lemostuk idehaza 4:1-re Grúziát, majd három hónappal később simán kikaptunk idegenben 3:1-re ugyanattól a csapattól. Voltak kiváló meccseink, amikor több játékosunk ihletett állapotban játszott, ha viszont nem fogtak ki jó napot a húzóembereink, gyakran teljesen kilátástalan, elképzelés nélküli kószálást láttunk a mieinktől, meg ótvaros magyarázkodást, mellébeszélést a kudarcokért felelős futballszakmától.

Ez az a vakszerencse, amelyre az bízza magát, akinek nincs önazonos, vagy legalább valamilyen játékstílusa.

Ez az oka, hogy amikor több nemzetközileg jegyzett mezőnyjátékosunk volt például a 2000-es években (Lisztes Krisztián, Dárdai Pál, Gera Zoltán, Fehér Miklós, Huszti Szabolcs…), ők a saját topligás klubjukban alapemberek tudtak lenni, de a válogatottban nem nagyon tudták ugyanazt a minőséget hozni.

Mert itt nem mondták el nekik, hogy mi a feladat.

Japán a semmiből építette fel, nekünk csak le kéne porolni

Most viszont nem egy játékosunk megbízhatóan jobb teljesítményt nyújt a válogatottban, mint a klubjában. Mert Rossi és stábja minden mozzanatában tudatosan megtervezett, ráadásul helyenként kifejezetten magyaros focit játszat velük. A játékosok tudják a személyre szabott feladatukat, ráadásul ezek úgy vannak kitalálva és egymáshoz illesztve, hogy az a játékosaink magyar kultúrából fakadó gondolkodásmódjával és mentalitásával összhangban van.

Ez a csapat nem véletlenül pottyant ide, hanem a szervesen kifejlődött magyar futballkultúra terméke volt

Erwin Koeman mifelénk tájidegen holland játékstílusa is előrelépést jelentett, mert legalább már stílus volt a káosz után. Magyar szurkolói szemmel rossz volt nézni azt a csapatot, nem volt benne semmi olyan játékosság és vagányság, amitől a magyar szurkoló bizsergést érez, de a rendszer – még ha nem is a miénk – már azt eredményezte, hogy megbízhatóan vertük a nálunk gyengébbeket. Az erősebbek ellen viszont nem sok esélyünk volt olyan játékstílussal, amelyben akár tudtukon kívül is kényelmetlenül érezték magukat a focistáink.

Szerencsére Marco Rossi a szakmai felkészültsége mellett intelligensen felmérte, hogy hova került, és nem minden áron olasz focit húz rá a csapatunkra, hanem az olasz focikultúrából hozott tudástőkéjét befektetve hozza ki a játékosainkból a magyaros futballgondolkodást.

A fonákból reagáló, az ellenfelet folyton meglepő, váratlan helyen és módon beütő huszárfocit.

Gondoljunk bele, mi lenne, ha ez nem csak úgy kulturális hatásként fakadna a focistáinkból, hanem erre tanítanák őket utánpótlás koruktól, amiben eleve jó adottságaik vannak! Ám ahelyett, hogy a magyar stílusfutballt oktató grundot professzionalizálták volna a ’60-as évektől, inkább kidobták az ablakon az egészet, és idegen futballkultúrákat tuszkoltak rá a játékosainkra.

Rossi most itt van a tudásával együtt. Gondol rá a Szakma, hogy mi lesz a magyar focival, amikor majd nem lesz itt? Fotó: MTI/Illyés Tibor

Japán az elmúlt harminc évben erős és önazonos futballkultúrát épített fel, jószerével a semmiből. Ugyanez a harminc év alatt nálunk egy helyben toporgás történt, az NB I-ben ma is egymás hibáiból élnek a csapatok, és a meccsek jelentős részén nem lehet megállapítani, hogy ki mit szeretne játszani. Pedig nekünk nem kéne kifejleszteni a saját futballkultúránkat, mert már létezik, illetve létezett. Nekünk csak le kéne porolni azt, amit saját magunkra szabva hoztunk létre, és még hihetetlenül jók is voltunk benne. A júniusi angolverés után sok-sok kérdés közt feltettem azt is, hogy megkérdezi-e az MLSZ, a magyar edző- és játékosképzés, megkérdezi-e a szakma Rossitól, hogy hogyan csinálja. Azóta megvertük a németeket is, és az olaszokhoz is közel voltunk.

Megkérdezte azóta Rossitól a magyar futballszakma, hogy hogyan csinálja? Sorakoznak az ajtaja előtt a tanulni vágyó edzőink és az edzőképzésünk vezetői? Kihasználják, hogy évtizedek óta nem látott tudástőkét fektetett be a magyar fociba?

Vagy tétlenül megvárják, amíg majd egyszer már nem lesz itt Rossi, és majd néz utána párás szemekkel a sikertelenségbe visszazuhanó magyar foci, semmit sem értve az okokból?