Egészen felemelő írást kaptunk Udvardy Lászlóról, az Újlak Caritas Alapítvány intézményvezetőjétől, egykori politikai fogolytól. Ő volt az, aki a Pesti TV A hálózat című műsorában arról mesélt, hogyan ült egy koncepciós per miatt diáktársaival éveket a hatvanas években, majd hogyan fordult Erdély felé. Mert 1989 decemberében nemcsak az ország, de az egész magyarság megmozdult: segélyszállítmányok indultak Romániába, és ebben Udvardy Lászlóék is részt vettek. Kalandfilmbe illő, hogyan jutottak el a szállítmányok a magyarokhoz. Az egyszerre szívmelengető, másrészt kifejezetten izgalmas visszaemlékezést két részre osztottuk, most az elsőt olvashatják.
UDVARDY LÁSZLÓ írása
Most, mikor az emberiség eljutott a végső széthúzás állapotába, meghaladva az orwelli világ jövendöléseit, lépjünk ki a napi hírek zűrzavarából, emlékezzünk vissza a 32 éve történt események lélekemelő történéseire, amikor a hajdani Ostblock és a Nyugat népei összeforrva, egy emberként fogtak össze egymás megsegítésére, mikor ledőlt a diktatúra féltve őrzött bástyája. Ekkor ismertem meg valójában a hallgató hegyek országát, Erdélyt és annak sorsüldözött népét.
Megadatott részemre az a szerencse, hogy belesodródhattam abba az elképesztő segélyáradatba, amely Svájctól, Hollandián, Németországon keresztül Bukarestig robogott végig határokon át, a bajba jutottak megsegítésére.
Első utam
1989. december 22-e sorsfordító nap volt a diktatúrák történetében. Erdélyben kitört a forradalom, Ceaușescu megbukott. Aradról, Temesvárról fegyveres harcok híre érkezett, az egész ország lázban égett. Természetesen az első segélyszállítmány az Újlaki Plébániáról indult és barátaimmal megbeszéltük, hogy másnap gyógyszerszállítmányokat viszünk Aradra, Temesvárra.
Kozma Imre atya neve ekkortól vált országszerte ismertté, ettől a naptól kezdve a Máltai Szeretetszolgálat (MMSZSZ) vette a kezébe a segélyszállítások irányítását. Barátaimmal este az MMSZSZ Szarvas Gábor utcai központjához mentünk, hogy a szállításhoz szükséges gyógyszereket, kötszereket beszerezzük. Rajtunk kívül rengeteg autó tolongott a templom körül, akik mind lelkesen jelentkeztek a segélyek szállítására. Kozma atya fáradhatatlanul irányított hajnalig, mi is csak bátyám révén kerültünk korábban sorra, régebbről datálódott ismeretségük révén.
Kozma Imre atya. Forrás: Új Ember
Huszonharmadikán két kocsival indultunk, Szegeden és a határon beszéltük meg a találkozót. Elkerültük egymást, így Szegeden a fogadalmi templomba mentünk bátyámmal, ahol éppen a vakok részére tartottak ünnepi szentmisét és Gyulay Endre püspök úr is jelen volt. Kérésünkre időt szakított arra, hogy megáldjon minket nem éppen veszélytelen feladatunk végrehajtása előtt.
A nagylaki határnál nagy volt a bizonytalanság, nem nagyon tudta senki, hogy mi történik odaát. Ekkor érkezett oda Kozma atya egy mentőorvos kíséretével. Arad felől egy fiatalember érkezett Trabanttal a határra, mutatta, hogy a motorháztetőbe belelőttek és a bal oldali ajtót is kilyukasztotta egy lövedék, ami az ülés alatt fúródott be. Mondta, hogy a tűzharc elől menekült el.
Kozma atya egy határőr tiszttel átment a határ túloldalára, hogy informálódjon. Visszajövet a kísérő századossal együtt közölte, hogy csupán annyit tudnak, hogy Arad és Temesvár életveszélyes úti cél, mivel a Securitate és a felkelők között heves fegyveres küzdelem van. A százados közölte, hogy senkinek sem tudják a biztonságát garantálni, mindenki saját felelősségére lépheti át a határt. Kozma atya mindenkit óva intett az átkeléstől, nekünk meg akarta tiltani a kockázatos vállalkozást.
Bátyámmal közöltem, hogy én nem félek, ha akar menjen vissza, én átmegyek. Erre azt mondta, hogy a börtönben is együtt szenvedtünk, most is együtt kell viselnünk a kockázatot. Szóltam Kozma atyának, hogy meggyőzött és nekiiramodtunk Arad felé.
Arad határában már erős puskaropogást lehetett hallani és minél beljebb mentünk, annál erősebb lett. A főutcán integettek, hogy térjünk be a mellékutcákba, mert orvlövészek a háztetőkről lövik a mozgó célpontokat.
A kép illusztráció. Igazoltatás Temesváron 1989-ben. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Urbán Tamás
Végre megtaláltuk a kórházat, ahol vérző embereket szállítottak, és járni tudó sebesültek várták a kötözést. Leadtuk a szállítmányt, amire nagy szükség volt és mondták, hogy siessünk haza, mert Temesvár felől egyre nagyobb tűzerővel jönnek a szekusok. Mindenáron el akartam jutni Temesvárra, arra gondoltam, hogy nagy sebességgel fogok hajtani, úgy talán átjutok a veszélyes gócokon.
Neki is indultam, de a város határánál nem jutottam tovább, erősödő géppuskazaj kísért és katonai járműveket láttam közeledni. Gyorsan visszafordultam, és a határ felé vettem az irányt. A város főterén egy magyar taxi állt, amelyikkel együtt versenyeztünk még Arad felé jövet. Megálltam mellette és a halálra vált taxis mutatta, hogy a kaszniját megsorozták és most képtelen tovább menni. Mondtam, hogy jöjjön utánam, és elvezettem a kórházig, ahová már be sem engedtek, mert a szomszéd utcában már a szekusok támadtak.
Nem sokat teketóriáztam, az utolsó pillanatban kihajtottam a főútra és puskaropogások kíséretében, padlógázzal elhagytam a várost. Odahaza szomorúan hallottam a hírt, hogy egy segélyt szállító taxist lelőttek.
Második utam
Megindult a segélykaravánok áradata Erdély felé és ebből én sem akartam kimaradni. Elnökhelyettes voltam és Pécsről a kamionunkat fölrendeltem. Hosszú rakodás után Kozma atya emberei zsúfolásig pakolták a kamiont és barátaimmal december 28-án nekiindultunk a Székelyföldre. Elől elmaradhatatlan barátommal, Füle Pistával mentünk, piros Daciámmal, amire nagy Máltai-emblémákat ragasztottunk, mögöttünk a kamion robogott.
Az ártándi határnál ott sorakozott a végeláthatatlan autó- és kamionkaravánok között Keresztes János bácsi, a Városmajori plébánia nagyszerű szervezője. Ők stencilgépet vittek Nagyváradra.
Nagyváradon a felkelők viharvert kabátokban őrizték a város útvonalait és ócska géppisztolyokkal voltak felfegyverezve. Kolozsvárnál már csak mutatóban volt géppisztoly, régi katonai puskák, ósdi TT-pisztolyok képezték a fegyverzetet. Marosvásárhelyre csupán ócska dióverők jutottak, amelyek meghatóan korszerűtlenül mutattak a hősök kezében.
Tordát elhagyva Ludason meglátogattuk a kórházat, ahová tízezer darab egyszer használatos injekciós tűt szállítottunk. A Franciaországban végzett professzor meghatódva vette át az értékes adományt, mivel utoljára Franciaországban használt ilyet.
Segélyszállítmány Erdélybe. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Pataky Zsolt
Útközben rengeteg segélyszállító kamionnal találkoztunk, legtöbbjük osztrák, német és holland nemzetiségű volt. Marosvásárhelyen a kamionok leálltak, mivel késő délután volt és azt mondták, hogy nem tanácsos éjszaka a Székelyföldre menni, mert oda fészkelték be magukat a szekusok.
Mi tovább mentünk Székelyudvarhelyre, ahol a város határában tábortűz mellett baltás székelyek őrizték a várost (ide már csak balta jutott) és egy kamiont keresztbe fordítottak, hogy senki se tudjon átjutni az úton. Kértek, hogy ne menjünk tovább, mert a Hargita felől semmit sem tudnak, tudomásuk szerint a szekusok arra menekülnek. Én közöltem, hogy vigyék el az utat elzáró kamiont és engedjenek tovább segélyszállítmányunkkal, mert ott van csak igazán szükség segélyekre. Ők meghatottan engedelmeskedtek és sikeres utat kívánva integettek utánunk.
1989. december 28-a éjszakáján egyetlen kamion kapaszkodott fel a Hargitára és az a miénk volt. Éjfél körül érkeztünk Szentegyházasfaluba a plébános (Portik Bakay Sándor) nem kis csodálkozására, aki a régi templomudvar hatalmas kapuját kinyitotta, hogy a kocsik biztonságban legyenek. Másnap lepakoltuk szállítmányunkat és a környező településekre széthordtuk a kisebb csomagokat. Reggelre megjelent Kozma atya, aki rövid időre benézett a plébániára és robogott tovább Brassó felé.
Elképzelhetetlen pusztítás
Hazafelé tartva tapasztaltam meg, hogy Ceaușescu diktatúrája milyen pusztítást végzett Erdélyben. Közvilágítás jóformán sehol sem volt, Kolozsváron talán pár tucatnyi fény jelezte, hogy merre járunk, az utcák elhanyagoltak voltak, az utak katasztrofálisak. Nagyváradon tökéletes káosz uralkodott, a tervszerűtlenül összeépített házak dzsungelében, a szörnyű utakon könnyű volt eltévedni.
A falvakban egyszerűen nem volt közvilágítás, fényszóróinkat kellett használni, ha nem akartunk balesetet okozni. Ami a legkülönösebb volt, hogy kutyát alig lehetett látni, ami idehaza a parasztember udvarához annyira hozzátartozik, mint a kerítés. Ceaușescu, a párt és a kutyák nem jöttek össze!
De baromfit is alig láttunk, csak olyan koporsó alakú lovaskocsikat, amelyek még tán Dózsa György idejéből maradtak itt szörnyű mementóként.
Kép a forradalom idejéből. Forrás: Fortepan.hu
Kalandos út
Marosszentgyörgyön megismertük Erdély egyik legdinamikusabb papját, Bálint Jenőt, aki papi teendői mellett, ha kellett, hegesztett, ha kellett, betonozott, épített. Nem csoda, ha az érsek Gyulafehérváron felfigyelt rá és megtette gazdasági igazgatójának.
Marosszentgyörgyöt Cigányszentgyörgynek is nevezték, mert itt 1200 cigány lakott, akiket csak Jenő tudott kordában tartani. Persze ha nem volt odahaza, akkor a rend felborult és az indulatok befolyásolhatatlanná váltak.
Egy alkalommal egy kamionnyi szállítmányt vittünk és nagyobb részét lepakoltuk Jenő garázsába, hogy a kamion tovább tudja vinni a többit Gyulafehérvárra. Jenő a városba ment, mi Pista barátommal hat fordulót lebonyolítva bejártuk a Sóvidék iskoláit, tankönyveket, mesekönyveket, írószereket szállítva. Szovátán végeztünk és a sok szívélyesen kínált pálinkától már alig láttunk. Szerencsésen visszaérve, Jenő garázsát feltörve találtuk, a cigányok kifosztották, a számukra értéktelen könyveket szétdobálták. Hiába hívtuk ki a milíciát, azok is tehetetlenül vették fel a jegyzőkönyvet.
Itt kell megemlítenem, hogy ugyanakkor ezek a cigányok voltak, akik a marosvásárhelyi vérengzés során a magyarok segítségére siettek, közülük hatot zártak ezért börtönbe.
Bizony hiába volt a forradalom, mindenki azt hitte, hogy végre román és magyar egymásra talál, a román politika működésbe lépett és folytatta azt a demagóg uszítást, amit addig is csinált. Ennek esett áldozatául Sütő András szeme és a sok székely, akik azt hitték, hogy végre magyarok lehetnek ismét.
Csip-csup csodák, a “fasiszta” mesekönyv
Az egyik marosvásárhelyi iskolába könyveket vittünk. Miután elmentünk, nemsokára megjelent a milícia és elkobozta a könyveket, szigorúan felelőségre vonva a tanárokat. Az egyik lapban a következő aranyos tudósítás jelent meg: Udvardy László a máltaiaktól irredenta könyveket szállított az iskolába, melyek között olyan fasiszta könyv is szerepelt, mint a Csip-csup csodák.
Hogy ez a kedves kis mesekönyv miképp lett fasiszta, annak az a magyarázata, hogy a könyv címének a lefordításakor a tanár zavarba jött és közölte, hogy lefordíthatatlan. Ez tette gyanússá az inkriminált mesekönyvet és ezért vált különösen veszélyessé (ezt a cikket azóta is őrzöm).
A földön a korábbi vezér. Forrás: Fortepan.hu
Jenőnél sokszor megfordultunk és egyszer megkért, beszéljek már a marosvásárhelyi rádióban, hogy az erdélyiek hagyjanak föl a kivándorlással, az anyaországban csak az elszegényedés vár rájuk. Meg is történt a tízperces felhívásom, mikor Jenő izgatottan mondta, siess a kocsidhoz, menj haza, majd én utánad megyek. Mikor kifelé mentem, a milícia akkor érkezett és utánam kezdtek érdeklődni. Jenő nagy ártatlanul mondta, hogy most találkozott velem, és úgy tudja, Parajdra igyekszem. Otthon elmondta, hogy Szováta felé minden magyar rendszámú kocsit igazoltattak.
Pista barátom közölte, hogy igen megszomjazott. Jenő ravasz mosollyal mondta, hogy igen jó kútvízzel tud felüdíteni és már hozta is nagy poharakkal. Pista megvetően mondta: mostam már fogat! Jenő erre elővette a jó erős pálinkát és avval vigasztalódtunk.
Idehaza többen hallottak már erdélyi segélyakcióinkról, ami a médiának is felkeltette a figyelmét. Elek István készített velem interjút.
Marosvásárhelyen ismerkedtem meg két nagyszerű erdélyi testvérpárral, Miholcsa Gyula operatőrrel és bátyjával, Miholcsa József szobrászművésszel. Gyula éppen nálunk járt, mikor a székesfehérvári Videoton gyár felajánlott két színes televíziót az erdélyiek részére. Elrobogtunk Gyulával és átvettük az akkor Erdélyben ritkaságszámba menő színes tévéket, amelyek Gyula későbbi ismeretterjesztő munkásságának fontos kellékei lettek. Miholcsa József akkoriban marosvásárhelyi otthonuk garázsában faragta szobrait, amelyek helyhiány hiányában csupán féloldalas domborművekké redukálódhattak. Azóta is őrzöm egyik alkotását, amely a magyar és székely szimbólumokat jelképezi. Mára neve ismertté vált.
Folytatjuk!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS