Felszabadult energiák (Galériával!)

Az Eb eddigi legjobb meccsén toltunk egy gólgazdag döntetlent a csoport legnagyobb esélyese ellen. Nem öltük a játékot, nem bekkeltünk mint a kiscsapatok, talán azért, mert ennek a csapatnak sem a tagjai, sem a szövetségi kapitánya, sem az edzői nem akarnak kiscsapat lenni. Még sosem szereztünk pontot Portugália ellen tétmeccsen, nem beszélve arról, hogy az eddigi öt egymás elleni tétmeccsünkön összesen rúgtunk nekik két gólt. Most ráadásul úgy rúgtunk hármat, hogy végig ők futottak az eredmény után, nálunk viszont négy kulcsember – Nagy Ádám, Kleinheisler, Kádár, Fiola – a kispadon ült elővigyázatosságból, illetve sérülés miatt. Érdekes belegondolni, hogy ha játszottak, játszhattak volna a kipróbált szélső védőink, akkor talán nem adogatták volna be ilyen könnyedén Kádár helyéről a gólpasszokat Ronaldónak.

Dzsudzsák igazi ász volt, két szabadrúgás-helyzetből két gólt rúgott, ugyanakkora vezérünk volt, mint a portugáloknak Ronaldo. És ugyanannyi gólt is rúgott, csak ő a gól után még óriási szívet is rajzolt a levegőbe a szurkolóinknak. Gerának pihennie kell a nyolcaddöntőig, így csak egy félidőt kapott, de a válogatott agyának ennyi is elég volt egy zseniális gólhoz, amely rendesen beletette a magyar fejekbe, hogy ez akár a mi meccsünk is lehet. Szalainak arra a gólra volt szüksége, amelyet az osztrákoknak rúgott, mert láthatóan visszajött az önbizalma, újra csatár lett, és a támadójátékunk kulcsembere volt. Megtartotta a labdákat, elhúzta az őrzőit, biciklicsellel leültette a védőt, kapura lőtt, szabadrúgásokat harcolt ki, amikből aztán Dzsudzsi gólokat lőtt. Elek Ákos, aki korábban legfeljebb annyit tudott hozzátenni a támadásainkhoz, hogy a középpályán adott egy jó indítást, most kimondottan veszélyes volt, és csak a kapufa mentette meg a portugálokat. Kicsit aggódhattunk, amikor megláttuk a kezdőcsapatunkat, vagyis az onnan hiányzó neveket, de aztán bebizonyosodott, hogy a kispadunk is szeret focizni.

Ez történt a meccsen, de ami itthon követte mindezt, az is megörökítésre érdemes. A Nagykörúton vonuló tömeg, amelynek bentről nem látszott az egyik vége sem. Az egymással szembetalálkozó szurkolói menetek pacsizása egymással. Az egyik lakó által az emeleti ablakból meglengetett magyar zászló. A dudáló autók, amelyekből piros-fehér-zöldre festett arcú emberek kiabáltak és integettek. A Blaha Lujza téren a forgalomirányító rendőrök, akik vigyorogva fényképezkedtek a szurkolókkal.

A székely zászló, és Kárpátalja meg a Felvidék feliratú magyar zászló a tömegben. A metrón egymást életükben először látó szurkolók, akik úgy ünnepeltek együtt, mintha régi ismerősök lennének. A villamosmegálló korlátján csimpaszkodó, ötéves forma kisfiú, aki azt énekelte, hogy „indul az utazás, csak erre vártál”.

Az ötvenes férfiak – akik jóval a norvégok vagy az osztrákok legyőzése előtt szerették meg a focit – elvegyülnek az ünneplő tömegben, mert még gyerekfejjel látták Törőéket jól focizni, és azóta nem volt hasonló élményük magyar válogatottal. Csoportból továbbjutni pedig még ők sem láttak magyar válogatottat, főleg első helyen.

Az osztrák, az izlandi és főleg a tegnapi, portugál meccs utáni tömegen látszik, micsoda pozitív energiák voltak itt lejegelve harminc éve – talán nem véletlenül. Azok, akik nem bírják elviselni ezen energiáink felszabadulását, gyűlölködnek és gyűlölködéssel vádaskodnak, valószínűleg nem bánták, hogy le voltak jegelve az energiáink. Most viszont már nem az a kérdés, hogy eddig miért voltak lejegelve, hanem az, hogy mire fordítjuk őket.

(a szerző felvételei)

A magyar csodáról és a fociünnep utáni budapesti karneválról nézze meg fotóriporterünk, Horváth Péter Gyula galériáját!