Örömmel jelentjük, hogy Kínában nincs államilag szervezett dopping!
A várakozásnak megfelelően felháborodtak az orosz politikusok a NOB keddi döntésén, amely szerint Oroszország nem indulhat a jövő évi téli olimpián. Ki-ki vérmérséklete szerint reagált, a szélsőséges Igor Lebegyev már bojkottot emlegetett, mások, köztük Pjotr Tolsztoj óvatosabbak voltak. Mi csak a kettős mércét furcsáljuk: Kínát éppen most buktatta le egy onnan megszökött orvos, arra, esetleg Amerika felé senki nem akar vizsgálódni?
A Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) kemény döntést hozott kedden: az orosz versenyzők csak semlegesként lehetnek ott a dél-koreai téli olimpián. A felfüggesztés oka az a McLaren-jelentés, amely feltárta az államilag irányított oroszországi doppingolást. A kanadai Richard McLarent a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) kérte fel, s miután a vizsgálat lezárult, kiderült, hogy minden elképzelhetőt felülmúlt az orosz manipuláció.
A WADA már tavaly azt akarta, hogy a NOB tiltsa ki az oroszokat a riói olimpiáról, de ezt az olimpiai bizottság végül nem tette meg.
A háttérben már akkor kőkemény sportpolitikai küzdelem folyt, de sokat nyomhatott a latban, hogy a NOB német elnöke, Thomas Bach kifejezetten jóban van Vlagyimir Putyinnal. Most, úgy fest, már ez sem volt elég.
Nagy kérdés persze, hogy mi van ilyenkor a többi országgal, például a félkommunista, félkapitalista Kínával. Utóbbi éppen néhány hete került be a hírekbe, nagyon hasonló ügyben.
A Kínából két éve disszidáló és politikai menedékjogot kérő Hszüe Jinhszien a német ARD-nek azt mondta, hogy a nyolcvanas, kilencvenes években sportágtól függetlenül, az asztalitenisztől a tornáig ment a doppingolás. A programba már az ifjúsági korosztály is bekerült, az orvos tudomása szerint 11 éves volt a legfiatalabb, doppingot kapó gyerek.
Aki fellázadt ez ellen, azt kirúgták, börtönbe zárták, ellehetetlenítették, szóval felhasználták ellene, családja ellen a nálunk is ismert kommunista eszköztárat. Jinhszien két fiát például kirúgták az egyetemről – ez sajnos nálunk is ismerős lehet még sokaknak.
Nem gondolnánk, hogy azóta sok minden változott – már persze a technikai fejlődésen túl –, gondoljunk csak arra a „csodaúszólányra”, aki a vegyes utolsó hosszán, gyorson jobb időt úszott az amerikai férfiklasszisnál, Ryan Lochte-nél. Nála valamit nagyon túltoltak, de hiába bizonyították be, hogy amit elért, élettanilag lehetetlen, nem vették el az aranyát. Kína az Kína, amíg most (nálunk csak mostanában, Nyugaton még mindig) Oroszország a rossz tanuló, vele szemben a kiismerhetetlen, de félelmetesen erős ázsiai nagyhatalommal mindenki igyekszik jóban lenni.
Armstrong és Phelps - a két Amerika Kapitány
És Amerika. Elég a közelmúlt két legelképesztőbb sportolójára gondolnunk.
A kerékpárban Lance Armstrong, az úszásban Michael Phelps ért el olyan eredményeket, amelyre ember nem lehet képes. Az egyik úgy tekert a hegyre fel, mintha lefelé gurulna, a másik úgy nyerte sorozatban az olimpiai döntőket, mintha egy texasi sörvirsli versenyen tolna le egy újabb adagot.
Az úszó még csak nem is pihegett két finálé (és világcsúcs) között. A nemzeti hős Armstrong – és ez egyébként az Egyesült Államok sportpolitikája mellett szólt – persze már lebukott, de mögötte is egy rendszer állt, egy tökéletesen felépített csapat, orvosi labor segítette, ahogyan a sok-sok futót, nehézatlétát. Más kérdés, hogy a kerékpáros ikont végül tényleg letaszították, nem tussolták el a vizsgálat eredményeit, akkor sem, ha az egyik – vagy a – legismertebb sportolójukról volt szó. Ez – szerintem – Oroszországban most nem történhetne meg. (Reméljük egyszer Phelpsnek is eljön az ideje Amerikában.)
Tolsztoj szerint nem alázkodnak meg
Moszkvában érthető módon teljesen kiakadtak a nyilvánvalóan sportpolitikai döntésen. Az orosz vezetés már magát a doppingolást is tagadta, így logikus, hogy megrázta őket a váratlanul kemény lépés. A parlament alsóházának egyik alelnöke már egyenesen bojkottot emlegetett. Az ultranacionalistának ismert Igor Lebegyev – ő volt az, aki gratulált a valószínűleg szintén államilag szervezett orosz huligánoknak a franciaországi vébén végrehajtott minősíthetetlen akcióikhoz – hazája megaláztatásáról beszélt. „Oroszország nélkül ez nem olimpia lesz, mert Oroszország az egyik fő esélyes minden éremre, bármelyik sportágban. A zászló az a dolog, amelyért egy sportoló küzd az aranyéremért. A zászló az, amit a sportoló a feje fölé emel, ha kiharcolta az olimpiai aranyat, ezüstöt vagy bronzot” – mondta az MTI szerint. Ezzel mondjuk nehéz vitatkozni.
Pjotr Tolsztoj az alsóház egy másik alelnöke is elfogadhatatlannak nevezte a nemzeti zászló nélküli olimpiai szereplést, indoklása szerint azért, mert Oroszország „sportnagyhatalom”. A nagy író ükunokája szerint az orosz sportolók „nem fognak vezekelni” Thomas Bach előtt. Meglátjuk.
Visszatér az 1984-es reflex? Döntés az Olimpiai Gyűlésen
Moszkva jövő kedden, az Olimpiai Gyűlésen dönt arról, hogy az orosz sportolók semleges indulóként részt vesznek-e a phjongcshangi téli játékokon.
Vagyis hát nyilván Putyin dönt. Ex-KGB-tisztként nyilván a bojkott mellett állna, egyszerűen reflexből, de sok mindent mérlegelnie kell. Talán még a sportolók érdekét sem ártana.
Ez a szituáció (menjenek vagy maradjanak) valószínűleg sokaknak ismerős lesz, Oroszországban még hozzánk képest sem lehet rendszerváltásról beszélni, így elég sok egykori ügynök, tiszt, keményvonalas kommunista lehet ott a döntéshozók között.
Színtiszta időutazás lesz ez néhányuknak.
Mi csak annak örülünk, hogy a régi idők elmúltak, most már nem kell igazodnunk Moszkvához (sem).
Egyedül Jacsó István állt a sportolók mellé
Ha minden igaz, 1984-ben egyedül Jacsó István, a kézilabda-szövetség elnökségi tagja mert szembeszegülni az állampárti elhatározással, a többiek megszavazták a Moszkva által elvárt bojkottot. Gyárfás Tamás és a többi érintett újságíró megírta a maga kisebb, nagyobb cikkeit az amerikai veszélyről, ellenséges hangulatról, így próbálták megdolgozni a közvéleményt, és bebizonyítani hűségüket Moszkva felé.
Erről szóló, Gyárfást felháborító cikkem első része itt, második része itt, a sportcézár magyarázkodása pedig itt olvasható.
Schmitt Pál, akkori MOB-főtitkár pedig szerencséjére kimaradt az egészből. A későbbi köztársasági elnök éppen Bulgáriában tartózkodott a szavazás idején, így sem akkor, sem a rendszerváltás után nem tudták ezért a döntésért elővenni. Most – még novemberben – hidegháborús légkörről beszélt. Nyilván sokat tudna mesélni arról, hogy akkoriban milyen viták, harcok, küzdelmek, árulások folytak a NOB-ban. Mintha megfagyott volna az idő.
Fotó: Index
