Olyan nincs, hogy nincs olimpia
Alig nyolcéves voltam, amikor az unokatestvéremmel váltig bizonygattuk a család szkeptikusabb tagjainak, nem létezik, hogy Egerszegi Krisztina ne nyerje meg a női hátúszószámokat. Mi van, ha nem úgy jön ki neki, mi van, ha görcsöt kap – fejtegették, de mi csak mosolyogtunk ezen: ugyan már! Aztán meg is nyerte, ahogy kell, sőt a végén három aranyérem mögött mosolygott a sajtóképeken, úgyhogy egy jókora naugyével kezdődött számomra a figyelemmel kísért olimpiák sora.
Sőt, az egész barcelonai olimpia egy óriási naugye volt, Magyarország történetének második legeredményesebb szereplésével, amit természetesen pontosan követtem már akkor, a statisztikákkal és az olimpiák történetének kiemelkedő sztorijaival egyaránt tisztában voltam a sűrűn lapozgatott Sport Krónikájának köszönhetően. A polcunkon álló, vaskos könyv gerince már gyerekkorom óta elég viseltes, ami egyértelműen az én saram.
Barcelonából még csak a kiemelkedő pillanatok vannak meg, Atlantával viszont elkezdődött az, ami azóta sem szakadt meg. Megszállottam követtem az egészet, éjjel 5-ig néztem a közvetítést, néha 6-ig, ha egy-egy jobb napon sok volt az ismételnivaló. Sydney-t már jegyzeteltem is, szépen fel voltak írva az érmesek, a helyezettek, a csapatnévsorok – nem volt még Wikipédia, a frissen keletkező adatsorok pedig nem mehettek feledésbe. Pedig az az olimpia különösen bonyolult volt, mert nemcsak a mostanihoz hasonló időeltolódást kellett megoldanom, hanem gimnazistaként azt is, hogy a déli féltekén rendezett nyári olimpiát az ausztrál kora tavaszban, szeptember végén rendezték – vagyis az iskolaév kezdetén. Egész éjjel a tévén lógtam, reggel, amikor iskolába kellett menni, nehéz szívvel hagytam ott az ausztrál délutáni és esti programot, suli után pedig megcsináltam vagy épp elsumákoltam a leckét, aztán mentem aludni, hogy bírjam az éjszakát. Mert az nem volt opció, hogy nem nézem az olimpiát, és azóta sem az.
Mindig tudtam előre, hogy lesznek pofátlan csalások, hogy tolni fogják az amerikai úszókat, az orosz és közép-ázsiai birkózókat, és a bokszban is lesznek előre levajazott, gusztustalan bírói döntések; tudom, hogy egy csomóan doppingolnak, látom, hogy az üzleti és szponzorációs rész már sokkal fontosabb, mint maga az esemény, amely amúgy valahogy hangulatosabb volt, amikor még nem az amerikai tévétársaságok elvárásainak, hanem a helyi nézőknek rendezték, és a tévé csak azt közvetítette.
Azt pedig elképzelni sem tudom, milyen lesz az első olimpia, amelyet egyáltalán nem a helyi nézőknek rendeznek, mert be se engedik őket. Szomorúnak és sivárnak tudom most csak elképzelni, abban bízva, hogy a szervezők valahogy rám cáfolnak.
De ez sem kizáró ok. Minden árnyoldala ellenére nem lehet kihagyni az olimpiát, mert nincs igazuk az ünneprontóknak, akik szerint ez csak a sportolók magánügye, amihez semmi közük a szurkolóknak, és a fanyalgók is tévednek, akik szerint az élsport csak sima közpénzszórás. Szükség van versenyekre, ahol az országok összemérhetik, hogy ki mire képes, ahol van egy többé-kevésbé objektív mérce, amely alapján kiderül, ki a jobb és ki a gyengébb. Nem lehet egy nagy safezone-t csinálni az egész világból, ahol csak a részvétel a fontos, és mindenki annyira egyenlő, hogy még győztesek sincsenek. Kellenek nagy diadalok, kellenek csalódások, kellenek győztesek és vesztesek is, hogy tudjunk mihez viszonyítani. Ilyen versenynek pedig sokkal szórakoztatóbb és tartalmasabb, sokkal jobb az olimpia, mint a korrupciós meg sajtószabadsági világrangsornak nevezett fingfűrészelések.
Mindenki tudja, ha máshol nem, a lelke mélyén, hogy miért van Magyarországon különösen nagy súlya az olimpiai teljesítménynek, és mi az oka annak, hogy „nálunk csak az aranyat becsülik”. Az utóbbi egyrészt hülyeség, mert surmó Facebook-kommentelőkön kívül még nem találkoztam olyannal, hogy egy olimpiai ezüst- vagy bronzérmes sportolót ne emeltek volna fel az eredményéért, másrészt nemcsak őket felejtik el idővel, hanem az aranyérmeseket is. Vagy van, aki fejből tudja mind a 177-nek a gazdáit? Amiért ennyire fontos az ország aranyainak száma, az nyilvánvalóan Trianon.
Elfogadhatatlanul szétdarabolták az országunkat, amire már a két világháború közti időszakban is az volt Magyarország egyik válasza, hogy elképesztő energiát és pénzt fordított a sportra, hogy megmutassuk, kivel bántak el így, megmutassuk, mire vagyunk képesek, hogy nem tudnak olyan mélyre lenyomni, ahonnan nem jövünk föl.
Meg is mutattuk, hiszen az 1928-as olimpián már az első tízben voltunk a világ nemzetei közül, 1936-ban pedig harmadikok lettünk, és onnantól 1956-ig mindig benne voltunk az első négyben. A szocialista sportirányítás aztán átalakította a dolgokat, a magyar foci kinyírása egy külön cikk lehetne, sőt külön könyv is van róla, az 1908-tól a '60-as évekig verhetetlen magyar férfi kardvívás pedig túlságosan burzsoá sport volt az elvtársak ízlésének. A központi sportirányítás viszont szinten tartotta az összeredményünket, így a hanyatlás a rendszerváltás után következett be, azóta pedig nagyjából azt a szintet tartjuk. Amit viszont egyszer már meg tudtunk csinálni, arra biztosan képesek vagyunk. Hátha majd most!
