És akkor Szilágyi Áron levágta a kirgiz szőnyegbíró kezét
(erősen szubjektív írás következik)
Szegény, szegény Kocskor Kulmatov. Csak néz, néz maga elé, jobb keze a szőnyegen pihen, aligha boldogítja, hogy a látvány megkapó, morbid csendéletnek tökéletes. A közönség egy része elfordul, a többi ünnepel, ütemesen zúg a taps, biztatják, hátha csoda történik, és vissza tudja illeszteni a végtagot, talán összeforr, de nem. Kétségbeesetten a zsűri felé pillant,
„kérem, itt csalás történt, ideugrott ez a jóképű alak, és egyszerűen levágta a kezemet. Ráadásul a jobbkezemet. Mindezt egy hülye elcsalt meccsért?"
Igen, Kulmatov elvtárs, így megy ez.
Pedig a derék Kulmatov korán kelt hétfő reggel, szokás szerint három főtt tojást reggelizett, tornázott egy keveset, felvette kék olimpia pólócskáját, majd kiment elcsalni egy birkózómérkőzést. Különösebb ész, tehetség sem kell ehhez. Csak áll, s mint egy karmester, néha int egyet. Olyan egyszerű ez. Amíg az a két barom ott izzad, gyürkőzik, liheg, az ő ruhája még csak át sem nedvesedik. „Lássuk csak, azért ez mégis csak egy német fiú. Látom, hogy semmit sem csinál, csak védekezik, túlél, a döntéseimre vár, hát besegítek”. És int, aztán megint, majd szabálytalanságot jelez. Jól van, kettő-null az első menet, ez egészen jól sikerült. A szünet után viszont egyre kellemetlenebb a helyzet. Ez a magyar gyerek erős, nem roppan meg, folyamatosan megy előre, végrehajtja a küzdelem egyetlen valódi akcióját, majd fordít. Kulmatov tehetetlen, de vár. Most jön el az ő ideje.
A magyar még mindig támad, tolja, gyűri vékonyabb ellenfelét. Mit tehet Kulmatov elvtárs? Meginti. „Mit csináltok, balfaszok? – gondolja aztán, amikor látja, hogy a zsűri eltörli a döntést. – Nem erről volt szó, most kell jönnie az intésnek, nem értitek?”. Értik ők. Tudják. Csak még várnak.
A magyar továbbra sem lankad, összeszedi minden maradék erejét, kitörölte elméjéből az elődöntős vereséget, a korábbi győzelmeket, az elmúlt évek szenvedéseit, a fogyasztást, és csak megy, megy előre, legyőzi a fáradtságot, a fájdalmat, még néhány órákká dagadó másodperc, és meglesz, amiért jött, amiért annyit edzett, hiszen végig támad, a német csak hátrál, csupán a védekezésre marad ereje, érzi, látjuk, hogy ez a bronz most végre megérdemelt helyére kerül, és már készül az örömünnep, hogy akkor a levegőbe csapunk, és ezt most Bácsiért is, jól van gyerek, jól van te hős, megcsináltad!
És akkor szétszakad minden. Előbukkan a háttérből az az aprócska alak, ez a Cipolla, ez a drága jó Kulmatov elvárs, és pillanatnyi mindenhatóságától megittasodva int még egyet.
Finom, alig észrevehető mozdulat, de rögtön hozhatott volna egy jégcsákányt is, hogy azt szúrja a meglopott férfi szívébe.
A magyar nem érti, de már reklamálni sincs ideje, nem ócska primadonna, földön toporzékoló aranylabdás focista ő, hogy sápítozzon, ha így, hát így, előre lendül, a Radnóti vers hullámán, egy erőltetett menet végén, ereje, hite végső maradékát összekaparva, összegyűjtve nekimegy a német alibikirálynak, hogy még egyszer ledöntse, levigye, eldobja, megpörgesse.
Nincs esély.
Kulmatov mosolyoghat magában. Jókor intette meg, a legvégén, „innen nyerjél te paraszt”, gondolhatja, vagy nem is gondol semmit, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy gondolatokkal fárassza magát, a zsűri sem, ezt a vérlázító ítéletet már nem vonják vissza, miért is tennék, csak esztendők munkáját, odaadását, alázatát köpik szemen, csak az olimpiai eszmét tiporják századszor, ezredszer a sárba.
A magyar birkózó összetör, hihetetlenül sportszerű, nem dobja Kulmatov elvtársat a többi rohadék közé, még oda is megy az eredményhirdetésre, ahol ez a nyomorult bíró felemeli a bronzéremmel megajándékozott ellenfél kezét.
„Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – mondhatná Kulmatov, ha ismerné Vörösmarty sorait, de hogyan is lenne ideje nagy költőnk sorain tűnődni, amikor valaki előugrik a nézőtérről. „Nézd már, egy olimpia bajnok – mosolyog a szőnyegbíró – Láttam a tévében”, aztán meglátja a kivont kardot, és hátrál, hátrálna, de a kardvívó egy csodálatos, tanítani való mozdulattal előreugrik, és vág. Kulmatov letérdel, és nézi a csonkot. Nem hiszi el. Ez a világ nem így működik, őt még sosem vették elő, sosem tiltották el, most meg ez, hiszen ez példátlan, bedobná a törülközőt, hogy reklamáljon, csak nincs kinél.
Régi magyar törvény, Kulmatov elvtárs! Ez jár neked, nem a Kurultáj.
És a film kisiklik a vetítőből. Ne féljetek jogvédők, népek nagy barátai: Kulmatov elvtárs kezét senki sem vágta le. Az elcsalt érem után szépen átöltözött, visszament az olimpiai faluba, és már várja a következő meccset. Az ő nagy pillanatát. Amikor inthet. A jobb kezével. Vagy a ballal. Hogy újra eljátssza Istent. Sportolók felett ítélkezve a kis csinovnyik.
