Kik Magyar Péter szavazói? - negyedik rész

Az elsőben a médiacelebek, a posztkommunista kulturális elit tagjai kerültek elő. A sekélyes, de önmaguk hatása alá került, és a tömegekre is jelentős befolyással bíró „bulvár-értelmiségiek”, akik évtizedek óta sikerrel mérgezik a közéletünket, és jól meg is élnek ebből. De mivel az Orbán-kormány(ok) óta lassan, de biztosan fogy körülöttük a levegő, csökken a befolyásuk és az életterük, ezért egyre agresszívebben és elkeseredettebben küzdenek ellene. Aki nem olvasta, íme, az első rész

Magyar Péter és szavazói

A második rész azokkal a seftelgető-csencselgető, zavarosban halászó figurákról szólt, akik a 90-es évek kaotikus körülményei között az élet császárai voltak, kevés munkával, mindenféle “okossággal”. De aztán ahogy konszolidálódtak a gazdasági viszonyok, egyre inkább beszűkültek a lehetőségeik, vége lett az aranykornak. És ezért persze, ki a hibás? Még véletlenül sem ők maguk; hanem a ZORBÁÁÁÁN! Ez a rész itt olvasható.

A harmadik részben az első részben bemutatottakkal némileg rokon, de hozzájuk képest nagyjából eggyel korábbi generáció szerepelt: az ittmaradt, mormogó SZDSZ-esek. A nagy, harcos rendszerváltók, akik annyira kiválóan váltottak rendszert, hogy az előzőben is nagyon jól elvoltak, és a mostaniban is. Ez a posztkommunista elit (és az úri középosztály társutas árulói), akik vagy maguk is maoisták voltak, vagy legalábbis a családjukban felbukkannak munkásőr-ősök. És ma is mérgezik a közéleti levegőt, a mormogástól az ordibálásig terjedő skálán, értelmiségi gőggel teli kinyilatkoztatásaikkal. Róluk itt olvashatsz

A Tisza-szavazótábor (vagyis reálisabban fogalmazva: Magyar Péter szektája) nem ér itt véget. Még jó pár típust tartalmaz a tábor, pláne annak eltökéltebb része, a bázis. Az egyes típusokba tartozók között valószínűleg sokan, sok ismerősüket felismerhetik akár az eddigi, akár a következő hetekben a sorok között. Írjátok meg kommentben, ha van ilyen.

Jöjjön a harmadik rész, egy újabb tipikus társadalmi csoport, akik megveszekedetten rajonganak Magyar Péterért. Vagyis, pontosítsunk: megveszekedetten gyűlölik Orbán Viktort. Következik:

4. A jómódú, agymosott, városi fiatal

Az „agymosott” kifejezést manapság érdemes némi óvatossággal használni, hiszen kezd olyan súlytalan szlogenné válni, mint amikor fasisztázzák, rasszistázzák az embert. Rengetegen dobálják ezt a jelzőt. A baloldali véleményformálók számos kútmérgező próbálkozása közül kevés a sikeres, de ez igen: el tudták hitetni a hazugságaikat, a valósággal köszönőviszonyban sem álló propagandájukat bekajáló tömegekkel, hogy a másik oldal az agymosott. Így fordulhat elő, hogy azok „fideszbirkáznak”, akik csont nélkül benyelték, hogy a migráció jó, az idegen szép, Németország a kánaán, a család az család, Zelenszkij egy szabadsághős, stb.

Nevezzük azonban továbbra is nevén; krumplileves legyen krumplileves. Igenis van rengeteg agymosott ember. És nem csak a tájékozatlanra, butára használjuk szinonimaként, nem csak a velünk szembenállókat nevezzük így, a sima „lefaszozás” helyett eme diszkrétebb kifejezést használva rájuk. Hanem vannak, akik tényleg az agymosás áldozatai. Méghozzá azt is tudjuk, kik: az egyetemi tanáraik és/vagy a munkahelyeiken uralkodó ún. vállalati kultúra. Utóbbi természetesen elsősorban a multikra jellemző. És egy olyan külön csoportot termelt ki magából, akikkel érdemes lesz a következő részben külön foglalkoznunk. Most szűkítsük tehát le a kört a kifejezetten fiatal, még tanulmányaikat folytató, vagy az egyetemről frissen kikerült tiszásokra.

Ők már szinte az Orbán-kormányok alatt születtek, de legalábbis egészen kicsi koruk óta Orbán Viktor a miniszterelnök, ebben a világban szocializálódtak. Az egy dolog, hogy semmilyen személyes tapasztalattal nem rendelkeznek, fogalmuk sincs, milyen az, amikor a baloldal van hatalmon. Van tehát egy adott, állandó status quo számukra. És a fiatalok természetükből fakadóan mindig lázadnak a hatalom, az autoritás, a tekintély ellen. Mindig tele vannak energiával, magabiztossággal. Mindig jobban tudják. A náluk idősebbek mind öregek, vaskalaposak, hülyék. Ez mindig is így volt, bármilyen rendszerben. Egy részük naiv és idealista, őszinte világmegváltó vágyakkal, tervekkel. Másik, nagyobb részüknél a lázadó attitűd csak egyfajta „genetikai program”. Ami társul egy másik determináltsággal, a tömegkövetéssel.

Mert szintén az emberi természetből fakad, hogy valahová tartozni akarunk. Fiatal korban megtalálunk egy-egy szubkultúrát, ami egyszerre ad kiválasztottság érzetet a „beavatatlanokkal” szemben, és orientációt is a rengeteg impulzus közepette. A szubkultúrák nagyon sokfélék: különböző zenei irányzatok, mese-, képregény- és videójáték-világok, de az LMBTQ különböző betűi alá történő besorolódás is legalább annyira szól a szubkultúráról, mint a – vélt vagy valós – szexuális orientációról.

Egy fiatal tartozhat több szubkultúrához is. Rajonghat egyszerre valamelyik dél-koreai fiúcsapatért, esténként hallgathatja lelkesen Puzsér félművelt világmegfejtéseit az Ingában, stb.. És maga az egyetem is tulajdonképpen egy szubkultúra. Ahol többségükben vérbalos, neomarxista tanárok hülyítik meg szegény diákokat. Elhitetik velük, hogy a férfiak igenis képesek szülni, hogy a fehér ember bűnös, és csak a privilégiumai miatt sikeres, hogy létezik ingyenebéd, és csak el kell söpörni a gonosz jobboldaliakat a hatalomból ahhoz, hogy eljöjjön a kánaán.

És a fiatalokat könnyű megetetni részben utópiákkal, részben a hergeléssel. Az egész egyetemi közeg ezt sugallja nekik. Sőt, az egész nagyvárosi lét ma már egy ilyen posztmodern gettó, elszakadva a természettől, sokszor a valóságtól is. A fiatalok jelentős része eleve ebben nő fel. Aki pedig kívülről (kisvárosból, faluból) kerül bele ebbe a világba (leginkább mert egyetemre megy), annak elsőre nyomasztó is ez. De mivel némileg elszakadt a gyökereitől, a régi, hagyományos világától, a korábbi barátoktól, rokonoktól (tán még kicsit szégyelli is őket, a „bunkókat” az újdonsült, szofisztikált és nagyon éttermiségi évfolyamtársak előtt), egyedül is érzi magát, keresi is a helyét, tartozni akar a többiekhez. Ezért sokszor még túl is kompenzál, „pápább lesz a pápánál”; a lázadó, neomarxista gondolatokat, a tanároktól és társaitól érkező indoktrinációt nem csak magáévá teszi, de élharcossá is válik. Nem csak tüntetésekre jár, de szervezi is ezek.

Mindegy is azonban, hogy honnan jön, és mennyire aktív előmozdítója, vagy csak résztvevője egy fiatal a „mozgalomnak”. Lázadó, elégedetlenkedő, forrongó attitűdje a Tisza Párthoz sodorja. Mert ott látja a lázadást nagyban. (Ilyen „apróságokkal” nem foglalkozik, hogy két éve még Magyar Péter tapsolt a leghangosabban Orbán Viktornak.)

Ráadásul meg is teheti, hogy lázad: nem kell valós problémákkal, nehézségekkel küzdenie. Például reggel fölkelni, és megetetni az állatokat. Szülei kényelmes jómódot biztosítanak neki, „csak tanulj, fiam”, és nem adnak át társadalmi értékrendet. Vagy mert maguk sem rendelkeznek ilyennel, vagy próbálkoznak ugyan, de a családon kívüli közeg erősebbnek bizonyul. Ami nem csoda, ha megnézzük, micsoda tömegkommunikációs gépezet bombázza manapság az embert, különösen a kevésbé felvértezett, még könnyen befolyásolható fiatalokat.

És tegyük hozzá: már nem csak a budapestiekről van szó. A nagyvárosok (főleg ahol komoly egyetemi élet zajlik) és az ezekben élő fiatalok mind egyre inkább áldozataivá válnak annak az indoktrinációnak, és az emögött meghúzódó globalista érdekkörnek, amely Magyarországon jelenleg a Tisza Pártban látja céljainak érvényesítését, és finanszírozza azt.

Sőt, nem csak a nagyvárosokat, de sajnos ezek agglomerációit (különösen Budapest környékén) is egyre inkább ez a mentalitás teszi tönkre. Ez azonban már nem annyira az egyetemista fiatalok, hanem a multiknál dolgozó 30-as, 40-es korosztály világa. Velük a következő részben foglalkozunk.