Boldogan halt meg, hiszen a forradalomért adta az életét – Egy magyar sportházaspár felemelő története
Földváry-Boér Máriát és férjét, Gurovits Józsefet meggyötörte az élet és a kommunista diktatúra, mégsem éreznek gyűlöletet senki iránt. Mária bátyját a forradalom alatt az ÁVH emberei megölték, de húga szerint boldogan halt meg, mert igaz ügyért harcolt, és hitt a győzelemben. Férje, a kajakozástól eltiltott olimpiai érmes Gurovits József és ő megértették, hogy nem maradhatnak hazájukban, Svájcba mentek, ahol új életet kezdtek. „A házaspárral beszélgetni nemcsak azért nagy élmény, mert két, egykori kiváló sportember különleges élettörténetébe nyerhetünk bepillantást, hanem azért is, mert ennyi családi tragédia, és a sors által rájuk mért mélyütés után is árad belőlük a szeretet, a bizalom, s bár jócskán indokolható is lehetne, mégsem éreznek senki és semmi iránt gyűlöletet. Békében és boldogságban élnek együtt több mint 65 év házasság után is.” Egy csodálatos és felemelő történet második része, vendégszerzőnk, Kovács Attila író, újságíró munkája.
Két részben közöljük azt a csodálatos történetet, amely a kitartásról, a szeretetről, és a mélyütések elviseléséről szól. A Földváry-Gurovits házaspár életéről írt cikk első része itt olvasható, most 1956-tól folytatjuk. A klasszis kajakos Gurovits Józsefet ekkot már eltiltotta a diktatúra a kajakozástól, sportújságíróként élte át a ötvenhatot. Feleségét, Földváry Boér Máriát már a forradalom első napjaiban hatalmas tragédia érte: öccsét október huszonnegyedikén ölték meg az ÁVH-sok. Innen vendégszerzőnké a szó.
KOVÁCS ATTILA
Aligha véletlen, hogy mind Gurovits József, mind pedig Földváry-Boér Mária őszinte örömmel fogadta a forradalom kitörését. Október 23-án délután és este az egész család az utcákat, tereket járta, késő éjjel gyűltek össze valamennyien Mária édesanyjának lakásában, ahol fellelkesülve mesélték egymásnak saját élményeiket. Végtelen boldogságban telt az este, hiszen együtt volt a család és mindent átjárt a szabadság lehelete, a remény, hogy végre valahára megváltoznak a dolgok, elérkezik egy emberi világ.
Földváry-Boér Mária: „Fergeteges éjszaka volt. Reménykedtünk, hogy valami új, valami jobb kezdődik el, hittünk a csodában, amelyre vágytunk. Édesanyám – akit mi a családban csak Maminak szólítottunk – művészi színvonalon megírt naplórészletei tanúsítják, milyen különleges dolog volt a forradalom. Máig elérzékenyülök, ha beleolvasok a forradalomra vonatkozó naplórészleteibe. Így ír édesanyám október 23-ról:
>Csodálatos volt az a nap. A fiatalság fegyelmezett tüntetése, sugárzott az öröm az arcukról. Teljes volt az összeolvadás fiatal és idős, munkás és értelmiségi között.<
Az a nap, az a bizonyos október 23-a örökre bevésődött az emlékeinkbe. Az egész nap hangulata, az események zajlása, a remény megjelenése olyan csodálatos lelkiállapotba kerített bennünket, amit még most, immáron lassan 64 évvel később is magunkban hordozunk. Sok-sok szenvedés után, ezen az idillikusnak tűnő napon úgy tűnt, végre elérkezik a szabad világ.”
Sajnos, a Földváry-Boér Mária által említett idill semmilyen értelemben nem tartott sokáig.
Mária bátyját, Elemért – aki természetesen kora reggel visszatért a tüntetőkhöz, és elment a Rádióhoz is – eltalálták az ÁVH-s gyilkosok. A tüdejét ért lövés halálosnak bizonyult, október 24-én életét veszítette. A forradalom napjaiban nem tudták eltemetni, erre csak november 15-én került sor.
Földváry-Boér Mária: „Elemér halála felfoghatatlan veszteséget jelentett az egész családnak. Különösen az édesanyám számára, hiszen ő a férje halála után minden családi tragédiát, gondot, egyedül, társ nélkül viselt el, ráadásul 1945-ben már elveszítette nagyobbik fiát is, akit a szovjetek elhurcoltak malenkij robotra.
Mégis azt mondom: ha már el kellett veszítenünk Elemért, jó, hogy így veszítettük el. Akik utoljára látták, egyöntetűen állítják, hogy boldog volt élete utolsó pillanataiban. Abban a tudatban halhatott meg, hogy jó célért áldozta fel életét, és egy új Magyarország jön majd létre. Ha túléli a forradalmat és annak leverését, megromlott fizikai állapota mellé biztosan lelkileg is megbetegedett volna.
Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg nem természetes halállal halt volna meg, hiszen mint >rovott múltút<, aki mindvégig ott lett volna a barikádokon, a megtorlás során egészen biztosan megtalálták volna.”
Máriának már csak azért is igaza lehet, mert ma már közismert tény, hogy a november 4-i szovjet bevonulás után rögvest elindult a forradalom hangadóinak, hőseinek felkutatása és a véres megtorlás.
Fegyvertelenekre, nőkre és gyermekekre orvul leadott sortüzek gyilkoltak, és az új karhatalom, a pufajkások kegyetlenkedései nyertek teret. Kisvártatva látókörbe került Gurovits József is, aki – mint ekkor is tevékeny sportújságíró – a forradalom idején a felkelők oldalán álló Magyar Honvéd hasábjain publikált, sőt, november közepéig még tudósított a Melbourne-re készülő magyar olimpikonok előkészületeiről is. Aztán hirtelen életveszélybe került.
Gurovits József: „November végén jártunk, már négy napja zajlott a melbourne-i olimpia. Egyszer csak körülvették a szerkesztőséget a szovjet tankok. Bejöttek az épületbe, a szerkesztőségbe is. A két ügyeletes szerkesztőt elvitték, nekem egy idős nyomdász az utolsó pillanatban megmutatott egy olyan ajtót, ahol észrevétlenül ki tudtam még jutni az épületből.
Ez 1956. november 26-án délután történt, és másnap, november 27-én – mindössze egyetlen hátizsákkal – útra keltünk, elmentünk, mert nem volt maradásunk a hazánkban”.
Új élet, munkával, megbecsüléssel
Gurovits József – várandós felesége, Mária, valamint Mária édesanyja társaságában – Nyugatra menekült. A határőr észrevette ugyan, ám nem bántotta őket, sőt, közölte: ha tehetné, ő is velük tartana, de nem meri megtenni, mert félti a családját… Józsefék Ausztriában egy Innsbruck melletti menekülttáborba kerültek. Miután Európát semmiképpen nem akarták elhagyni, Gurovits József írt egy levelet a Svájci Kajak-kenu Szövetségnek, amely rögvest a kitűnő, nemzetközileg is nagyra becsült sportember és családja segítségére sietett.
A sportszervezet elnöke a Nemzetközi Vöröskereszt svájci kirendeltségénél kijárta, hogy József és családja átkerülhessen Svájcba, sőt személyesen vállalt kezességet a három magyar menekültért. Ezt nem volt könnyű még neki sem elintéznie, mert addigra már nem fogadott újabb menekülteket a kis állam, ám a sportszövetségi elnök kérésére Gurovitsékkal kivételt tettek.
1956 karácsonyát még menekülttáborban töltötték, ám 1957. január 2-án elhelyezték őket egy befogadó családnál Zürichben, amelynél két hónapot töltöttek, s amelynek tagjaival életre szóló barátságot kötöttek. Ez a család vállalta, hogy befogad az országba érkező menekültek közül egy családot.
Máriáék esetében könnyebbséget jelentett, hogy Éva asszony anyanyelvi szinten beszélt németül, de Mária és József is megértette magát, így nyelvi nehézségek nem voltak.
Február végén kerültek abba a zürich-i házba, amely azóta is az otthonuk. Gurovits József azonnal elvállalta a legelső munkalehetőséget, sőt, az időközben megszületett gyermekek mellett – mint ifjú és büszke édesapa – még egy esti iskolába is beiratkozott, amelynek révén géptervezői képzettséget szerzett. Később kitanulta a számítógépes géptervezést is. Egy tervezőirodánál helyezkedett el, ahol 33 éven keresztül dolgozott, rendkívül megbecsült szakemberként.
Létrehozott egy magyar sportklubot Zürichben
A sporttól és kajak-kenutól sem szakadt el. Létrehozott és huszonöt éven át üzemeltetett egy magyar sportklubot Zürichben, amely olyan népszerűségnek örvendett a helyi magyarok körében, hogy még a Zürichtől 85 kilométerre lévő Bázelből is volt rendszeresen visszatérő látogatója. Tagdíjként csak annyit fizettek az idejárók, amennyi a helyiség bérleti díja volt, illetve amit a külön kiadások – labdák, sporteszközök – ára feltétlenül megkívánt. Emellett svájci bajnok lett kajak-kenuban, ugyanis egy helyi versenyző kitartó kérlelésére Gurovits József beült mellé egy páros versenyre, amelyet a korábbi olimpiai bronzérmes teljesítménye jóvoltából magabiztosan meg is nyertek.
Mária édesanyja pedig – kihasználva, hogy három nyelven is beszélt – a Svájci Evangélikus Egyháznál kezdett dolgozni, mint tolmács és fordító. Nagyon sokat segített a fiatal menekülteknek, ráadásul nem sokkal később a helyi ipari iskolában németórákat is adott a nyelvi problémákkal küzdő fiatalok számára. Mária ekkor már nem tudott munkát vállalni, ugyanis szíve alatt hordta első gyermekét.
Gurovits József: „1957 áprilisában született meg István, majd 1960 júniusában András fiunk. Velük nőttünk fel, ha lehet így fogalmazni, mert ők jelentetettek és jelentenek számunkra mindent. Közös örömünk és boldogságunk, hogy mindketten jó gondolkodású, tisztességes emberek lettek. Természetesen jól beszélnek magyarul és ismerik a magyar történelmet is.”
Földváry-Boér Mária: „Édesanyámat, akit a családban csak Maminak szólítottunk, 1972-ben, hosszas betegeskedés után veszítettük el.
Képzeljék el, hogy az Édesanyám sírján álló keresztet Józsi heteken keresztül, titokban készítette a munkahelyén lévő kis műhelyben. Én is csak akkor szereztem tudomást erről, amikor már elkészült. Ma is ez a kereszt áll Édesanyám sírján, Józsi keze munkája.
Akkor, amikor a gyermekeink már nagyobbak lettek, én is visszamentem dolgozni. Előbb egy utazási irodánál, majd egy technikai cégnél lettem könyvelő. Józsi 65 éves korában jött el nyugdíjba, de még sokáig felkérték, hogy segítsen be”.
Megmaradtak magyarnak
Gurovits Józsefnek és családjának Svájc adta meg azt a biztonságot és lehetőséget, amelyet hazájukban – a kommunista rendszer rémuralma miatt – nem kaptak meg.
Ennek ellenére mind a mai napig őrzik és ápolják magyar gyökereiket, magyarságuk a legfontosabb igazodási pont számukra. Emellett nem feledkeztek meg családi kötődéseikről, felmenőikről sem. Mióta svájci állampolgárok lettek, és újra hazautazhatnak, évente megteszik ezt, és minden tőlük telhető módon ápolják Földváry-Boér Elemér emlékét, valamint 1956 szellemiségét is.
Földváry-Boér Mária:
„Svájc megadta nekünk a biztonságot és a lehetőséget tanulni, dolgozni a képességeinknek megfelelően. A hatóságok kezdettől fogva igazságosan viselkedtek velünk szemben. De ennek ellenére soha, egyetlen pillanatra sem felejtettük el gyökereinket, az őseinket és ez által Magyarországot sem! Itt is sokaknak beszéltünk és beszélünk mind a mai napig Magyarországról, nemzetünk történelméről, irodalmáról. Próbáltuk kicsit megismertetni az országot és biztatásunkra többen fel is keresték Magyarországot, ami után lelkesen mesélték élményeiket.
A rendszerváltozás után vettünk egy kicsi, de nagyon ügyes elrendezésű nyaralót Balatonföldváron, ott sok szép napot töltöttünk el rokonainkkal, barátainkkal. Nagy örömünkre unokáink is örömmel jönnek Magyarországra, nagyon szép napokat töltünk ilyenkor együtt. Amikor csak módunkban áll, Péteribe is elmegyünk, mert tragikus sorsú bátyám emlékét példaértékűen őrzik ezen a Pest megyei településen, amiért nagyon hálásak vagyunk.
Elemérről nevezték el a helyi művelődési házat, ahol emléktáblát állítottak és egy emlékszobát is berendeztek a tiszteletére. Ennek létrejöttéhez sok családi emlékkel igyekeztünk hozzájárulni, Józsi több fotót is retusált, felújított Elemérről, hogy ki lehessen állítani az emlékszobában. Elemér 1991-ben posztumusz 1956-os Emlékérmet is kapott a magyar államtól a forradalmi szerepvállalásáért és helytállásáért.”
A házaspárral beszélgetni nemcsak azért nagy élmény, mert két, egykori kiváló sportember különleges élettörténetébe nyerhetünk bepillantást, hanem azért is, mert ennyi családi tragédia, és a sors által rájuk mért mélyütés után is árad belőlük a szeretet, a bizalom, s bár jócskán indokolható is lehetne, mégsem éreznek senki és semmi iránt gyűlöletet. Békében és boldogságban élnek együtt több mint 65 év házasság után is.
Földváry-Boér Mária: „Kérem, feltétlenül írja meg, hogy 1945 és 1956 között az életem, a gyermek- és az ifjúkorom nem volt éppen könnyű. A családban történt tragikus haláleseteken túl nagyon nehéz volt úgynevezett osztályidegenként élni, elviselni az ezzel járó zaklatásokat. A sport – nemcsak nekem, Józsinak is – sok örömet adott, de az akkori körülmények ezt is sokszor megkeserítették. A Jóisten legszebb ajándékának tartom, hogy 1953-ban megismerhettem a férjemet. Akkortájt életem legnehezebb időszakát éltem. Recsken raboskodó bátyámról, Elemérről sokáig semmit nem tudtunk, és egyébként is jövőkép nélkül, nagyon nehezen éltünk. Józsi – annak ellenére, hogy az ő gyermekkora is szomorú volt – az első pillanattól kezdve körülvett az önzetlen szeretetével, a legnehezebb időkben is mellettem állt, amit nagyon nagy öröm volt megélni. Mellette tanultam meg boldognak lenni. Amikor – már, mint svájci állampolgárok – először hazalátogattunk, egy gyermekkori ismerősöm találkozásunk során azt mondta: >Mária, te megtanultál nevetni!<
És ez így volt valóban, és ezt én Józsinak köszönhetem, és ezt még akkor is el kell mondanom, ha tudom, hogy szerénysége miatt nem viseli jól a dicséretet, illetve nem szereti, ha róla beszélek. Hogy mi az életünk tanulsága?
Egyrészt talán az, hogy a gyűlölet, illetve az erre alapozott ideológia csak szenvedést, kínokat okoz egyénileg és társadalmilag egyaránt. A szeretet viszont épít, előrevisz, és átsegít a legmélyebb időszakokon is. Személyesen nekünk még a család szeretete, és az általunk szeretett személyektől kapott megbecsülés, egyéniségünk kölcsönös tiszteletben tartása is fontos volt.
Egyben utólag is köszönetet mondok azoknak, akik néha a saját biztonságukat is veszélybe sodorva segítettek nekünk. Számunkra ők testesítik meg a hétköznapi hősöket.”
Gurovits József és Földváry-Boér Mária közös élettörténete – beleértve Mária bátyjainak tragikus halálát is – klasszikus példa a magyar társadalom, forradalomhoz kapcsolódó pótolhatatlan veszteségeire, valamint arra is, hogy a kommunisták négy és fél évtizedes országlása és terrorja miatt milyen kiváló embereket veszített el ez a nemzet.
Személyükben nem csupán két nagyon sikeres és eredményes sportolóval lettünk szegényebbek, akik később számos sportsikerrel öregbíthették volna hazánk hírnevét, de a forradalom győzelme esetén tartásukkal, emberi minőségükkel hozzájárulhattak volna egy új, szabad Magyarország sikeres felépítéséhez is. Hogy ez nem így történt, az a kommunisták soha el nem évülő bűne, és az egész nemzet felmérhetetlen vesztesége.
