Mezeyből „Tésztás” lett, de a válogatottat is megbélyegezték – Nehéz, igazságtalan sors várt a '86-os nemzeti csapatra
Elérkeztünk a magyar labdarúgó-válogatott utolsó vb-szereplését bemutató sorozatunk záró részéhez. A vb-búcsú felidézésén túl mérleget is vonunk az 1980-as évek nagyszerű magyar válogatottjának teljesítményéről. Amelyre összességében igazságtalan sors várt: Mezey György és a válogatott sem tudta magáról lemosni ezt a kudarcot, a szocialista futballvezetés egyszerűen feláldozta őket. Pedig volt egy csapat. Nem is akármilyen.
Legutóbbi részünkben ott hagytuk abba, hogy a szovjetektől 6–0-ra kikapott csapatunk, és hogy négy nappal később Kanada várt a mieinkre. Aligha lesz még egy olyan különleges, kettős érzésekkel várt mérkőzése a magyar labdarúgó-válogatottnak, mint a Kanada elleni vb-csoportmeccs. Már ami a magyar szurkolók lelkivilágát illeti. Egyszerre volt jelen a félelem és a reménykedés. A félelem attól, hogy a szovjetek elleni súlyos vereséggel véget ért a csoda, és ezúttal sem lesz sikeres számunkra a világbajnokság. Jelen volt ugyanakkor még a reménykedés is, hiszen a 0–6 leforrázó valósága ellenére élénken élt bennünk az elmúlt két év menetelése, a nagyobbnál-nagyobb sikerek emléke, a csapat többszöri, felejthetetlen játéka. S – gondoltuk optimista pillanatainkban – ha létezik ideális ellenfél a hatgólos vereség feledtetésére, a talpra állásra és a korábbi, sikerekkel övezett útra való visszatérésre, akkor az a kanadai válogatott, amelyben többnyire lelkes amatőrök kergették a labdát, s amelytől már az is valóságos csodaszámba ment, hogy képes volt sikerrel venni a selejtezőket.
Az első forduló eredménye – miszerint csak kínkeserves meccsen verték őket a franciák – sem adott túl sok okot a félelemre, hiszen Kanada korábban még sosem szerepelt világbajnokságon, az pedig tudvalévő, hogy minden újonc felszívja magát története első vb-meccsére. Így aztán abban bíztunk, hogy a franciák elleni, kétségtelenül tisztes helytállásukkal el is lőtték a Mexikóba magukkal hozott puskaporukat. Miután pedig nekünk a szovjetek elleni vereség után gólarányt kellett volna javítanunk, megindult a reménykedés, hogy sokgólos győzelmet aratunk majd, amellyel lényegében ki is köszörüljük a szovjetek elleni csorbát.
A szurkolók azonban nem voltak ott Mexikóban, a Comanjilla Gyógyszállóban és nem tapasztalták meg azt, amit a szövetségi kapitány igen.
„A 6-0-s vereség hatása borzasztó rombolást végzett hároméves edzői munkámban. Hitében, tudásában, tartásában csalatkozott, ingerült, idegileg megviselt csapatot kellett talpra állítani azzal a céllal, hogy a meccset minden körülmények között meg kell nyerni.”
(Mezey György – Jelentés az 1986. évi mexikói vb-ről)
A vb leggyorsabb gólját Esterházy szerezte
A mérkőzés álomszerűen indult. Egy nagyszerű Détári-keresztlabdát Kiprich vett át a jobbszélen, lapos beadása levágódott egy kanadai védőről, éppen Esterházy elé, aki fordulásból, jobbal a kapus lába mellett a rövid sarokba lőtt. Mindössze másfél perc telt el a meccsből, így ezzel a góllal Esterházy Márton az egész világbajnokság leggyorsabb gólját szerezte. Eszményi módon kezdett tehát csapatunk, megteremtve annak a lehetőségét, hogy nyugodtan játszhasson, és a saját, eredményes futballját alkalmazva, akár valóban gólarányt javítson, helyrehozva ezzel a szovjetek ellen megtépázott renoméját, és megrendült lelkiállapotát.
Az 1986. június 6-án lejátszott Magyarország-Kanada (2–0) mérkőzés máig a magyar válogatott utolsó vb-n aratott győzelme. Góljainkat Esterházy és Détári szerezte. Forrás: YouTube/MLSZ TV Archív
Sajnos azonban a folytatás nem így alakult.
Csapatunk a szovjet meccshez hasonlóan bénultan, rendkívül görcsösen játszott. Az akarás látszott a játékosokon, tehát nem az akarati tényezőkkel volt a baj, ám szinte kizárólag biztonsági játékra törekedett mindenki, alig-alig kezdeményeztek futballistáink. Amikor pedig mégis, akkor rendre hiba csúszott a próbálkozásokba, és sajnos továbbra sem volt semmi nyoma a csapattól korábban látott és megszokott szellemes, ötletes, imponáló játéknak.
A 0–6 által lábakra rakott béklyók minden kezdeményezést kiöltek, sőt, olykor a kanadaiak játszottak észrevehető mezőnyfölényben. A második játékrészben, ha lehet, még inkább visszaesett együttesünk teljesítménye, az első formás támadásunkra 30 percet kellett várni... A futball különös fintora, hogy ez a támadás rögtön góllal is végződött, így győzelmünket sikerült bebiztosítani. Détári Lajostól indult a támadás, ragyogóan tálalt Kiprich elé, akinek lövését még védte Lettieri, a kanadaiak hálóőre, ám a kipattanó labda éppen az akciót végig kísérő Détári elé pattant, aki kapásból a hálóba továbbított. Mindmáig ez a magyar válogatott utolsó, vb-n szerzett gólja.
A meccsről utólag a következőket mondta a szövetségi kapitány.
„A tavasszal Brazília ellen győztes, támadóbb összetételű csapattal álltunk ki (Hannich helyett Burcsa) annak érdekében, hogy a játék irányítása biztosított legyen. A mérkőzés megkezdése után azonban cserét kellett végrehajtani, mert az addig középpályán játszó csatárt, a hatalmas termetű, kiválóan fejelő Vrbalicsot Sallai oldalán a balszélre előretolták. Az elején elért gyors gól után biztonsági játékra állt be a csapat – az akkori körülményeket és állapotot tekintve, számukra érthetően – és igen nagy erőfeszítések árán, önmagát legyőzve, 2–0-ra nyert – nem rosszabb játékkal, mint ahogy a francia vagy a szovjet csapat is nyert Kanada ellen.”
(Mezey György – Jelentés az 1986. évi mexikói vb-ről)
A mérkőzéshez, pontosabban annak utózöngéjéhez tartozik, hogy a korabeli tudósítások szerint a győzelem ellenére valóságos perpatvar alakult ki a magyar válogatott szállásán megtartott sajtótájékoztatón. Hiába ugyanis a kétgólos magyar siker, a külföldi újságírók szinte szétszedték kérdéseikkel a szövetségi kapitányt, keresve a választ a magyar csapat korábbi arculatának elvesztésére. Mezey György jókora ingerültséggel verte vissza ezeket a támadásokat, amelyeket a zsurnaliszták természetesen támadásként értékeltek. Így aztán nem csupán a meccsen mutatott játék, de a kínos pillanatokkal tarkított sajtótájékoztató is rossz emlékként élhet a mieinkben, és legkésőbb ekkor elveszítette csapatunk a nemzetközi sajtó korábbi rokonszenvét is. Gyenge játék ide, sajtótájékoztatós balhé oda, a győzelemért járt a két pont, így a rossz gólarány ellenére a saját kezünkben volt még a sorsunk az utolsó csoportmérkőzésünk előtt.
Franciaország nem taktikázott
Milyen is a szurkolói lélektan? A végsőkig reménykedő, a győzelemben, a számunkra kedvező eredményben az utolsó utáni pillanatig bizakodó. Általában igaz ez még akkor is, ha semmi reális alapja nincs a bizakodásnak. Ha viszont akad valami szalmaszál, akkor legyen az bármilyen vékonyka is, egy vérbeli szurkoló abba egészen biztosan belekapaszkodik. Valahogy így volt ez velünk a franciák elleni meccs előtt is.
A Kanada elleni péntek esti győzelem után azzal telt a hétvége, hogy számolgattunk, osztottunk, szoroztunk, reménykedtünk, bizakodtunk. A kezünkbe került híradásokban megjelentek az optimista hangok, a játékosok egytől-egyig állították, hogy túllendültek a szovjetek elleni vereség sokkhatásán, és legalább egy pontra jónak tartották csapatunkat Franciaország ellen. Bár a televízió jóvoltából a saját szemünkkel láthattuk, hogy sem a szovjetek, sem pedig a kanadaiak ellen nem a megszokott játékát játszotta csapatunk, mégis hittünk, hinni akartunk ezeknek a pozitív várakozásoknak. Különösen akkor, amikor lábra kaptak olyan vélekedések, hogy a már három pontot szerző, s így továbbjutó franciák kapitánya, Henri Michel pihentetni fogja legnagyobb ászai egy részét – köztük az akkor már háromszoros aranylabdás Michel Platinit –, és helyükön a csereembereknek szavaz majd bizalmat ellenünk.
Aztán amikor június 9-én este, éppen egy héttel a szovjet meccs után leültünk a képernyő elé, ismét kiderült, hogy a „zuhanyhíradóból” származó fülesek jó része nem több, mint egyszerű pletyka. Henri Michel francia kapitány ugyanis nem „pihentetett” senkit. Ott volt a gallok kezdőjében Platini, Bossis, Tigana, Stopyra, Giresse és Papin is, a kapuban pedig éppúgy Bats állt, mint a vb összes francia érdekeltségű mérkőzésén.
Nálunk ugyanakkor történtek változások a kezdő tizenegy összetételében, amelynek okáról Mezey György a következőket mondta:
„A rendkívüli felelősség és teher ellenére, ami ezután az előszereplés után ránk nehezedett, viszonylag kiegyensúlyozottan készülődött a csapat a franciák ellen, azzal a céllal, hogy a rossz gólkülönbség miatt legalább egy pontot meg kell szerezni az esetleges továbbjutáshoz. Sajnos Kiprich sérülése nem jött rendbe, így a jó formában látszó, de rutintalan Kovács Kálmán került be a csapatba. A már felépültnek mondható Hannich először jutott vb-szerepléshez, az idegileg kimerült Nagy Antalt Dajka váltotta fel.”
(Mezey György – Jelentés az 1986. évi mexikói vb-ről)
A mérkőzés első 20–25 perce tapogatózó játékkal telt el, szinte nem is vezetett támadást egyik csapat sem. Olybá tűnt, mintha a franciáknak is elég lenne az egy pont, ami nekik biztos csoportmásodik helyet jelent, és nekünk is továbbjutást ér. Aztán a 30. percben egy nem különösebben veszélyes támadás végén sajnos vezetést szereztek a fehér mezben játszó Michel-fiúk, amit csakhamar újabb nagy, francia helyzet követett. Egy pillanatra megingott a védelmünk, pedig csapatunk most játszott a legjobban az eddigi vb-meccsek közül.
A második játékrész első negyedórájában végre az „eredeti” Mezey-válogatottat láttuk a pályán. Több formás támadást vezettünk, szögleteket harcoltunk ki, olykor percekre a kapujuk elé szegeztük a fehér mezeseket. Egy szép kombináció végén Dajka hatalmas felső kapufát lőtt (a lepattanó labda sajnos valóban nem volt bent), és nem kaptunk meg egy nyilvánvaló 11-est, amikor két másodpercen belül (!) előbb Esterházyt, majd Kovács Kálmánt is szabálytalanul buktatták a francia tizenhatoson belül. Az egyenlítés nem sikerült, azonban aligha kérdés: ha mindhárom csoportmeccsen úgy játszottunk volna végig, mint a franciák ellen a 46. és a 60. perc között, akkor egészen biztosan másként alakul az egész mexikói szereplés.
Sajnos azonban a „ha” szócskával kezdődő mondatok legfeljebb a szurkolói analízisekben játszanak szerepet, a zöld gyepen nem. Amire meg is kaptuk a bizonyítékot a 61. percben, amikor Tigana elemi erővel bombázott a rövid sarokba. Disztl Péter nem védhette a lövést. A kegyelemdöfést aztán Rochteau adta meg, aki megszerezte a harmadik gall gólt is.
Franciaország ellen játszottunk a legjobban a vb-n, ám mégis sima vereség lett a vége, ami a búcsúnkat jelentette Mexikótól. Forrás: YouTube/MLSZ TV Archív
Bár a csoportküzdelmek végéig még élt a matematikai remény a továbbjutásra, hiszen a lebonyolítás értelmében a 24 vb-résztvevőből csak 8 csapat esett ki az első kör után, a szovjetek elleni súlyos vereség miatti rossz gólkülönbség végül végzetesnek bizonyult. Mint a csoportmeccsek befejezése után kiderült, ha két góllal kevesebbet kapunk, akkor továbbléptünk volna, és a nyolcaddöntőben a Maradona nevével fémjelzett későbbi világbajnok, Argentína lett volna az ellenfél.
Magyarország végül a 18. helyen zárta az 1986-os mexikói világbajnokságot, amellyel nemhogy az optimista, dobogóban reménykedő várakozásokat, de az előzetesen megfogalmazott minimális célt, a csoportunkból történő továbbjutást sem tudta megvalósítani.
A magyar sportvezetés azonnal elfordult a csapattól a vb után
A magyar válogatott kiesése elképesztő hullámokat vetett idehaza. Bár talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy nem is elsősorban a kiesése, hanem annak mikéntje. A kilenc kapott gól, a három meccsen mutatott gyenge és erőtlen játék sokakban keltett felháborodást, de annál is többen voltak, akik mély letargiába estek emiatt.
Különösen azt volt nehéz a helyén kezelni, hogy akkorát fordult a világ pár nap leforgása alatt. Amíg június 2-án délután – a szovjetek elleni meccs előtt – akár még a végső győzelemre is esélyesnek hittük csapatunkat, addig egy héttel később azzal voltunk kénytelenek szembesülni, hogy összeomlott minden. A kontraszt volt túlzottan nagy és jött nagyon hirtelen.
Az indulatokra jellemző, hogy állítólag volt olyan szurkoló, aki a vb-re vásárolt színes tévéjét lakótelepi lakása nyolcadik emeleti ablakából nemes egyszerűséggel az utcára hajította. Ugyanakkor hiába a szurkolói felháborodás, azt a csapatot nem a népharag söpörte el. Budapesten nem tört ki a második „focialista forradalom”, nem borogattak fel villamosokat, nem zúztak be kirakatüvegeket, mint az 1954-es vb-döntő veresége után történt. Mezey György válogatottjának pedig a hazaérkezéskor nem kellett Budapest helyett mondjuk Bécsben leszállnia, hogy aztán onnan diplomata-rendszámú gépkocsikkal csempésszék haza őket, mint ahogy az Aranycsapat tagjaival történt. A szurkolók – mert ez is jellemző mentalitása a hamisítatlan futballrajongóknak – képesek voltak megbocsátani. Bár az „ívet” jócskán megkapták a mexikói keret tagjai az ősszel kezdődő bajnoki meccseken, ám ezt a helyén kell kezelni, hiszen a szurkolói bekiabálások, a „borízű” hangok mindig is velejárói voltak és lesznek a futballmérkőzéseknek. És ez így is van jól. Ugyanakkor a szurkolók voltak azok, akik 1986 októberében, a mexikói kudarcot követő első, hazai tétmeccsen, Hollandia ellen, azt a feliratot feszítették ki a lelátóra: „Mi nem haragszunk, hajrá magyarok!” Nem a szurkolók okozták tehát a csapat szétesését!
A kiesés, a mexikói kudarc önmagában is komoly problémáját a vezetés és a különböző vezetői érdekcsoportok között dúló hatalmi harc tetőzte be. Ennek a hatalmi harcnak nem csupán sportszakmai, de politikai vetülete is volt, s még ennyi idő után is lehetetlen igazán tisztán látni.
Ugyanis – amint arról már említést tettünk a „Nyilasi-ügy” kapcsán – a sportvezetés tagjai körében már alapvetően is bizalmatlan, rossz emberi kapcsolatok voltak. Amíg azonban a világbajnokság előtti hatalmi harc részben azt a célt szolgálta, hogy ki hasíthasson majd nagyobbat a várható mexikói tortából, a nem várt leszereplést követően már „arra gyúrtak” a sportvezetés tagjai, hogy miként mentsék a saját bőrüket és miként igyekezzenek „bebizonyítani”, hogy nem ők a hibásak, hanem a vezetés többi tagja, valamint a szövetségi kapitány és a játékosok okolhatók a kudarcért.
Az egyik első számú vezetőnk, az OTSH-elnök Buda István óriási pálfordulása jó példa erre. A játékosok egyöntetű visszaemlékezése szerint Mexikóban, a Hotel Comanjilla gyógymedencéjében ejtőzve, szinte az egész csapat előtt jelentette ki, hogy:
„Gyerekek, van egy nagyon jó csapatunk, nem szabad ezt a társaságot szétzavarni. A közelgő Eb-selejtezőkön jól kell szerepelni, és a szurkolók majd megbocsátanak a mostani kisiklásért.”
Ugyanez a vezető a válogatott hazaérkezése napján, a Ferihegyi Repülőtéren tartott sajtótájékoztatón már így beszélt:
„Ki fogjuk vizsgálni a Mexikóban történteket és megkeressük a felelősöket!”
Mondandója tehát éppen 180 fokot fordult a néhány nappal korábbihoz képest...
Ebben persze szerepet játszhatott saját pozíciójának féltése is, hiszen akkortájt már ugrásra készen állt egy fiatalabb generáció, amely amúgy is szerette volna átvenni a hatalmat a magyar sportban. A kialakult helyzet még kapóra is jött ennek az új csapatnak, hiszen ez a súlyos vb-kudarc kvázi „igazolta” a regnáló vezetés alkalmatlanságát. Ezt érzékelve Budának is muszáj volt erőt felmutatnia, amit szinte biztos, hogy a legfelső szinten is elvártak tőle. Ám az akkor is tény, hogy a csapat későbbi szétveréséhez, ellehetetlenítéséhez részben ez a nyilatkozat adta meg az alaphangot.
A baj persze nem az volt elsősorban, hogy hatalmi villongások voltak, s még csak nem is az, hogy akadtak ambiciózus fiatalok, akik szintén szerettek volna tenni a magyar sportért. A baj az volt, hogy ennek oltárán feláldoztak egy futballválogatottat, szövetségi kapitányostól, játékosostól, mindenestől. Egy olyan futballválogatottat, amely bár kétségtelenül dicstelen módon zárta a mexikói seregszemlét, ám előtte folyamatosan bizonyítani tudta, hogy nagyszerű csapat, és hogy tud győzni, méghozzá sorozatban, tétmeccseken, papíron erősebb ellenfelekkel szemben is.
A nagy számonkérésekben, a hangzatos „vb-jelentések” megírásakor és közzétételekor nem akadt egyetlen hang sem, amely felvetette volna, hogy a vereség fájó, a tanulságok levonása fontos és elkerülhetetlen, de a csapatnak érdemes volna együtt maradnia, mert azért Mexikó előtt bizonyította, hogy jó csapat. A mexikói vb-re kiutazó válogatott keret a teljes világbajnoki mezőny egyik legfiatalabb együttese volt. A két Disztl-fivér, Sallai, Kardos, Róth, Détári, Kiprich, Kovács Kálmán, Bognár, Hajszán, Nagy József 1960-as vagy annál későbbi születésű volt, vagyis abban a keretben még legalább két-három további világverseny (az 1988-as Eb, az 1990-es vb és akár az 1992-es Eb) kvalifikációs reménye benne volt.
Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy 1984-ben a Bicskei Bertalan által irányított utánpótlás-válogatott Európa-bajnok lett Moszkvában, 1985-ben pedig egy „B-válogatott” néven pályára lépő magyar csapat nem hivatalos válogatott meccsen simán, 3–1-re legyőzte Pécsett a szintén vb-résztvevő Bulgária legjobbjait. Az Eb-címet nyert utánpótlás-válogatott, valamint a „B-válogatott” olyan közvetlen hátországot jelenthetett volna, amelyből különösebb törés nélkül pótolni lehetett volna a Mezey-válogatottból életkori vagy egyéb okok miatt kikerülő idősebb futballistákat.
Ehelyett egészen más történt, lényegében szétverték ezt a csapatot.
Pedig szavakkal ki sem lehet fejezni azt a rajongást, és azt a hatást, amit ez a csapat kiváltott a társadalomból. Fiatalok és idősek, nők és férfiak egyaránt figyelemmel kísérték a nemzeti együttes szereplését. Ezrek és ezrek ragasztották ki szobájuk, garázsuk, műhelyük falára a Mexikóba kijutó magyar válogatott tablóit, csapatképeit.
Ma, amikor a futballszerető magyar gyermekek sajnos külföldi kedvenceket kénytelenek példaképnek választani, szinte elképzelhetetlen, hogy mekkora hős volt Zalaegerszegen Péter Zoltán, Pécsett Róth Antal, vagy éppen Tatabányán Kiprich József, és hogy az akkor cseperedő gyermekek Détárik, Nyilasik, Garabák vagy Esterházyk akartak lenni. Pedig így volt, a saját hőseink lettek a példaképek, a csillagok, a szeretett játékosok.
Több oka volt a kudarcnak
A világbajnokság kétségtelenül nem sikerült. A játékosok elmondásai alapján ki kell jelenteni, hogy ennek több oka volt. A közvetlen – 1986. májusi – vb-felkészülés, ahol a hideg magaslatról vitték a csapatot a forró magaslatra, majd ott a déli edzések sokkal több erőt vettek ki a játékosokból, mint szabadott volna. A csapat első számú vezéregyénisége, Nyilasi Tibor nem tarthatott a csapattal, amelyet ráadásul további kulcsjátékosok sérülése is hátráltatott. A bajnokságban szereplő válogatott kerettagok – a honi pontvadászat gyenge színvonala miatt – eleve nem tudtak kellő felkészültséget elérni. Egyes játékosoknál hozzáállásbeli gondok is felmerültek, bár alapvetően ez nem volt jellemző erre a csapatra. A különböző vezetői hatalmi harcok óhatatlanul visszaszálltak a csapatra, leginkább azzal, hogy az amúgy is feszült Mezey György feszültségét a csapat körül kialakult ügyek tovább növelték. Részben emiatt is, Mezey is követett el hibás szakmai döntéseket, amelyek végzetesnek bizonyultak. És legvégül, három és fél évtized után, igenis meg kell emlékezni a szovjet meccs előtti, megmagyarázhatatlan rosszullétről, amely – több, mint gyanúkeltő módon – az egész csapatot érintette. Ennek titka talán sosem lesz felfedve, pedig lehet, hogy azzal alapvetően új értelmezést is kaphatna a mexikói „fekete doboz”. Mindezek külön-külön is kudarchoz vezethettek volna, ám együtt, egymást óhatatlanul erősítve, végső soron magyarázatot adnak a világ akkori legjobbjai közé sorolt csapat gyászos vb-szereplésére.
Összegezve a Mezey-válogatott hároméves történetét, el kell mondanunk, hogy ez a csapat egyike a legigazságtalanabb sorsú csapatoknak. Nemzetközi szinten is igaz talán ez, de a magyar futball történetében mindenképp. Három év megfeszített, lelkiismeretes munkáját tette tönkre a rosszul sikerült vb-szereplés, amelynek eredményeként – a szurkolói lélektan különleges sajátosságaként – ma a legtöbben csak arra emlékeznek, hogy a csapat súlyos vereséget szenvedett a Szovjetunió ellen, és dicstelenül zárta a mexikói vb-t.
Pedig mindmáig ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely kijutott a világbajnokságra. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely életre szóló futballszeretetet volt képes adni az akkor gyermekkorúaknak. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amelynek teljesítményére az egész világ felfigyelt. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely bárkivel is mérkőzött, reálisan bízhattunk a győzelmében. És ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely – épp az előbb felsoroltak okán – képes volt magával ragadni az egész országot.
Az én Aranycsapatom – Az utolsó világverő magyar labdarúgó-válogatott története 1983–1986 című könyve, amelyben a mexikói vb-csapat 15 egykori játékosának személyes visszaemlékezései, valamint korábban még nem publikált fotók, naplórészletek is helyet kaptak. A kötet megvásárolható itt és itt.>
