Akinek harmincezer török kiabálta teli torokból, hogy Kacsa! – A két világbajnokságot is megjárt Varga József 70 éves! (PS-exkluzív!)
A Bp. Honvéd három nagy generációjával együtt játszhatott, kétszer is pályára léphetett a labdarúgás legnagyobb ünnepének számító világbajnokságon, légiós élete befejezésekor pedig harmincezer szurkoló skandálta a becenevét Törökországban. Állítása szerint nem volt született talentum, ám kezdeti hiányosságait jócskán pótolta elszántságával, alázatával és munkamániájával. A válogatott, valamint a Bp. Honvéd egykori kitűnő balbekkjét, a napokban a 70. születésnapját ünneplő Kacsát, azaz Varga Józsefet kérdeztük, akivel a jeles ünnep apropóján pályafutása mellett családjáról is beszélgettünk. Sokatmondó, hogy a rendkívül szerény és közvetlen futballcsillag mindenről szívesen beszélt, kivéve imádott klubja jelenlegi helyzetét…
- Az 1960-as évek elején nem volt meglepetés, ha egy kisgyermek futballozni kezdett Magyarországon. Az viszont már érdekes lehet, hogy a nagy fővárosi egyesületek közül miért éppen a Honvéd játékosa lett?
- Erre egyszerű a válasz. Egyrészt azért, mert a családom elkötelezett Honvéd-szurkoló volt, másrészt pedig azért, mert a Honvéd-pályától kőhajításnyira lévő Gránitgyár mellett laktunk. Így eszembe se jutott volna máshová menni. Kicsi koromtól kezdve kint voltam a meccseken, sőt, egy idő után az edzéseken is. Időnként játszani is volt lehetőség. Egy ilyen játék közben egyszer csak szóltak, hogy menjek be az öltözőbe és kérjek egy csukát a szertárostól. Onnantól kezdve hivatalosan is odatartoztam.
Nem voltam az a típusú született tehetség, aki a fülén táncoltatja a labdát, ám a szorgalmamat és az elszántságomat soha nem érhette kritika.
Ahogy ezt mondani szokás, végigjártam a ranglétrát, minden korosztályt. A felnőtté válás küszöbén már ott voltam a felnőtt csapatnál és 1973-ban egy zalaegerszegi bajnoki meccsen Faragó Lajos be is rakott a csapatba. Később is csodálatos edzőim voltak, hiszen Lakat Karcsi bácsitól, Tichy Lajostól és Komora Imrétől egyaránt sokat tanulhattam.
- Pályafutása honvédos időszaka igazán különleges volt, hiszen a klub több nagy generációjával is együtt játszhatott. Milyen emlékeket őriz kispesti éveiről?
- Szokták mondani, hogy az idő mindent megszépít, de én tényleg csak hálával gondolhatok vissza ezekre az évekre. Megadatott az a csoda, hogy kisebb átfedésekkel – amint ön is említi – három nagy generációval is együtt játszhattam. Amikor bekerültem a felnőttek öltözőjébe, akkor többek között Szűcs Lajossal, Páncsics Miklóssal, Kocsis Lajossal, Lukács Sándorral, Kozma Mihállyal tartozhattam egy csapatba, aztán az 1980-as bajnoki címet Gujdár Sándorral, Weimper Istvánnal, Kocsis Istvánnal vagy éppen Paróczai Sándorral ünnepeltük együtt, Tichy Lajossal a kispadon. Az 1980-as évek közepének sikercsapatában pedig már Sallai Sándorral, Garaba Imrével, Nagy Antallal, Sikesdi Gáborral, Gyimesi Lászlóval, Détári Lajossal és Bodonyi Bélával alkottuk a csapat gerincét. Óriási egyéniségekről, nagyszerű labdarúgókról beszélünk.
Fotó: MTI/Petrovits László
- Az 1980-as évek közepén idegenlégiósként is kipróbálhatta magát, Törökországba, a Denizlispor csapatába szerződött. Könnyű volt beilleszkednie a török futball világába?
- Nem okozott semmiféle gondot a beilleszkedés, mert igyekeztem az elvárható hozzáállással végezni a munkámat. Már akkor is egyértelmű volt számomra, hogy egy külföldinek sokkal többet kell hozzátennie a csapat játékához, mint egy hazainak, máskülönben nem várhatja el, hogy a többiek befogadják. Ennek szellemében készültem és dolgoztam az edzéseken és igyekeztem teljesíteni a meccseken, ami úgy érzem, sikerült is, hiszen az egyik évben megválasztottak Törökország legjobb külföldi sportolójának. Ez hatalmas elismerés volt, ám ennél is nagyobb elismerést kaptam, amikor lejárt a szerződésem. Már megpakoltuk a teherautót, amelyben a holmijainkat hazahoztuk, amikor kaptam az értesítést, hogy ki kellene még mennem a pályára, mert valaki el akar köszönni tőlem. Nem volt teljesen világos, hogy ki lehet ez a valaki, hiszen a csapattársaimtól már elköszöntem, és egyébként is edzésidő volt. Még inkább meglepett, amikor a folyosón láttam, hogy ott várakozik néhány csapattársam, akiknek tréningeznie kellene, a pályáról ugyanakkor semmilyen hang nem szűrődik be.
Elindultunk kifelé a stadionba, és amikor kiértünk a játékoskijárón, olyan látvány tárult elém, amire életem végiéig emlékezni fogok. Harmincezer ember ült a lelátón, akik mind rám vártak. Síri csendben ültek egészen addig, amíg ki nem értem a pályára, majd elkezdték skandálni azt, hogy Kacsa. Ennél szebb búcsút nem hiszem, hogy kaphattam volna...
Fotó: MTI/Németh Ferenc
- Úgy tartják, hogy egy labdarúgó-pályafutás csúcsa az, ha megadatik bekerülni a válogatottba és pályára lépni egy világbajnokságon. Innen nézve ön egyértelműen felért a csúcsra.
Való igaz, hogy nincs okom panaszra, hiszen két vb-n is szerepelhettem a nemzeti csapattal. Ilyen téren elégedett is lehetnék, ám nem tagadom, hogy más-más okok miatt, de mindkét világbajnokság kapcsán maradt bennem hiányérzet. 1982-ben viszonylag könnyű csoportba sorsoltak bennünket és máig úgy érzem, bírói mulasztás miatt estünk ki. A belgák elleni utolsó csoportmeccsen ugyanis éppen az én gólommal 1-0-ra vezettünk, amikor a kapusuk, Jean-Marie Pfaff elütötte Fazekas Lacit. A bírónak ki kellett volna őt állítani, és mivel már nem volt cseréjük, tíz emberrel, ráadásul vészkapussal kellett volna befejezniük a meccset. Biztosra veszem, hogy ez esetben megtartottuk volna az előnyünket és továbbjutunk. Végül a belgák egyenlíteni tudtak, a döntetlen pedig a mi kiesésünket jelentette. 1986-ban pedig nehéz csoportba kerültünk ugyan, ám az előtte két éven át mutatott teljesítményünk okán mégis önbizalommal telve, nagy reményekkel utaztunk Mexikóba. Sajnos a felkészülésünket tekintve akadtak tévedések, hibák a szakvezetés és a vezetőink részéről, amelyeknek eredményeként végül még a csoportból sem sikerült továbblépni. Ez mindannyiunk számára hatalmas csalódás volt. Igaz ugyanakkor, hogy ezek a csalódások is átértékelődnek az évek múlásával. Mert én még élénken emlékszem arra, hogy nem sokkal Mexikó után egy interjúban azt mondtam, hogy eljöhet még az az idő, amikor büszkék lehetünk erre a vb-szereplésre is. Amit akkor ezért a véleményemért kaptam, nem tettem ki az ablakba… Ha viszont megnézzük, hogy 1986 óta eltelt már közel negyven év, és mindmáig mi vagyunk az utolsó vb-n járt magyar válogatott, máris más fénytörést kap az akkori véleményem…
- Az ünneprontás szándéka nélkül, de nem lehet kihagyni a kérdést: szeretett klubja, a Honvéd jelenleg a másodosztályban szerénykedik, ráadásul lassan ott is a kiesés ellen küzd. Miként éli ezt meg?
Rendszeresen ott vagyok a hazai meccseken, így folyamatosan látom a csapatot. Nem szeretnék megbántani senkit, ezért a Honvéddal kapcsolatban nehezen mondok bármit is… Tényleg bántó szándék nélkül, de nem értem a klubvezetés egyes lépéseit, és véleményem szerint nagy bátorság kell ahhoz is, hogy vezetőedzői múlt nélkül valaki le merjen ülni egy Honvéd kispadjára… Ennek ellenére mondani sem kell, nagyon szurkolok azért, hogy ismét rátaláljon a csapat a győzelem útjára és a kiesés elkerülése helyett a feljutásért küzdhessen.
- Az MLSZ-nek van egy nagyszerű kezdeményezése, miszerint a Legendák Szektorában vendégül látja a korábbi válogatott játékosokat a hazai meccseken. Kijár a Puskásba megnézni az utódokat? Mit szól a csapat szerepléséhez?
Természetesen kijárok, minden egyes meccsen ott vagyok, a fiammal szoktunk kimenni a stadionba. Jó érzés ez a fajta megbecsülés, amit mi, egykori válogatott játékosok megkapunk a szövetség részéről. Az elmúlt időszak eredményeit látva azt lehet mondani, hogy az a játék fekszik nekünk, amelyet a hollandok ellen is mutatott a csapat. Amikor a németek ellen Düsseldorfban bátrabban beleálltunk meccsbe, nem lett jó vége… Az is látszik, hogy nincs könnyű helyzetben Marco Rossi, mert eléggé kicsi a merítési lehetősége, ahonnan válogathat, ha kiesik egy-két játékos, nem könnyű pótolni őket.
- Hetven éves lett. Talán ezzel lett volna illendő kezdeni, helyette zárásként kérdezem: hogy van, hogyan telnek a napjai? Család, unokák?
Egészségileg, lekopogom, rendben vagyok, az életkedvem is a régi. Mostanra teljes egészében a család tölti ki a mindennapjaimat, Ráckevén élünk a Duna-parton.
Feleségemet – akivel immár negyvenhét éve vagyunk házasok – ötödikes korom óta ismerem, neki köszönhetem a legtöbbet az életben. Áldozatvállalásával, szeretetével mindig megteremtette számomra azt a hátteret, ami nélkül soha nem lehettem volna sikeres sem futballistaként, sem pedig az életben. Gyermekeink és három unokánk sok örömet okoznak számunkra. Boldog ember vagyok.
Vezető kép: MTI/Wéber Lajos
