Lehet-e elnevezni a leglátogatottabb fővárosi könyvtárat egy olyan figuráról, aki rávett egy fiatal kommunista lányt Tisza István miniszterelnökünk meggyilkolására? Aki még ahhoz is gyáva volt, hogy maga húzza meg a ravaszt? Akit valószínűleg csak azért nem emlegetünk a Tanácsköztársaság bukott „hősei” között, mert még 1918-ban meghalt? Szabó Ervin és Duczynska Ilona történetét mutatjuk be, utóbbit a baloldali történetírás még most is idealistaként kezeli, holott a Komintern ügynökeként dolgozott Budapesten, Moszkvában, Bécsben, majd Angliában. 1919-ben hetvenmillió (!) koronát adott át a Bécsbe utazó kommunistáknak. Bemutatjuk a magyar maffiát, azaz a nemzetközi kommunista hálózat ismert, ismeretlenebb ügynökeit. 1. rész.
Tizennyolc – ez a címe a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház legújabb darabjának, amelyet február 24-én mutattak be Délvidéken, Magyarkanizsán. A tabudöntő mű a világháború utolsó évében játszódik, és a Magyar Királyság utolsó három napját mutatja be. Az időzítés nem véletlen: február huszonötödike A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, és ez az előadás is sokat tehet azért, hogy kicsit értékelődjön a múlt. Mi is részt vennénk ebben a tabudöntésben, hogy egy kicsit megpiszkáljuk azokat a “héroszokat”, akiket sokan minden erejükkel próbálnak védeni. A Pesti Srácokon többrészes történelmi portrésorozattal emlékezünk a hazánk történelmében kulcsfontosságú ’18-as és ’19-es évre, illetve azokra a kommunista figurákra, akik végzetes hatást gyakoroltak Magyarországra. Olyan Komintern-ügynököket ásunk elő a fiókok mélyéről, akik több országban, több földrészen bomlasztották a társadalmat, s akiket az angol egyetemi oktató, Stephen Koch csak úgy nevezett alapművében:
a magyar maffia.
Konrád György több országban bevetett “csodafigurája”
„[…] a száj sarkában ottfelejtett mosolyt, amelyet belülről táplál egy nyolcvanévesen is lányosan idealista lélek.” Konrád György: Duczynska Ilona – Csodafigurák.
Nem véletlenül kezdjük ezzel az idézettel. Duczynska Ilona ábrándos, idealista néniként libben elénk Konrád György 2006-ban megjelent könyvében. Csupa fény, csupa kellem. Megtudjuk, hogy a család régi barátja volt, náluk lakott, amikor Magyarországon tartózkodott. De nem kell kalapács ahhoz, hogy összetörjük ezt a képet. Elég egy bevizezett zsebkendő, amivel szépen elkezdjük megtisztítani a ráfestett rétegektől.
Legalul egy olyan internacionalista ügynököt találunk, akinek legkiemelkedőbb cselekedete az volt, hogy majdnem megölte Tisza István miniszterelnököt, hogy hetvenmillió (!) koronát fizetett ki a Tanácsköztársaság idején a teljes összeomlás szélén álló Magyarország “kasszájából”, és, hogy tevékeny részt vállalt az Ausztriát végletesen meggyengítő bécsi munkáslázadásban. Csodafigura.
Férjével, Polányi Károllyal Kentben / Forrás. Mult-kor.hu
Duczynska egyike azon kommunista héroszoknak, akiket a baloldali történészek és művészek egy része megpróbál kiemelni a menthetetlen alakok közül. A módszer egyszerű, régi, és nem is túl eredeti: mindent Sztálinra fogtak (nálunk előbb Kun Bélára, majd Rákosira, Farkasra és társaikra), így az előtte és utána (és mögötte) következők külön kis skatulyába kerülhetnek.
Ők lettek a jók, az idealisták, az álmodozók, akik legfeljebb megtévedtek.
Ez a játszma is a része annak a történelem-hamisítási hagyománynak, amely Magyarországra oly jellemző, ami ahhoz vezet, hogy lassan nem marad egyetlen egy olyan korszakunk, de történelmi személyiségünk sem, akiről viszonylag objektív képet kaphatunk. Két párhuzamos történelem létezik egymás mellett Magyarországon, és a történészek többsége beáll ebbe vagy abba a sorba.
Én ebben a cikkben szándékosan csak olyan forrásokat fogok idézni, amelyeknek szerzői mind pozitívan álltak Duczynskához és mentorához, Szabó Ervinhez, az említett művek mind a rendszerváltás előtt, a Kádár-diktatúra idején készültek. Duczynskáról alapműnek tekinthető Dalos György A cselekvés szerelmese című életrajzi munkája, amely bár már a nyolcvanas években jelent meg, olyan szintű kommunista fejtegetések vannak benne, hogy azzal még az ötvenes évek elején is kiérdemelt volna egy különdíjat a szerző. (Ez is jellemző egyébként, a legismertebb, „felkent” Károlyi Mihály-kutató az a Hajdú Tibor, aki a vörös gróf nagy rajongója). A legtöbbet Dalos-könyvéből fogok idézni. (Ezt a könyvet Csunderlik Péter történész is olvasta, valamiért mégis Love storyt írt Duczynskáról, antimilitarista fiatalnak nevezve őt, természetesen egy szót sem ejtve sem a Tisza-ellenes merényletről, sem arról, hogy kik küldték haza a lányt).
Duczynska szerelmese / Forrás. Moly.hu
Töltőtollba rejtett propaganda-anyaggal küldték Magyarországra
A nemesi (saját visszaemlékezésében a „dzsentri” kifejezést ismételgeti) származású Duczynska Ilona fiatalon, az első világháború idején, Bécsben került közel a leginkább kávéházakban szerveződő kommunista mozgalomhoz. „Itt a rutinos újságírás titkos tudományáról volt szó, ahogyan azt Lauer és barátja vagy sógora – Radeknek hívták – a Café Terrace-ban tudták és gyakorolták – írta Dalos a kezdetekről. – Lauer a Nemzetközi Szocialista Bizottság (a Zimmerwaldi Baloldal) titkárságára küldte Ilonát. Ott ismerkedett meg Angelica Balabanovával, aki bécsi címeket adott a hazatérőnek. […]
Töltőtolla tokjában összecsavarva hozta haza a Zimmerwaldi Baloldal háborúellenes kiáltványának kicsinyített fotómásolatát.”
Karl Radek / Fotó: Spartacus-educational.com
Karl Radek, Henrik Lauer, Angelica Balabanova – már itt feltűnik három igencsak ismert név, mind a későbbi Komintern meghatározó figurái, ügynökei voltak. Radek még közülük is kiemelkedett, Stephen Koch amerikai, angol, szovjet és kelet-európai (jelentős részben titkoszolgálati) forrásokra támaszkodó alapművének (Kettős szerepben) egyik fő manipulátora volt.
Az iratok szerint Radek a Szovjetunióból irányított világhálózat egyik legfontosabb kulcsembere, a nyugati propaganda-gépezet vezetője volt, egészen addig, amíg ezt az egész internacionalista társaságot, a régi, akkor már hasznavehetetlen gárdát le nem darálta a „továbbfejlődő” sztálinista diktatúra.
A hármasból egyedül Balabonova élte túl a harmincas évek végét. Néhány szót a Lenin vezette „Zimmerwaldi Baloldalról” is muszáj ejteni, ez volt az a társaság, amely az 1915-ben tartott Zimmerwaldi konferencián keményen bírálta azokat a tagpártokat, amelyek „támogatták országuk egységkormányának háborús politikáját”. Nem meglepő, hogy a szélsőbaloldalon végül ez a „Zimmerwaldi Baloldal” győzött (a kommunizmus eredettörténetében valahogy mindig a legradikálisabb, legembertelenebb szekták jöttek ki győztesen a játszmákból), ők hozták később létre azt a Kominternt, amelynek titkos hálózata fénykorában szinte az egész világot lefedte.
Balabanova / Forrás: Morethanred.com
De most térjünk vissza Bécsbe: Radekék képezték tehát ki és küldték Budapestre 1917-ben Duczynska Ilonát, aki töltőtollában becsempészte az illegális iratot. A kommunista ügynökként definiálható lány csatlakozott az itteni földalatti mozgalomhoz. Közel került az „anarchoszindikalista” Szabó Ervinhez, aki mentora lett. Dalos erről így írt: „Budapestre érkezve Ilona felkereste Szabó Ervint és elvitte hozzá a zimmerwaldi kiáltványt. Szabó elküldte őt különböző szociáldemokrata pártvezetőkhöz, jobbára olyanokhoz, akik baloldali hírnévnek örvendtek.”
Elől Madzsarné és Szabó Ervin, hátul Jászi Oszkár és Lesznai Anna / Forrás: A cselekvés szerelmese
Meg akarták ölni Tisza István miniszterelnököt
Mivel Szabóék gyakorlatilag mindent megtettek volna a baloldali fordulatért, és a gyűlölt régi világ szétrobbantásáért, már csak egy megfelelő célpontot kellett találniuk. Tisza István miniszterelnök, a „vasgróf” tökéletes választásnak tűnt. „Ilona ismerte Szabó véleményét Tiszáról, hiszen az országos nyilvánosságot is kapott – írta erről Dalos. – A magyar forradalmi szocializmus legtekintélyesebb embere az akkor már radikalizálódó Népszavában >az emberiség veszedelmének< nevezte a magyar miniszterelnököt. (Ne csodálkozzunk az erős kifejezésen. Nemcsak azzal magyarázható, hogy Tisza ekkor már >bukásra állt<. Hatalma tetőpontján volt még, amikor Ady egy versében >gyújtogató csóvás embernek<, >úrnak, magyarnak egyként rongynak< titulálta; s ugyanakkor Tisza Adyt >levéltetűnek< bélyegezte a >magyar élet fáján<.”
Szabó és a fiatal lány együtt tervelték ki a Tisza elleni merényletet. Hihetetlen elolvasni Dalos megértő fejtegetését az ideológiai háttérről: „Azt szokták mondani, hogy a marxizmus (amelynek Adler [Friedrich Adler, Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnök gyilkosa, Duczinska és Szabó „példaképe” – MG] szándéka szerint híve volt), elutasítja az egyéni terrort. A dolog nem ilyen egyszerű – így Dalos. – A marxizmus elutasító magatartása a különféle merényletekkel szemben nem erkölcsi, hanem racionális jellegű. Korántsem arról van szó, hogy elítélnék a gyilkosságot, mint a politikai harc eszközét, csupán előnyben részesítik a munkásmozgalom szervezettségét néhány kétségbeesett anarchista egyéni akciójával szemben. […]”.
Adler a bíróság előtt / Fotó: Aeiou.at
Dalos mondatai akár meglepőek is lehetnének, ha nem tudnánk, hogy Moszkva és csatlósai még a mű kiadásának idején, a nyolcvanas években is tökéletesen össze voltak nőve a terrorizmussal. Gondoljunk csak a Magyarországon éldegélő megszámlálhatatlan arab és szélsőbalos terroristára, köztük a főkolompos Carlosra. Dalos is aláhúzta, hogy kommunista szempontból nem a merénylettel volt probléma, hanem az individualizmussal (!). Csak semmi egyénieskedés, elvtársak! „Utalnunk kell itt egy figyelemre méltó körülményre: Duczynska Ilona erről a merénylettervről csak élete utolsó esztendejében számolt be – folytatta Dalos. – Az elhallgatás okát talán abban keresendő, hogy a később >ortodox< marxistává lett Ilona mélységesen elítélte, további tevékenységéhez méltatlannak tartotta ezt az egyéni, >anarchista< akcióra való hajlandóságát.”
Most térjünk vissza a tervezgetésre: „Duczynska és Szabó, abban a mértékben, ahogy beszélgetéseik témája mind kényesebbé lett, változtatta azok színhelyét. A zimmerwaldi kiáltványt még bátran megtárgyalhatták Madzsar Józsefék Ménesi út 8. szám alatti lakásán, ahová Szabó a könyvtárból jövet mindennap ellátogatott. Később a Fehérvári úton sétálgattak. S mire a Tisza elleni merénylet terve szóba került, akkor már rendszeres találkozóhelyük a Németvölgyi temető volt.”
Tisza István / Fotó: Mult-kor.hu
Mintha egy ponyvát olvasnánk: a két merénylő a legfontosabb részleteket már a temetőben beszélte meg. Dalos is megjegyezte, hogy Szabó is szívesen megölte volna Tiszát, hiszen amúgy is halálos beteg volt, és így – ezt már én teszem hozzá – felölthette volna a mártír szerepét is. Sajnos, azt nem tudni, miért nem ő próbálkozott, hiszen a szélsőbaloldali logika szerint minden racionális oka megvolt arra, hogy ő legyen a végrehajtó:
„Hogy meg kellene ölni, ez Szabó Ervin fejében is megfordult: úgy vélte, ez a dolog reá tartozna.
Nemcsak azért, mert egyenrangú ellenfelének hitte magát, hanem azért is, mert ő úgyis súlyosan cukorbeteg, s egy gyors halálos ítélet csak megrövidítené szenvedéseit.
[…] Szabónak eleinte nyomós érvei voltak az ellen, hogy Ilona hajtsa végre a merényletet. Főleg arra hivatkozott, hogy a Svájcból jött fiatal lányt senki sem ismeri, s emiatt netán külföldi ügynökként fogják megbélyegezni. Azt javasolta neki, hogy diák lévén, csatlakozzék a Galilei Körhöz, hiszen kell valahová tartoznia.”
Duczynska így is tett, csatlakozott a körhöz, bár nem különösebben kedvelte őket. Ezután kitalálták a merénylet időpontját, de a történelem közbeszólt: Tiszát 1917 tavaszán lemondatták. „Óriási zsivajgás, kiszaladtak, beszaladtak, kiszaladtak az utcára. Ott maradtam ülve: szinte eszméletlenül – idézte hősét Dalos. – Velem a maradék, a majdnem élet. Tett, ami el nem követtetett. Bűn, amiért nincs vezeklés. Áldozat, ami el nem fogadtatott. Lassan elkezdtem menni a Ménesi út felé. Még senki sem volt otthon. Visszaloptam Madzsar József Browningját.”
Dalos interpretációja szerint olyan szomorúság volt ez, mint amit a magyarok többsége nem sokkal később Trianon kapcsán érezhetett: „Aztán együtt ültünk Madzsarék nappalijában négyen, Alice, Józsi, Ervin és én. Amikor egyedül maradtam Szabó Ervinnel, megkérdeztem: »Mikor hallottad, mit gondoltál?« Egy szót mondott: »Sajnáltalak.« Ott ültünk gyászba borultan, mert vége volt ennek a szikrának, egy lehetséges történés szikrájának.”
Íme, a hoppon maradt gyilkosok. Duczynska és Szabó ezután bekapcsolódott a titkos röpirat-terjesztésbe, amivel előkészítették a talajt az őszirózsás forradalomhoz és így a vörösterrorhoz is. Továbbra is kommunista propaganda-anyagokból idézek, hiszen az utókornak ezek az anyagok árulják el a legtöbbet ezekről a titkos mozgalmakról.
Bár a baloldali történészek igyekeznek az „idealista”, „anarchoszindikalista” Szabót leválasztani a kommunistákról és a Tanácsköztársaságról, látni fogjuk, hogy a korábbi értékelések szerint – amikor Szabó kapcsolatait nem kellett letagadni – erről még korántsem volt szó. Akkor még nem volt szükség arra (pontosabban nem arra volt szükség), hogy Szabó valamiféle különutas értelmiségiként, a Népszavát szorongató Szindbádként legyen elénk tálalva.
„Révai [József] maga is említi, hogy bekapcsolódott a röpiratok sokszorosításába. E visszaemlékezések azért is érdekesek, mert ő, aki tanulmányaiban Szabó Ervinnek a mozgalomtól való elszigeteltségét oly erősen hangsúlyozta, ebben a vonatkozásban kiemelte:
Szabó Ervin régi szindikalista, ellenzéki munkáskapcsolatai révén jutott a forradalmi szocialisták csoportja abba a helyzetbe, hogy tömegakciójában, illegális háborúellenes röpiratainak terjesztésében a forradalmi üzemi bizalmiak hálózatára tudott támaszkodni.
[…] Május elején a rendőrség letartóztatta Mosolygó Antalt, Sallait és a mozgalom néhány más résztvevőjét.
Beidézték kihallgatásra Korvint és Szabó Ervint is. Mindez óvatosságra intette a forradalmi szocialistákat.
Átmenetileg felhagytak a röpiratterjesztéssel, kerülték a felesleges kockázatot, ügyeltek a konspirációs fegyelemre.” – írta Urbán Károly: Révai József című brosúrájában, amely a Párttörténeti Közleményekben jelent meg 1978-ban.
Látjuk, hogy Szabót itt egyenesen a Tanácsköztársaság egyik fő tisztogatója, Korvin Ottó mellett említik. Urbán Károly így folytatta: „Cselekvési terük beszűkült, a csoportban kezdettől meglevő anarchista tendenciák felerősödtek. Egy széles visszhangot kiváltó tettre készültek, melyet szikrának szántak >a nagy, kikerülhetetlen robbanáshoz<, a forradalomhoz.”
A Tisza-elleni egyik merénylet résztvevői, Záborszky János és Biró Zoltán / Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár
A röpiratoktól így elérkeztünk egy újabb Tisza-ellenes merényletig, amely már Lékai János nevéhez fűződött, 1918 október 16-én. Kende János: Forradalomról forradalomra című művéből azt is megtudjuk, hogy gyakorlatilag emögött is Szabó állt, akit nem sokkal ezelőtt, szeptemberben temettek el:
„A Tett propagandája, még inkább Lékai János merényletkísérlete Tisza István ellen mindenképpen anarchista cselekedet volt. Korvin Ottóra és csoportjára főképp Szabó Ervin anarchoszindikalista nézetei hatottak”.
Szabó szerepéről Erényi Tibor a Népszabadságban (1968) ennél is egyértelműbben fogalmazott: „Baloldali szociáldemokraták, galileisták, Szabó Ervin tanítványai, a forradalmi szocialisták voltak azok, akik a munkás- és katonatömegeket fegyveres harcra buzdították, akik a középületek megszállását irányították és a forradalmi tömegeket szinte néhány óra leforgása alatt győzelemre vezették.”.
Már ennyiből is látható, hogy utólag lett felépítve az a manipulált kép, amellyel Szabóból a szellem szférájában mozgó, a gyarló kommunistákat távolról figyelő értelmiségi héroszt faragtak. A kommunista elvtársak még következetesen az ő hatását látták mindenhol.
Jól tudjuk, hogy éppen ilyen emberek álltak a ravaszt meghúzó, a kötelet megszorító kezek mögött, legyen szó vörös vagy barna terrorról, nácikról vagy kommunistákról. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon egy náci ideológussal szemben is ilyen megengedő lenne-e a társadalom, illetve az említett történészek. A kérdés költői.
Ma már az is üzenetértékű, hogy Szabót a kommunisták világviszonylatban is komoly sakkfigurának tartották. Korai halála idején „különös” megtiszteltetésben részesült: „1918 szeptemberében, temetése napján, a magyar szervezett munkásság tízperces munkabeszüntetéssel adózott emlékének – tudósított a korabeli Népszava. – A gyászolók is tudták azt a hírt, melyet Szabó Ervin halálos ágyán vett: az októberi forradalom után alapított moszkvai Szocialista Akadémia egyetlen magyar tagjául őt választotta.”
Szabó még idejében szállt ki a történelemből, bár méltatói és védelmezői szerint ő semmiképpen nem vett volna részt a Tanácsköztársaság rémtetteiben, valójában erről fogalmunk sem lehet.
Elég meggondolni a következőt: nehéz humanista szemszögből közelíteni egy olyan emberhez, aki szélsőbaloldali eszméi miatt könnyedén meggyilkolta volna az ország miniszterelnökét, azt a személyt, aki sokáig nagyon sokat tett azért, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ne a háborút válassza (ajánlott mű: Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés). És, aki a háborúban csak a kötelességét tette: próbálta elkerülni hazája totális bukását, még annak árán is, hogy a legnépszerűtlenebb ember lesz.
Őt gyilkolta volna meg Szabó. Szokás még a könyvtárhálózat csodálatos megteremtőjeként emlegetni, szakmailag ezzel nem is vitatkoznánk (mert nem értünk hozzá), viszont hozzá kell tenni, hogy nem Benedek Elek meséit kívánta terjeszteni. Ezt a hálózatot használták annak az ideológiának a szétspriccelésére, amelynél kártékonyabb – főleg, ha ikertestvérét, a nemzeti szocializmust is idevesszük – nem akadt még a földön. Ha „jót” akart eredetileg, ha nem, Szabó semmiképp nem lehet példakép, így nem is szabad róla elnevezni semmit.
Nézzük a történet másik „hősét”. A röpiratok miatt bebörtönzött Duczynskát Károlyi Mihályék forradalma alatt hozták ki a börtönből, ekkor még passzív maradt, de a szélsőségesebb Tanácsköztársaságban már szerepet vállalt. (Ennyit az ordas eszméktől távol maradó hölgyről). Amíg Budapesten volt, addig a Külügyi Népbiztosság Propagandaosztályán dolgozott, majd visszaküldték Svájcba, hogy ott folytasson propagandamunkát.
Vörös katonák / Forrás: Rubicon/2011
Ismét Dalostól idézek:
„Egy korabeli diplomáciai számjeltáviratból kiderül, hogy a budapesti osztrák képviselet vezetője tudott róla: >egy bizonyos Duczynská-Sugár kisasszony, a Külügyi Népbiztosság hivatalnoknője az utóbbi napokban Bécsbe utazó kommunistáknak 70 millió koronát fizetett ki.<”
Igen, hetvenmillió koronáról beszélünk. Erről még Dalos is megjegyezte, hogy „horribilis összeg”, és szerinte „bizonyára a remélt világforradalmat akarták kissé megsürgetni általa”. (Az első világháború idején használt korona értékét nagyjából ötszáz-ezer forintra becsülik. Ha ezt használjuk, olyan irdatlan pénzösszeget kapunk, ami felér azzal a rablással, amit kései utódaik folytattak a rendszerváltás előtt és alatt).
Valójában a rövid budapesti tartózkodása alatt merényletet tervező, röpiratozással lebukó, majd a vörös terror háttérintézményében dolgozó Duczinskya meglopta az az országot, amelyben egy ideig élt, de vérbeli internacionalistaként nyilván sohasem tartott hazájának. Ő egyedül hetvenmillió koronát vett el a romokban heverő, Trianon előtt álló, éhező országtól, azért, hogy harcostársai Bécsbe érkezve ott folytathassák azt a bomlasztást, amihez oly kitűnően értettek.
Írtam, hogy nem kell ide kalapács, elég egy bevizezett zsebkendő. Duczinska csak a kifacsart kommunista logika szerint volt hős, lázadó, valójában a Kommintern egyik ügynökéről beszélünk, aki amikor arra utasították, akkor Moszkvában dolgozott, később Ausztriában vett részt a bécsi munkáslázadás kirobbantásában, hogy aztán még nyugatabbra folytassa manipulatív körútját. Ahogyan ő írta a kommunista vérügyvéd Major Ottó által megjelentetett önéletrajzában: “1936- ban már túlságosan ismert lettem és a párt utasítására kimentem Angliába. ”
Folytatom.
Az Udvari Kamaraszínház 1918 című darabját március 9-én Devecseren, március 16-án Hódmezővásárhelyen mutatja be, majd március 18-án jön a budapesti előadás, ami a Duna Palotában lesz. Ezután bemutató-körútra indulnak, hiszen missziójuk, hogy előadásaikat és színdarabjaik üzenetét minden magyar-lakta területre eljutassák. Jegyet itt lehet vásárolni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS