Szakács Árpád az SZFE-ügyről: „Egy győztes lesz, vagy mi, vagy ők. Harmadik alternatíva nincsen!” (PS-interjú)
Szakács Árpád újságírót, a Kinek a kulturális diktatúrája? című, nagy port kavart leleplező cikksorozat szerzőjét, a Kárpátia Stúdió könyvkiadó alapítóját kérdeztük a Színház- és Filmművészeti Főiskola átalakítását övező, lassan már két hónapja tartó állóháborúról, és a háttérben megbúvó, múltban gyökerező politikai törekvésekről, mozgatórugókról. Szakács Árpád szerint a mostani helyzetért sajnos a jobboldalon is kell felelősöket keresni, hiszen többen is hozzájárultak ahhoz, hogy a balliberális oldal mára egy üzenetet, jelképet tudott kreálni az ügyből. Bár sokak szerint az SZFE ügye még mindig „csak” egy felsőoktatási intézmény körüli vita, az interjúban szóba került az is, hogy a valóságban ez a legújabb front a balliberális és a nemzeti oldal között folyó harcban, amelyben, mint fogalmazott, „egy győztes lesz, vagy mi, vagy ők. Harmadik alternatíva nincsen!”
Bár nem szeretnélek a fogadatlan prókátor szerepébe kényszeríteni, de mégis feltenném a kérdést: ha rajtad múlna, hogyan oldanád fel ezt a lassan már megoldhatatlannak tűnő, az SZFE-t körülvevő patthelyzetet, van-e valamilyen elképzelésed arra nézve, hogy mi lesz, mi lehet a megoldás?
Első körben a legfontosabb tisztázni, vajon mi lehetett a szándéka annak, aki személy szerint letette az asztalra az SZFE-vel kapcsolatos elképzeléseket. Az elmúlt hetekben rengeteg helyen jártam az országban. A visszajelzésekből az a tapasztalatom, hogy a saját táborunk egyáltalán nem érti, miről van szó. Ezzel szemben a másik oldal nagyon is érti, sőt, dobbantóként használja ezt az ügyet a jobboldal elleni háborúban. A szándék tisztázása után a következő kérdés, hogy az illetékesek miért így kezdtek hozzá? Tudom, utólag könnyű okosnak lenni, de ebben vajon nem lehetett volna előtte is? A kultúra területe közismerten egy aknamezőhöz hasonlít, elég egy rossz lépés és komoly károkat lehet szenvedni. Színházi fronton az elmúlt tíz évben szó szerint minden csatát elvesztettünk, Székesfehérvártól Miskolcig a balliberális hangadók hegemóniája tarolt le mindent. Ilyen előzmények után vajon kik és miért gondolhatták, hogy a balliberális oldal létezésének alapját, a legfontosabb várukat, a képzés területét be lehet venni? És ha bevesszük, akkor utána mi lesz? Megkérjük a kirekesztés feketeöves balliberális bajnokait, hogy fogadják be az SZFE végzőseit?
A jobboldal már foglya lett az SZFE-háborúnak
A balliberális oldal most egyfajta üzenetet kreált a dologból. A jobboldal pedig a helyzet foglya lett, pont, mint egy krokodil, akinek valami fondorlatos csel révén egy seprűnyéllel kifeszítették a száját. Gyakorlatilag harcképtelen, de azért a megközelítése életveszélyes. A balliberális oldal cápái egyelőre messziről hencegnek: íme, legyőzhető a krokodil. Fontos megjegyezni: ezt a seprűnyelet nem a baloldal tette oda, ahol van, hanem közülünk valaki. Lassan két hónapja látszik, ez a probléma magától nem fog megoldódni, és az eddigi kísérletekkel pedig inkább a saját helyzetünket gyengítettük. Megy a kifárasztási művelet, de sajnos a másik oldal hangadói nem tudnak elfáradni ebben a küzdelemben, azért sem, mert jobb erőnlétben vannak, nagyobb a rutinjuk, tapasztalatuk és az előttük álló nagy politikai változás kezdő dominóját látják az SZFE-botrányban. A megoldást illetően valóban nem szeretnék a fogadatlan prókátor szerepébe kerülni. Nemcsak erre a helyzetre, hanem általánosságban érvényes az a mondás, hogy az ókori görögök óta csak körforgás minden. Nincs olyan jelenkori politikai stratégia, ami és aminek az ellenszere ne lenne benne például Thuküdidésznek A peloponnészoszi háború című könyvében.
Érzékelhető, hogy egyre gyakrabban jelennek meg olyan hangok – elsősorban jobboldali értelmiségi körökből –, melyek szerint itt lenne az ideje elmozdulni a kompromisszumok irányába. Alapvetően egyetértesz ezekkel a véleményekkel?
Ez attól függ, milyen perspektívából nézzük az eseményeket. Az 1789-es francia forradalmi őrjöngés óta tapasztalhatjuk, hogy egy rendszer, egy társadalom lerombolása mindig és kizárólag a kultúrán keresztül kezdődik. A kultúra diktatúrája című könyv fülszövegébe írtam, hogy az állam, a hagyomány, a szakralitás, a társadalmi tartópilléreinek szétverése, erejének meggyengítése, erkölcsének megsemmisítése a kultúrán keresztül ugyanolyan stratégiai művelet, mint a hadászatban alkalmazott egyéb taktikák. Földi László ezerszer elmondta, háborúban állunk, ezt pedig új módszerekkel vívják. Ebben egy győztes lesz, vagy mi, vagy ők. Harmadik alternatíva nincsen. Ebből a szempontból minden kompromisszum árulás, a gyengeség és a gyávaság deklarálása. Ha rókát akarsz fogni, légy ravaszabb a rókánál. Kompromisszummal eddig soha egy rókát sem fogtak meg.
Nem ismerjük a történelmet?! Ezek ugyanazok...
Az elmúlt hónapokban több parlamenti képviselő meghívására körülbelül ötven polgármesterrel találkoztam. Jól látható, hogy vidéken nincs veszélyérzetük az embereknek. Pedig a magyar mondás is azt tartja: jobb félni, mint megijedni. A kultúra a balliberális világkép harci terepe. A jövőt az dönti el, hogy most mi határozza meg az emberek életérzését és világlátását. A balliberális világmegváltók egyes számú törvénye, hogy a lét határozza meg a tudatot. Ebből indult ki Marx is. Ha a léttel kapcsolatos életérzést a kommunikációs csatornákon felül lehet írni, nyert ügyük van. Hiába élünk jobban, hiába vagyunk sikeresebbek, ha nem így éli meg a többségi társadalom. Ilyenkor szoktak hatalomra kerülni a felforgatók. Amikor a balliberálisok helyzethez jutottak, mindig káoszt, anarchiát, tömeggyilkosságok sorozatát hozták magukkal. Ez fog következni most is. Nem ismerjük a történelmet, a társadalom nincs tudatában annak, hogy ezek ugyanazok, akik 1918-ban és 1919-ben és 1945 után majdnem kivégezték az országot. Azt ígérték, megvédik a hazánkat, ehelyett leszerelték a hadsereget és rongyként odadobták az ellenségnek. Azt hangoztatták, több pénzük lesz az embereknek, ehelyett mindenkitől elvettek mindent. Több szabadságot ígértek, majd a legsötétebb diktatúrát hozták el a magyarok számára. Tollas Tibor, a XX. század egyik legnagyobb költője már 1953-ban figyelmeztetett: „Ha nem vigyáztok, az egész világon / Bebádogoznak minden ablakot!” Börtön, terror, gyilkosság, ez a balliberális világ öröksége.
Vidnyánszky Attila nyilatkozataiban többször tesz utalást arra, hogy az SZFE problémája valójában egy negyven év alatt felgyülemlő problémahalmaz, és ezt a két ügyet együtt, egy csomagban kell kezelni. Mi a véleményed erről a megközelítésről?
Én rengeteg ügyben tisztelem Vidnyánszky Attila véleményét, ezzel is tökéletesen egyetértek. Talán abban egészíteném ki a magam álláspontjával, hogy a mai események meghatározzák a következő negyven év történéseit is. Ezzel párhuzamosan hiányérzeteim is vannak. Miért Vidnyánszky Attilának kell az első sorban hadakoznia? Hol vannak a többiek? Ilyenkor derül ki igazán, hogy az elmúlt tíz évben nem volt kultúrpolitika. Nincs jobboldali kulturális hálózat. Hol van az egységes jobboldali értelmiség? Jól láthatóan gyáván hallgat, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Az űrt pedig a balliberális oldal betöltötte. Az SZFE most a baloldali lázadás fellegvára. Ennek minden eleme meg van írva a fő felforgatónak, Szrgya Popovicsnak az Útmutató a forradalomhoz című kátéjában. Ukrajnától Egyiptomig az általuk vezényelt lázadási technikákat egy multinacionális cég termékéhez hasonlította. Ez pontosan így van, hiszen ezek ugyanolyan importlázadások, mint a multitermékek. Azt hangoztatja, hogy lázadást nem lehet kirobbantani szimbólum nélkül, ehhez kell egy logó, amit mindenki ért. „A márkának reklám kell, ami szimbólumokon alapul” – írja. Ami szimbólumként Szerbiában, Egyiptomban az ökölbe szorított kéz volt, nálunk ezt a szerepet tölti be a nejlonszalag, amivel körülvették az épületük bejáratát. A tetteik következménye kapcsán nem árt, ha vigyázó szemünket például Ukrajnára, Egyiptomra, Líbiára és Szíriára vetjük. Jobb lett a társadalomnak azóta? Van fogalmunk arról, hogy hány ember halt meg, hányat üldöztek el, tettek földönfutóvá ezek a mesterséges, titkosszolgálatok által generált forradalmak?
Ez még mindig Lukács György kommunista tömeggyilkos frankfurti iskolája
Valószínűleg kevés kultúrában és történelemben jártas jobboldali gondolkodó vitatkozna azzal az állítással, hogy napjaink kulturális közéletét még mindig a Kádár János kultuszminisztere, azaz Aczél György regnálása alatt szocializálódott elit uralja. Egyetértesz ezzel az állítással?
Csak akkor, ha Aczél szerepét egy hálózatrendszerbe illesztjük. Az ő tevékenysége valaminek a folytatása, ez pedig nem más, mint Lukács György kommunista tömeggyilkos frankfurti iskolája. Ez a balliberális kezdeményezés 1920 után azt tűzte ki célul, hogy a kultúrában el kell foglalni azokat a hálózati pontokat, amelyekkel befolyásolni lehet a társadalmat. Ebbe minden beletartozott, az egyetemektől a filmen át a színházig. Országokon átnyúló hálózatokat hoztak létre, amelyre emblematikus példa az SZFE esete is: a hálózat riadóztatta nemzetközi kapcsolatait, akik azonnal beálltak a sorba, erőt demonstráltak, szolidaritást vállaltak, még vonzóbbá téve az anarchiára épülő lázadásukat. A frankfurti iskola az alapja mindennek, a forradalmak, felforgatások ebből a kulturális attitűdből táplálkoznak. A kultúrát politikai propagandaként használják, Magyarország ebben is mintaállam.
Érezhető, hogy a liberális elit, az SZFE-t övező értékvitára megpróbálja ráhúzni, hogy ez jobbára a színvonaltalan jobboldali konzervatív erők és a színvonalas balliberális oldal között feszülő ellentét. Elsősorban Fullajtár Andrea legutóbbi, tabletről előadott, hibáktól hemzsegő Nemzeti dal-szavalásának tükrében kérdezném: mi a véleményed erről?
Ez nem értékvita. A balliberális kulturális oldal ma már egyáltalán nem tud értékeket teremteni. A kortárs irodalmi szerzők olvasása közben olyan érzése van az embernek, mintha fűrészport rágna. Emészthetetlen szövegtenger az egész. A filmes világukra a kutya sem kíváncsi, a Filmalap által támogatott filmjeik nézettsége kritikán aluli. Ez is jó bizonyíték arra, hogy számukra a művészet puszta megélhetési öncél, egy lázadási terep, közben a saját táboruk sem nézi, olvassa őket. A balliberális kultúra olyan, mint egy átcímkézett, új csomagolással ellátott, lejárt szavatosságú termék: régen viszonylag tartalmas volt, de ma már állateledelnek se jó. Amit lehet, lehúz a sárba. Ezt tette a színházi világgal is. A mocskos, durva beszéd terjedése kapcsán a színházi világnak nagyon komoly felelőssége van. Az Átriumtól a Játékszínen át a Radnótiig egyes előadások feldolgozásai olyan stílusban jelennek meg a színpadon, amitől egy focimeccs legdurvább hangnemű közönsége is elpirul. A homoszexualitás, a gender, az aberráció melegágya lett a művészet. Nem véletlen, hogy ezen a területen van a legtöbb szexuális zaklatási botrány. Minderre csak hab a tortán, ahogy a színházi világot belengi a korrupció, nemcsak a tao-pénzekből csaltak el milliárdokat, hanem átláthatatlan és zűrös a színházak egyéni gazdálkodása is. Tisztelet a kevés kivételnek. A háttérben az van, hogy egy velejéig romlott társaság züllött életvitelét akarja erkölcsi etalonként eladni.
Szakács Árpád 1980-ban született Köröstárkányban. Újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, kommunikációs szakember. 1998–2001 között a Nagyváradon megjelenő Bihari Napló és az Erdélyi Napló munkatársa. 2001-től a Magyar Nemzet igazságügyi szakújságírója. 2004-től a Reggel című napilap újságírója, szerkesztője. 2005-ben az Axel Springer központi szerkesztőségének újságírója, szerkesztője. 2008–2016 között több lap- és könyvkiadó vezetője, főszerkesztője. 2016–2020 között a Mediaworks nyomtatott megyei napilapjai központi szerkesztőségének főszerkesztője. Nevéhez köthető a Kinek a kulturális diktatúrája? című, 2018-ban megjelent cikksorozat, amely az utóbbi évtizedek legnagyobb visszhangot kiváltó tényfeltáró írása volt. A sorozatról hírt adtak a Reuters, a BBC, a dpa és más külföldi sajtóorgánumok oldalai is. 2020-ban a Magyar Nemzetben elindította az úgynevezett szabadkőműves-vitát, amelyre több, mint száz éve nem volt példa. Szakmai elismerései: Csepel Örökség-díj (2014), Eötvös József-sajtódíj (2018), Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj (2018), Lovas István-sajtódíj (2019), Lancea Regis-díj (2020). Az általa vezetett szerkesztőség munkáját 2019-ben Érték és Minőség Nagydíj Kommunikációért Nívódíjjal ismerték el a Parlamentben.
Fotók: PestiSrácok/Horváth Péter Gyula
