Amikor egy éve Szakács Árpád elindította cikksorozatát Kinek a kulturális diktatúrája? – címmel, talán maga sem sejtette, hogy milyen viharokat kavar vele a magyar közéletben. A balliberális kulturális túlsúlyt bemutató sorozat már a huszadik részénél jár, de úgy tűnik, a vége még messze van. A szerző most megjelent, Bayer Zsolttal közösen jegyzett könyvben foglalja össze a magyarországi kulturális diszkrimináció eseteit. Szakács Árpáddal a Demokrata készített interjút, amely a hetilap legújabb számában jelent meg.
Szakács Árpád arra a kérdésre, hogy ketté lehet-e osztani a művészeti életet konzervatív és liberális táborokra, azt válaszolta: a művészet nem politika, hanem tehetség kérdése, és épp akkor veszíti el a lényegét, amikor annak művelője öncélúvá teszi, vagy amikor egy világszemlélet kizárólagosságát próbálja meg rajta keresztül hirdetni.
A balliberális oldal számára a művészet eszköz
Ennél is nagyobb gond, amikor különféle politikai áramlatok próbálnak meg kisajátítani egyes területeket, az alkotók pedig nyílt politikai szerepvállalásba kezdenek és kiszorítanak mindenkit, aki másként gondolkodik. Ezt tette a kommunista diktatúra, és ezt teszi ma a balliberális világképet hirdetők hada is. Számukra a művészet és a kultúra egy eszköz.
A szerző szerint nem szabad elfogadni a liberális elit által diktált struktúrákat és mérvadónak tekinteni a véleményüket. Amúgy sem vagyunk rászorulva az értékítéletükre, a politikai rendszerük egy nagy kupac a szemétdombon. A konzervatív oldalnak saját rendszereket és mércéket kell létrehoznia. A kultúra egy hálózatrendszer, amelyben minden összefügg mindennel, ugyanazok az üzenetek jelennek meg például a színházban, filmvilágban, képzőművészetekben, irodalomban. A magyar kulturális rendszer a globális hálózat része, a nemzetközi színtéren domináns üzenetek így nálunk is megjelennek.
Harci terep
A balliberális oldal számára a kultúra egy harci terep, amelyen keresztül megpróbálják megvalósítani utópisztikus társadalomformáló vágyálmaikat: a cél egy kevert társadalom létrehozása a nemi, nemzeti identitásától megfosztott emberekből.
Szakács Árpádot nem zavarja, ha sokakban a Kádár-rendszer érzetét kelti, ha az állam beleszól a kultúrába, sőt, az interjúban úgy vélekedett, hogy már az is előrelépés lenne, ha elérnénk annak az időszaknak a szintjét. Mint mondta, az a rendszer még kitermelt színvonalas baloldali írókat. Ezeknek a mai szellemi utódai viszont már csak posztmodern keveréknyelven legóznak a szavakkal, más művészeti ágakban pedig jelentős részben mindössze üres, semmitmondó, primitív politikai propagandára futja. Nincs mondanivalójuk semmiről, saját rémképeiket, frusztrációikat viszik ki a kulturális térbe.
Van egy vízió
Arra a kérdésre, hogy a nemzeti oldalnak van-e olyan művészgárdája, amely alternatívát jelenthet a liberálisokkal szemben, a szerző azt mondta, csak a nemzeti oldal van olyan állapotban, hogy alternatívát tudjon kínálni. Szerinte a szervezetileg is kialakult kulturális holdudvarokban születnek meg azok a gondolatok, amelyek alapjául szolgálhatnak a politikai cselekvéseknek. Ezek adnak jövőképet, ha tetszik, értelmet adnak a politikának. Azt igazolják, hogy a politika nem pusztán hatalmi kérdés, van egy vízió: valakik, valamit gondolnak az országról, a nemzetről, a jövőről, családokról, és annak jegyében szeretnék érvényesíteni a saját értékrendjük igazságait.
Szakács Árpád az interjúban úgy vélekedett, a konzervatív művészetbe belefér a konzervatív kormány kritikája, sőt, a kultúrának kutyakötelessége konstruktív kritikát megfogalmaznia, akár bal-, akár jobboldali kormány van épp hatalmon. A művészeti ágaknak kiemelt feladatuk, hogy reflektáljanak a napi folyamatokra, a minket körülvevő világra. A gond az, hogy amire a balliberálisok ma reagálnak, az nem a valóság, hanem csak egy, a félelmeikből és szorongásaikból összetákolt látomás, egy kreált gólem árnyéka gondolataik vermének sötét falán.
Forrás: Demokrata; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS