Tallai Gábor a PS-nek: Láncziék távozásának nincs közéleti oka, de intellektuálisan és munkabírásban is többet vártunk tőlük
Tallai Gábor - Fotó: Terror Háza
Sokan felkapták a fejüket kedden, amikor Schmidt Mária, a Terror Háza mellett működő, számos fontos emlékezetpolitikai projektért felelős XXI. Század Intézet főigazgatója a Facebook-oldalán tudatta a nyilvánossággal, hogy „puccsszerűen” távozott a posztjáról Lánczi Tamás igazgató és tíz munkatársa. A főigazgató nem rejtette véka alá, hogy nem jósol nagy jövőt a lelépőknek, hiszen posztját a Brian élete a Júdeai Felszabadítási Front Elit Öngyilkos alakulatának kultikus jelenetével illusztrálta. A pikáns ügy hátteréről a társintézmény vezetőjét, Tallai Gábort, a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány programigazgatóját kérdeztük.
Puccs a XXI. Század Intézetben, ahonnan Lánczi Tamás igazgató és számos munkatársa váratlanul és azonnal távozott. Mi történt?
Ezen gondolkodik a Közalapítvány összes vezetője, néhány megoldással már próbálkoztunk, a Júdeai Nemzeti FrontElitÖngyilkos Osztaga vagy a delfinek máig megfejtetlen tömeges öngyilkossági akciói jutottak eszünkbe. Biztosan látott már filmet, ahol életmentők igyekeznek visszaterelni a vízbe az öngyilkos emlősöket, a Közalapítvány programigazgatójaként sokszor így éreztem magam az elmúlt hónapokban. Sok a talány.
Az ügy szereplőit eddig komoly emberekként ismertük, csak volt valami konkrét indok...
Indoklás a felmondásokban nem szerepel, de úgy hiszem, részben nemzedéki attitűd és furcsa lélektani vonatkozások összejátéka állhat a háttérben. Közalapítványunk – akárcsak a hozzátartozó XXI. Század Intézet – húsz éves és igen sikeres szervezet komoly eredményekkel. Soktucatnyi nemzetközi tanácskozás, megannyi kiállítás, pályázati és felnőtt-oktatási program, teljes emlékévek bonyolítása kapcsolódik hozzánk, nem beszélve a nemzetközi és hazai tudományos együttműködések egész soráról, a könyvkiadói portfólióról. Mindez olyan megterhelést jelent, amihez kitartás és nagy munkabírás szükséges. Sztárallűröknek a Közalapítványnál semmi helyük, miközben a munkát a lehető legmagasabb színvonalon kell elvégezni. Közpénzből gazdálkodunk, ezért a teljesítménynek mindenkor láthatónak, a tevékenységnek pedig átláthatónak kell lennie! Mivel alapításunk óta politikai indíttatású támadások kereszttüzében állunk, a lehető legnagyobb gondosságot várjuk el munkatársainktól. Nálunk a legapróbb hiba, ami másutt szóra sem érdemes, gyilkos kritikai össztüzet von maga után.
Ezek szerint itt hiába próbál szaftos politikai konfliktusokat keresni a balliberális sajtó, emberi okok, sztárallűrök és a munkavégzés körüli viták állnak a háttérben?
Az új munkatársak április és május magasságában érkeztek Lánczi Tamás vezetésével, amikor is kezdetét vette az úgynevezett „input fázis”, vagy másképp a betanulás időszaka. Ez természetesen eredményez konfliktushelyzeteket, hiszen aki még nem csinált ilyet, nem tudhatja azonnal, „mit és hogyan”. Még annak is van tanulnivalója, aki jártas a terepen, de egy már két évtizede működő szervezetbe kerül. Míg korábban az érkező kollégák mindig igyekeztek beilleszkedni, az új nemzedékek tagjai gyakran azzal a meggyőződéssel érkeznek, hogy mindent tudnak, a kritikai észrevételeket pedig nem képesek helyükön kezelni, sértésnek veszik.
Ez azt a napvilágot látott verziót erősíti, hogy Láncziék a munkájukat ért kritika és az abból fakadó vita után inkább odébbálltak.
Ennél tömörebben nem tudnám megfogalmazni.
Az ellenzéki sajtó viszont Schmidt Máriát támadta, miszerint vele nem lehet együttműködni, ezért a távozók a „szabadságot” választották.
Ebben az értelmezésben nincs semmi újszerű. Az ellenzék számára nemcsak a Széchenyi-díjas történész, de magának a Közalapítványnak a léte is tűrhetetlen. Lánczi Tamás és néhány munkatársának távozása azért szomorú, mert óriási lelkesedéssel fogadtuk őket. A kölcsönös tisztelet nálunk alap, ahogy a szakmai viták is. Oscar Wilde szerint az álszerénység a nyolcadik főbűn (nevet), ezért nyugodt szívvel mondhatom, aki dolgozott már Közalapítványunknál, és van némi affinitása az intellektuális versenyhelyzetekhez: tudja, nálunk állandó szellemi „fine dining” van és nincs senki – beleértve a főigazgatót –, akinek a gondolatait ne érné kritika. A felelősség ugyanakkor és legvégül az övé, így – ahogy ez minden szervezetnél lenni szokott – a végén ő hoz döntést. Mindent egybevetve csalódásként, kudarcként élem meg néhány kollégám váratlan távozását. Házon belül, azoktól, akikben bíztunk, akikkel együtt szerettük volna elvégezni a ránk bízott feladatokat, nem kaptunk még ilyen pofont.
Olvasni lehetett „összeegyeztethetetlen elképzelésekről” és „folyamatos feszültségről” is. Ebből mi igaz?
Kerülném a konkrétumokat; legyen elég annyi, hogy a munkavégzéssel kapcsolatban folyamatos mennyiségi és minőségi problémák merültek fel. Ez persze kezelhető lehetett volna, hiszen némi alázattal a magas fordulatszámot át lehet venni. Mivel gyakorlatilag minden szervezeten belüli megbeszélésen jelen vagyok, jelenthetem, a közalapítványnál is az történik, ami minden munkahelyen. A vezető vagy meghallgatja a beszámolókat, vagy bemutatja stratégiai elképzeléseit. Az első esetben kérdések következnek, melyekre illik válaszolni tudni, a másik esetben pedig elvárás, hogy mindenki reflektáljon, kritizáljon, finomítson. Azt tanultam egy tábornoktól, hogy a mindenkori vezetőt kétféleképpen hozhatjuk lehetetlen helyzetbe. Az egyik, hogy minden utasítását vakon teljesítjük, a másik, hogy egyiket sem. Remélem, nem kell kifejtenem, miért. Ha nagyon le kell egyszerűsítenem, a XXI. Század új munkatársai erre a két rossz megoldásra tettek. Őszintén szólva többet vártam tőlük intellektuálisan és a munkaszínvonalat illetően is. Mondjuk olyat sem éltem még meg, hogy egy igazgató telefonon mondjon fel felettesének, de az is igaz, hogy régimódi vagyok, szeretem a személyes találkozások varázsát.
Hogyan tovább?
A munka világának természetes velejárója, hogy néhányan olykor máshová szerződnek. Ami számomra mindig fontos volt, hogy majd mindegyikükkel megmaradt a kapcsolat, baráti találkozókon pedig mindannyiszor elmondják, mennyit tanultak és hogy új helyükön úgy érzik, vagy éppen eljött a kiérdemelt nyugdíj nyugalma. A Közalapítványunk csapata azonban elképesztően összetartó, más szervezeti egységek munkatársai azonnal jelezték, hogy átvállalják a feladatokat, de házon kívül is jelentkeznek sokan, hogy számíthatunk rájuk. A feladatunk egyértelmű: folytatjuk a „30 éve szabadon” Emlékév teljes körű bonyolítását, a hazai és külföldi viszonyokat elemző tanácskozásokat szervezünk. Megbirkózunk a feladattal, ahogy eddig is tettük.
Van tanulsága az ügynek?
Nemrég elhunyt barátom, Térey János mondogatta mindig: „teljesítmény nem vásárolható pénzen, lojalitás viszont igen”. Most úgy érzem, tévedett. Remélem, ez az érzés is tévedés.
A válaszadás jogát, mint minden esetben, a vita többi szereplőjének is fenntartjuk.
Fotó: Terror Háza
