Talpnyaló propagandisták

Orbán Viktor egy egészen kivételes tehetségű politikus. Az ország dolgai alapvetően jó irányba mennek, a kormány végzi a dolgát, a gazdaság fejlődik, bővül… Ilyen és hasonló véleményeket olvashatunk rendszeresen a kormánypárti sajtóban. Az összes EU-tagállamot tekintve a negyedikek vagyunk abban a rangsorban, hogy a magyar nyugdíjasok kevésbé vannak kitéve a szegénység veszélyének. A foglalkoztatás bővülését tekintve pedig első helyen állunk…. ilyen és hasonló adatok jelennek meg, szintén a kormánypárti sajtóban. Hát mi ez, ha nem maga a vegytiszta propaganda, ahogyan azt még Goebbels sem tudta csinálni…? A tökéletes agymosás, amire Észak-Korea vezetői is csak elismerően csettintenek…

A sajtó mindig ellenzéki – hallottuk már sokszor az örökérvényű bölcsességet. Kivéve persze, amikor baloldali kormány van hatalmon; ilyenkor a sajtó feladata ugyanis megakadályozni, hogy a jobboldali, fasiszta ellenzék fondorlatos módon maga mellé állítsa a lakosságot, amely aztán egy demokratikus választáson azt a förtelmes tettet hajtaná végre, hogy az épp regnáló progresszív, liberális, fantasztikusan jó kormányzatot leváltsa. Ezt egy magára valamit is adó „független” újságíró sohasem hagyhatja. Ezért, ha baloldali kormány viszi államcsőd-közelbe az országot, majd pedig súlyos lakossági megszorításokkal próbálja ezt megúszni, akkor a sajtó feladata – azonkívül, hogy a baloldali kormány meghívására részt vegyen néhány fejtágításon, lazacos szendviccsel megspékelve – elmagyarázni az ostoba, buta népnek, hogy mindezekre szükség van, és hogy csak és kizárólag a regnáló baloldali kormány tudja egyrészt megvédeni az országot a barna esőtől, másrészt kivezetni az államcsődből. Amelybe épp ő vitte bele…

Ám, ha mégis jobboldali kormány kerül hatalomra az ostoba nép miatt – elvégre kilencmillió fasisztával nem lehet demokráciát építeni – akkor a sajtó feladata azonnal a hatalom folyamatos, kérlelhetetlen bírálata, ellenőrzése lesz. Nem általában a hatalommal, nem a hatalom különböző ágaival, típusaival szembeni kritika… hanem kizárólag a kormányzati végrehajtó hatalommal szemben. A bíróságokat nem szabad bírálni, a globalista pénzhatalommal semmi baj nincs (sőt, ezek valójában jótékonysági szervezetek, humanitárius tevékenységet folytatnak, és díjakat érdemelnek), a sajtó pedig végképp bármifajta ellenőrzés, kritika fölött áll. A sajtót – legalábbis jobboldali kormány esetén az ellenzéki, baloldali sajtót – bírálni maga a sajtószabadság lábbal tiprása, kinyírása, felszámolása.

A fenti bekezdésekből áradó iróniát olvasóink bizonyára azonnal értették. Senki sem gondolja komolyan a leírtakat, senki sem gondolkodik ennyire bornírtan és ön-ellentmondásosan… De. Ezek a narratívák tényleg léteznek a jelenlegi ellenzéki sajtó köreiben. Tényleg azt gondolják, hogy ők bárkit bármikor kritizálhatnak, de őket soha senki. Hogy az ő feladatuk nem a tájékoztatás, hanem a politikai iránymutatás, sőt, egyre inkább a közvetlen politizálás. És mindeközben azzal döngetik a mellüket, hogy ők függetlenek. És ezt tényleg el is hiszik saját magukról.

De hát létezhet-e egyáltalán kormánypárti sajtó? A baloldal olvasatában nem – legalábbis amikor nem ők vannak kormányon. Ilyenkor mindenki, aki nem a demokratikusan megválasztott kormány mielőbbi megdöntésén dolgozik, azonnal propagandista lesz. Mert valami mellett kiállni, egy bizonyos értékrendet, politikai hitvallást, az ezekből eredő gyakorlati lépéseket támogatni mi más lehetne, mint propaganda és seggnyalás (a címben direkt használtam „segg” helyett a „talp” szót, szem előtt tartva a Facebook-algoritmusok – és a DK-s feljelentő-brigádok – finom, érzékeny lelkületét).

Visszatérve a bevezetésben idézett mondatokhoz, ezek részben empirikus tapasztalatokon alapuló pozitív vélemények, részben például az Eurostat által publikált adatok. Az előbbiekkel persze lehet vitatkozni, és ha valaki mutat egy Orbán Viktornál tehetségesebb, a „pályán látni” nála jobban képes politikust, akkor hajrá! Esetleg Jakab Péter lesz az? Vagy Jávor Benedek? Netán Fekete-Győr András? Korszakos zsenik mind, ez nem vitás; képzeljük is el őket, amint nem a lakájmédiájuk kamerái előtt pózolnak valamelyik kedvenc nemzetközi baloldali példakép-politikusukkal, vagy nem egy előre kitalált performansz-beszédet tartanak a parlamentben, párttársaik lelkes tapsikolása közepette. Hanem, mondjuk le kell ülni tárgyalni Putyinnal… Nem, valóban nem mindegyikük alkalmatlan erre. Gyurcsány képes rá, többször is. Ő valóban az egyetlen, politikusi képességekkel tényleg rendelkező figura a jelenlegi ellenzékben, komoly hatalomtechnikai képességekkel. Remekül tud nemcsak szót érteni a nemzetközi hatalmi elittel, kiszolgálni ezek érdekeit, hanem mindezt saját egójának további építésére is használni, fanatikus rajongótábort, szektát építeni maga köré. Más kérdés, hogy van-e önmagán, saját egóján és hatalmán túlmutató víziója… Vagy, hogy mennyit ivott előtte.

Mondom, lehet azzal vitatkozni, hogy Orbán Viktor mennyire tehetséges politikus vagy, hogy mennyire mennek jó irányba a dolgok Magyarországon, az adatokkal, a száraz tényekkel már nehezebb. Persze nem az ellenzék gazdasági „szakembereinek” (Vértes Andrástól Petschnig Mária Zitáig), sem a sajtójának (444-től az Alfahírig), sem pedig a különböző, fizetett és önkéntes Facebook-huszáraiknak. Mindegyikük képes a valósággal teljesen szembenálló ostobaságokat teljes meggyőződéssel leírni, ráadásul hazugságoknak, propagandának nevezve nemcsak azt, amit a kormánypárti sajtó ír, hanem akár például az Eurostat által publikált adatokat is. Ja, persze biztos az Eurostat-ot is megvette kilóra a MészárosTibor(cz)…

Ideje ezt a folyamatosan gerjesztett és terjesztett hazugság-építményt szétzúzni. Attól, hogy egyes újságírók, publicisták támogatnak egy kormányzatot, annak elveit és gyakorlatát, különböző intézkedéseit, attól még sem ezek az emberek, sem az őket foglalkoztató médiumok nem lesznek propagandisták. Valami mellett kiállni nem szervilitás, hanem karakánság. A nyíltan vállalt kormánypártiság tiszta és egyértelmű. Ellentétben a magát függetlennek, objektívnek hazudó, ám végtelenül elfogult és pártos ellenzéki sajtóval.

Utóbbi viszont valóban a leggátlástalanabb propagandára, vagy épp seggnyalásra is képes. Előbbire kiváló példa a „Földesmesék”, vagyis az Index egyik újságírójának rendszeresen jelentkező képes és írásos anyagai a szíriai agysebészekről, a gambiai informatikusokról, a röszkei határon szolgálatot teljesítő, nyílegyeneset harapó határőrkutyákról, akik szegény, szerencsétlen menekülteket – akik természetesen mind nők és/vagy bociszemű kisgyerekek – bántják. Nyilván a váli-völgyi taschenhitler személyes parancsára. Sőt, igazából Orbán harapott… A valóság teljes letagadása, alternatív valóságok építése szerves része a mai baloldali kommunikációnak.

A seggnyalásnak pedig kevés ahhoz hasonló esete van a magyar sajtótörténetben, mint amikor egy tüntetésen a köztársasági elnököt alpári, trágár módon emlegető, ott szónokoló gimnazista lányt, Nagy Blankát a teljes ellenzéki sajtó végighordozta nemcsak a tenyerén, de egyben egyfajta véres kardként is. Amikor az ATV-ben az általam korábban egyébként relatíve kedvelt, egész tehetséges riporternő, Krug Emília a bájolgást kimaxolva, csontig benyalt egy riportban ennek az önmaga hatása alá került, a politika által pedig jól kihasznált szerencsétlen kis hülyének, azt az adást még Emília lábai sem mentették meg. De az sem volt semmi, amikor az olimpiaellenes népszavazás kapcsán az ellenzéki lapok egymással versengve hozták címlapon (és nagyjából azóta is sztárolják) a mai magyar paletta tán legbutább (bár kétségtelenül erős a mezőny) pártelnökét, Fekete-Győr Andrást.

A baloldal – sokadszorra – azzal vádolja az ellenfelet, amit ő maga követ el. Ahogy ugyanezt teszik a folyamatos korrupciós vádakkal, a jogállamiságért való aggódással, vagy a sajtószabadsággal kapcsolatban is. Elvileg tehát nem kellene komolyan vennünk. De olyan erővel tolják, és sokaknál el is érik vele a kívánt hatást, hogy ideje visszaseggnyalózni, visszapropagandistázni őket. Mert tényleg azok.