Háromszázötven éve született a magyarok vezérlő fejedelme - I. rész (PS-exkluzív)
Fotó: Kovács Attila
Történelmünk számos kimagasló személyiséget mutathat fel, olyan embereket, akik nemcsak nemzetünk, de tágabb környezetünk történelmét is formálni voltak képesek és akiknek életútja joggal állítható példaként napjaink ifjúsága elé is. Ezen nagyformátumú magyarjaink egyike II. Rákóczi Ferenc, akinek születése háromszázötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Kétrészes írásunkban felidézzük a tiszaháti felkelés vezérlő fejedelmének különleges életét, ezzel tisztelegve hősiessége és a nemzetért vállalt áldozatvállalása előtt.
A Rákóczi-család ősi fészke a felvidéki Rákóc településhez kötődik. A XIII-XIV. századból már vannak írásos források a család felvidéki jelenlétéről. Magát a családot egyébként Kézai Simon csehországi eredetűnek írta le, történelmünk pedig a Bogát-Radvány nemzetséghez sorolja őket. Birtokaikhoz döntően királyi adományozás útján jutottak, s az évszázadok során a Felvidék keleti részén, a mai Kárpátalján, valamint Erdélyben tettek szert komoly birtoktestekre.
Ennek is köszönhető, hogy a család XVI-XVII. században történő felemelkedése után az akkortájt háromfelé szakadt ország részei közül az Erdélyi Fejedelemségben váltak megkerülhetetlen tényezővé. A Rákóczi-család több tagja is erdélyi fejedelem lett, vagyis uralkodói szintig emelkedett. Rákóczi Zsigmond volt a család első tagja, aki fejedelemmé választottak Erdélyben, méghozzá közvetlenül Bocskai István halála után, 1607-ben. Fia, I. Rákóczi György, valamint az unokája, II. Rákóczi György szintén választott fejedelme volt Erdélynek, miként dédunokája, I. Rákóczi Ferenc is, aki azonban apja 1660-ban bekövetkező halála után mégsem foglalhatta el a fejedelmi trónt.
Borsiban született, Munkácson nevelkedett
I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem és Zrínyi Ilona fia, II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban. Az ekkorra már rendkívül vagyonos és nagy hatalmú család a gazdagság és a betöltött címek, rangok mellett számos tragédiát is elszenvedett. A család Báthory- és Zrínyi-ágán is jutottak osztályrészül fiatalon bekövetkező halálesetek, sőt, egyes felmenőknek, bebörtönzések, kivégzések is, I. Rákóczi Ferenc pedig fia születése után pár hónappal halt meg váratlanul, mindössze harmincegy évesen. A viszontagságok akkor sem szűntek meg, amikor anyja feleségül meg Thököly Imréhez, ugyanis 1685-1688 között zajlik Munkács ostroma, amelyet hősiesen véd a túlerővel szemben Zrínyi Ilona és Thököly Imre.
Miután Budát visszafoglalták a Habsburgok a törököktől (1686), több erőt tudtak átcsoportosítani Munkács irányába is, így Zrínyi Ilonáék 1688-ban kénytelen voltak feladni a várat, igaz, a hős várvédőasszonynak sikerült elérnie, hogy a birtoktesteket megtarthassa a Rákóczi-család és amnesztiában is részesültek. Az ekkortájt alig tízéves II. Rákóczi Ferenc az évekig tartó ostromot együtt szenvedte át nővérével, Juliannával és anyjával.
Nősülés után hazatért
A vár kényszerű feladása után elszakították anyjától és nővérétől és a dél-csehországi Neuhaus (mai nevén Jindřichův Hradec) jezsuita kollégiumába került. Tanulmányait később a prágai egyetemen (filozófiai fakultáson) folytatta, 1694-ben I. Lipót király nagykorúsította. Bécsben telepedett le Aspremont grófhoz feleségül ment nővérének hatására. Szintén Julianna és Aspremont gróf befolyására kötött házasságot már 18 évesen Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel. A kölni dómban került sor a házasságkötésre 1694. szeptember 26-án.
Az ifjú pár kétéves időszak után Magyarországra tette át székhelyét. Sárospatakon, Szerencsen, valamint Eperjesen is éltek. A családfő rendre olyan helyeket választott a Rákóczi-birtokok közül, amelyekben éppen nem, vagy csak alig voltak elszállásolva császári katonák. A bécsi udvar annak ellenére sem bízott benne, hogy ekkor még nem tett tevékenyen semmit az udvar ellenében, sőt. Bár az 1697-es Hegyaljai felkelés szervezői – köztük nevelőapja, Thököly Imre – felkérték vezérüknek, ő ettől mereven elzárkózott. Látta és érzékelte a felkelők igazságát, de ezzel egyidejűleg azt is tapasztalta, hogy a nemesek és a főurak között szinte egyáltalán nincs támogatása a Habsburgok elleni fellépésnek, amely így eleve vereségre van ítélve.
A karlócai béke (1699) idején még Bécsben tartózkodott, amikor azonban kirobbant a spanyol örökösödési háború, és a franciák háborúba kezdtek a Habsburgokkal, Rákóczi álláspontja gyökeres fordulatot vett. Sáros vármegye örökös főispánjaként az Ung vármegyei főispánnal, Bercsényi Miklóssal együtt egyre jobban eltávolodott a hivatalos politikai kurzustól. A Napkirállyal, a Bourbon-házi XIV. Lajossal – akivel felesége révén távoli rokonságban is álltak egymással – igyekezett felvenni a kapcsolatot, mondván: közös az ellenség.
Franciaország jóléte és érdeke, úgymond, azonos Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásával; most inkább, mint bármikor, célt lehet érni, ha Franciaország a magyaroktól meg nem vonja segélyét.
(II. Rákóczi Ferenc levele XIV. Lajos francia uralkodóhoz)
A bécsújhelyi börtönben
Rákóczi azonban nagyon rosszul választotta meg levelének futárját, aki Franciaországba menet megállt Bécsben, hogy megmutassa a francia királyhoz címzett levelet. A Habsburgok válasza nem váratott sokáig magára. 1701. április 18-án elfogták és letartóztatták II. Rákóczi Ferencet. A sors különös fintora, hogy ugyanabba a bécsújhelyi börtönbe szállították, amelyben anyai nagyapja, Zrínyi Péter is raboskodott. Zrínyi Pétert kivégezték és – mivel itt is megállhatott a felségárulás vádja – hasonló sors nézett ki Rákóczi számára is.
Rákóczi Berzeviczi Ádám nevű apródjával és egy komornyikjával osztotta meg börtönét. Az ebédjénél mindig megjelent Gottfried Lehmann várparancsnok is, aki általában személyesen darabolta fel az ebédre feltálalt húst, kenyeret, nehogy tilalmas dolgot csempésszenek be a fogolynak. Amikor a porosz nemzetiségű Lehmann kapitánytól maga a porosz király is személyesen érdeklődött az őrzésére bízott Rákóczi hogylétéről, akkor a bécsújhelyi várparancsnok szigorúsága is megenyhült. Először csak részvétéről biztosította a foglyot, majd az ő hathatós közreműködésével felesége küldeményei is eljuthattak Rákóczihoz. Az így szerzett személyes tapasztalatok, valamint a látogatni bejáró jezsuita atyáktól szerzett értesülések nyomán Lehmann kapitány véleménye megváltozott: már nem tartotta bűnősnek Rákóczit, sőt, célul tűzte ki azt, hogy megmentse őt a Friedrich Buccellini osztrák kancellár elnökletével összeülő bíróságtól.
Dragonyosnak öltözve szökött meg
A kihallgatások során Buccellinit főleg a francia célzatú levelezés és a magyar főurak összeesküvésének a részletei érdekelték. Rákóczi hiába tiltakozott a bíróság illetéktelensége és a peres eljárás törvénysértő volta miatt, a bíróság folytatta az összeesküvés előkészületeit bizonyító eljárást. A kihallgatásokkal párhuzamosan Rákócziné, Lehmann kapitány és a börtönt látogató jezsuita atyák beavatásával egy merész szöktetési terv született. A biztos haláltól Rákóczi úgy menekült meg, hogy 1701. november 7-én este, egy hétfői napon, a várőrséget adó Castelli-ezred dragonyosának öltözve „kisétált” a bécsújhelyi várból. Apródjának, Berzeviczi Ádámnak és a várparancsnok Gottfried Lehmann öccsének a segítségével a Fertő tó irányába menekült. A Csallóközön átvágva, Cseklész, valamint Bajmóc érintésével szerencsésen eljutott Podolinba, az ottani piarista atyák segítségével pedig a hegyeken át lengyel földre lépett. Amikor Rákóczi szökését felfedezték, Lehmann kapitány minden felelősséget magára vállalt, pedig tudta, hogy ezzel halálos ítéletet hoz a saját fejére. Rákóczinét a gyermekeivel együtt tartóztatták le, a Rákóczi-vagyont zár alá vették. 1701. november 10-én indult meg Rákóczi országos köröztetése, két héttel később vérdíjat tűztek ki a fejére, amelynek értelmében tizezer forint volt vérdíj, ha élve, és hatezer, ha halva keríti kézre őt valaki.
Megszökvén a börtönből, Lengyelországba ment. Varsóban találkozott Bercsényi Miklóssal, és együtt ismét kapcsolatba léptek XIV. Lajossal. A terv az volt, hogy Rákóczi sereget szervez, amellyel – lengyel segítséget is igénybe véve – betör Magyarországra, itt pedig egyesülnek a franciák oldalán harcoló bajor választófejedelem hadseregével, aki ekkortájt már Linz térségében járt. Addig egy lengyel főúr és főtiszt, Adam Sieniawski birtokain húzta meg magát Bercsényi Miklóssal együtt. Itt sem volt teljesen veszélytelen a tartózkodása, mert egyrészt a bécsi udvar tudott Rákóczi lengyelországi rokoni kapcsolatairól, másrészt pedig a rejtegetése kockázatot jelentett az őt elszállásolók számára is.
Mivel azonban itthon, a Rákóczi-család ősi birtokosságának számító Tiszaháton Esze Tamás vezetésével mozgolódások kezdődtek, közelgett a lengyelországi bujdosás vége…
(folytatjuk!)
Vezető kép: II. Rákóczi Ferenc mellszobra a felvidéki Borsiban, a vezérlő fejdelem szülőháza előtt. A szerző felvétele.
