Megdicsőülés helyett száműzetés – Háromszázötven éve született II. Rákóczi Ferenc – II. rész (PS-exkluzív)
Történelmünk számos kimagasló személyiséget mutathat fel, olyan embereket, akik nemcsak nemzetünk, de tágabb környezetünk történelmét is formálni voltak képesek és akiknek életútja joggal állítható példaként napjaink ifjúsága elé is. Ezen nagy formátumú magyarjaink egyike II. Rákóczi Ferenc, akinek születése háromszázötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Kétrészes írásunk második felében felidézzük a tiszaháti felkelést, valamint a vezérlő fejedelem életének további alakulását.
Amikor a Tiszaháton kezdetét vette a mozgolódás, szervezkedés, annak hamar híre ment a nép körében, beleértve azokat is, akik bujdosni kényszerültek és – Rákóczihoz és Bercsényihez hasonlóan – nem is tartózkodtak az ország területén. A Hegyaljai felkelésben is részt vett, Magyarországról elüldözött bujdosók véletlenül találtak rá Rákóczira és Bercsényire Brezán várában 1703 tavaszán. Innentől már tényleg nem volt visszaút. Rákóczi Ferenc ismét felkérést kapott, hogy álljon a Tiszaháton szerveződő mozgalom élére. Esze Tamás, a tiszahátiak „talpas” vezére, és II. Rákóczi Ferenc találkoztak Brezán várában, ahol megfogalmazták a szabadságharc elvi alapjait tartalmazó Brezáni kiáltványt.
Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós, minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyver-viselő és otthon lakos igaz magyaroknak Istentül minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csufolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna; elannyira, hogy már országunknak, régi szabadságunknak gyükeres veszedelménél egyebet senki sem ítélhet vala, ha az minden birodalmakkal bíró kegyelmes Isten csudálatos és váratlan háborukkal az országunkat eddig sanyargató német nemzetet minden-felől meg nem környékezte volna és azáltal az mi régi szabadságát keservesen óhajtó s igaz hazaszeretetéért gerjedező magyar nemzetünknek is utat és alkalmatosságot az kívánt szabadulásra nem mutatott vala. Látván azért a nagy iga alul való szabadulásnak ideit s módját, most egyszer oly alkalmatosnak lenni, kinél is sem jobb, sem több, sem bizonyosabb alkalmatosságot országunk soha nem remélhet: [...] ... most lévén még egyszer ideje országunkat ily törvénytelen és szenvedhetetlen iga alul felszabaditani: országunkhoz s hazánkhoz való szeretetünktül és kötelességünktül viseltetvén, minden igaz, hazaszerető s országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos, egy szóval minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: ugy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket el-vevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom el-len fogjon fegyvert, és [Lengyelországból való] kimenetelünk előtt is azon elöljáróknak s tiszteknek csoportjaival, kikre ezen dolognak megindítását biztuk, egyezzenek minden fegyverfogók, igaz hazafiak, és kimenetelünkig is azon elöljáróknak s általok teendő tiszteknek alattok valói engedelmeskedjenek, mások pedig közönséges jó értelemmel éljenek; [...] Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy [...] senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármelly vallásu egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, utonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az elöljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.
Költ Lengyelországban Brezán várában, 1703. május 12.
(A brezáni kiáltvány – Részlet)
II. Rákóczi Ferenc végül 1703. június 16-án a Vereckei-hágón keresztül lépett ismét hazája földjére. Bár a nemesség egy része sokáig vonakodott Rákóczi seregét támogatni – sőt, olyanok is akadtak, akik a császáriakat segítették –, a hadjárat szép lassan meghozta a remélt katonai sikereket. 1703 őszén már a Duna vonaláig Rákócziék kezén volt az ország, 1705-re pedig a Dunántúl tekintélyes hányadát is sikerült meghódítaniuk. Mindez személyes tekintélynövekedést is hozott Rákóczinak, akit 1704-ben Erdély fejedelmévé, az 1705-ös szécsényi országgyűlésen pedig vezérlő fejedelemmé választottak.
A gyors és látványos hadi sikereket azonban nem követték újabbak, így az 1707-es ónodi országgyűlésen már komoly viszályokat kellett volna nyugvópontra juttatni, ami nem is sikerült tragédia nélkül. A súlyosbodó gazdasági- és hadihelyzet mielőbbi rendezése érdekében összehívott országgyűlés Túróc vármegyei követei súlyosan megvádolták Rákóczit, őket viszont nemes egyszerűséggel lekaszabolta a vezérlő fejdelem védelmében síkra szálló Bercsényi és Károlyi. A véres tragédia ellenére az országgyűlés folytatta munkáját, sőt, meghozta a szabadságharc egyik legfontosabb döntését: kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.
Ezt azért is volt nagyon fontos megtenni, mert XIV. Lajos ehhez kötötte feltételül a Rákóczi-szabadságharc támogatását. Mint később kiderült, ez sem volt elég a valódi támogatáshoz, amely igazából sosem érkezett meg a francia udvar részéről. Mindez megpecsételte a szabadságharc további sorsát is, mert a lassú, de egyértelmű lejtmenetet már nem sikerült megállítani. Általános a vélekedés, miszerint az 1708-as trencséni csatavesztés jelentette a fordulópontot, de a kép annyiban mindenképpen árnyaltabb, hogy több egymást erősítő hatás vezetett oda, hogy a Rákóczi-szabadságharc végül sajnos elbukott. 1710 végére már szinte csak az eredetileg is nagyrészt Rákóczi-birtoknak tekinthető északkeleti országrész maradt a vezérlő fejedelem kezén, így nem volt remény a folytatásra. A felkelők seregei végül 1711. április 30-án a Majtényi-síkon tették le a fegyvert a császári erők előtt.
Ekkor II. Rákóczi Ferenc már nem tartózkodott az országban, ugyanis az osztrák előrenyomulás lehetetlenné tette számára azt, hogy tovább itthon maradjon. Tekintettel arra, hogy korábban elszökött a számonkérés elől, majd felkelést robbantott ki a császári udvarral szemben, így – annak ellenére, hogy amnesztiát kínáltak fel neki is – joggal hihette azt, hogy számára nem marad más, mint a kivégzés. Ezt elkerülendő először Lengyelországban bujdosott. Bár kétszer is felajánlották számára a lengyel trónt, ő ezt nem fogadta el. Helyette Angliába szeretett volna menni, de a bécsi udvar heves tiltakozása miatt még csak partra szállni sem engedték, így Franciaországba utazott. Bár XIV. Lajos mindvégig csak ígérgetett, s végül mégsem küldött érdemi segítséget, ebben az esetben menedéket nyújtott Rákóczinak. Ő viszont 1715-ben elhunyt, ami után Rákóczi az Oszmán Birodalomba tette át székhelyét.
Nem véletlenül utazott ide: a török szultán ekkortájt hadban állt az osztrák császárral és komoly pénzt, valamint hadi támogatást ígért Rákóczinak, amennyiben megszervez egy ismételt felkelést. Ebből nem lett végül semmi, ám Rákóczi így is az Oszmán Birodalomban maradt, ahol a szultán részéről megkülönböztetett tisztelet övezte, sőt, a török uralkodó a bécsi udvar többszöri kérését megtagadva nem adta ki Rákóczit és hűséges társait. Ekkor települtek át oda, ahol – Reményik Sándor szavaival élve – a csillagok fürödni a Márvány-tengerbe jártak, a mai Tekirdagba, azaz Rodostóba, mert itt biztonságosabb volt számukra.
A többes szám indokolt, a vezérlő fejedelem ugyanis nem egyedül tartózkodott Rodostóban, sőt, valóságos udvartartás vette őt körül. Vele élt a rodostói száműzetésben hűséges társa, Bercsényi Miklós és felesége, Csáky Krisztina grófnő, Esterházy Antal gróf, Csáky Mihály gróf, Sibrik Miklós ezredeskapitány, Jávorka Ádám ezredes, és természetesen krónikása, Mikes Kelemen is. A fennmaradt források arról tanúskodnak, hogy Rákóczi szinte szerzetesi életvitelre rendezkedett be, száműzetése ilyenformán is megmutatkozott. Reggel misén vett részt, délelőtt írt és olvasott, a délutáni időszakban pedig valamilyen kétkezi foglalatossággal töltötte el idejét.
II. Rákóczi Ferenc 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban. Két évvel halála előtt végrendelkezett, amelyben kérte, hogy a bujdosókról se a török porta, se Franciaország ne feledkezzen meg. Földi maradványait – végakaratának megfelelően – a konstantinápolyi jezsuita Szent Benedek-templomban temették el, a már korábban ide eltemetett édesanyja, Zrínyi Ilona mellé. Végül már a XX. század elején, 1906-ban került édesanyjával és József fiával együtt végső nyughelyére, a kassai Szent Erzsébet Székesegyház altemplomába.
II. Rákóczi Ferenc és a nevével fémjelzett szabadságharc története nagyon jól példázza egy kis nemzet és a nagyhatalmak viszonyrendszerét. A történelem rendszerint ismétli önmagát, abban legalábbis mindenképpen, hogy a mindenkori nagyhatalmak kizárólag saját érdekeik aktuális állapota szerint viszonyulnak egy kisebb nép szabadságtörekvéseihez. A tiszaháti felkelés példája arra tanít bennünket, hogy a nagyhatalmak szorításában élő nemzetünk elsősorban és mindenekelőtt önmagára számíthat saját sorsa tekintetében.
Emellett II. Rákóczi Ferenc személye nagyszerű példája annak, hogy a vagyonnal és a hatalommal járó lehetőségeket miként lehet és kell a haza szolgálatába állítani. Rákóczi – hasonlóan a „legnagyobb magyarhoz”, Széchenyi Istvánhoz – saját vagyonából is tekintélyes összegeket áldozott a magyarság szabadságtörekvéseinek megvalósításáért és az elveihez akkor is hű maradt, amikor ez közvetlen életveszélyt jelentett számára. Bár törekvéseit végül nem koronázta siker és élete utolsó szakaszára megdicsőülés helyett száműzetés jutott neki osztályrészül, Rodostóban élve is mindvégig kitartott magyarsága, kereszténysége és elvei mellett.
Mindezek alapján II. Rákóczi Ferenc joggal tekinthető a mindenkori magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának.
Vezető kép: Rákóczi Rodostóban (Liezen-Mayer Sándor festménye)
