Trianon – nem felejtünk, mert nem felejthetünk!
Ha eltemetjük a múltat, ha nem tudunk emlékezni s emlékeztetni, akkor nem fogjuk tudni a jövőt sem alakítani. Isten a történelem ura, sorsunkat kapjuk, de kapunk mellé ajándékba szabad akaratot, amely a döntés jogának hatalmába emel minket. Dönteni a jó és a rossz között azonban felelősség is egyben. A teremtett lény lehetőséget és jogot kapott arra, hogy alakítsa saját és közösségének jelenét és jövőjét. Mi magyarok vagyunk, mi magyarnak születtünk – ez a sorsunk. Ám a jövőnkről, ha elég okosak, kitartóak és bátrak vagyunk, akkor mi magunk dönthetünk. Ez a saját felelősségünk. Június 4-e van, a trianoni békediktátum évfordulója, a Nemzeti Összetartozás Napja. A magyarság golgotája, ugyanakkor a feltámadás lehetősége. Emlékezzünk és emlékeztessünk hát a mai napon arra, hogy mi, mindannyian egy vérből valók vagyunk; és arra is, hogy mi történhet akkor, ha restek vagy igénytelenek maradunk, ha félünk teli torokkal kiáltani: nem, nem, soha!
Bűn csak egy van. A történelmi bűnök pedig a maguk sorsszerűségében jelennek meg létünkben; mert készen, a múlt átkozott megismételhetetlenségében kapjuk. Beleszületünk – ha akartuk, ha nem! Éppen ezért a régi gonoszság jóvá már nem tehető, legfeljebb kevésbé fájdalmassá alakítható.
Minden magyar felelős minden magyarért!
De önmagától nem gyógyul a seb… Emlékezni kell és emlékeztetni arra, hogy minden magyar felelős minden magyarért!
A nácizmus, a marxizmus és a trianoni békediktátum bűneit, illetve ezek máig ható következményeit azonos mércével kell mérnünk. Mert maró fájdalma velünk él. Mert ha eláruljuk az áldozatokat, akkor eláruljuk a saját jelenünket.
Ki vitatná, hogy van különbség áldozat és áldozat közt?
Nincs és nem is lehet.
A felelős magyar embernek kötelessége, hogy a trianoni békediktátum magyar áldozataira méltón emlékezzen, máig élő sebeit ápolja és gyógyírt keressen rá.
Valami nagyszerű épül köröttünk!
Aljasság magyart magyarral szembe fordítani, gonosztett az elszakított országrészeken élő magyarok ellen szólni, halálos bűn a határon túli testvéreink ellenébe cselekedni. A kommunista diktatúra elkövette az összes gazságot s mikor a rendszerváltoztatás után azt hittük, hogy lehet végre szabadon emlékezni és emlékeztetni, akkor megint előbújtak az internacionalisták és mindenkit lefasisztáztak.
Ám Gyurcsányék dicstelen bukása óta már eltelt tizenkét év, a társadalom „jobbra” tolódott, a balliberálisok megszűntek igazodási pontok lenni; új, nemzeti korszak épül, melynek szerves része a magyarok összetartozásának erősítése. Egymillió magyar honosítása, a kettősállampolgárság, az elszakított országrészekre szervezett osztálykirándulások, a szavazati jog, a templomok és az iskolák építése, az autonómiatörekvések támogatása – egyre inkább nemzeti konszenzus van kialakulóban.
Más világ van már, hiába próbálkoznak a baloldalon, hiába ömlik a moslék a szájukból, hasztalan az erőlködésük. Már nem lehet politikai sikert elérni a határon túli magyarokkal szembeni politikával. Sokan vagyunk, egy vérből valók vagyunk…
Mit kezdjünk Trianonnal?
A békediktátum máig élő fájdalom, egy mély, nehezen gyógyuló seb. Egy olyan heg, amely ma is kínzó erővel mar bele a magyarság testébe.
Trianonról nem népszavazás döntött, nem volt beleszólásunk, ahogy nem volt lehetősége egyetlen közösségnek sem arra, hogy megakadályozza azt.
A közönytől a gyűlölködésig, az irigységtől a harcias csatakiáltásig, a hamisan csengő pátosztól a valódi hazaszeretetig – sokféle érzelem fogta kézen Trianon emlékét. Búslakodás, harag, gyámolító szeretet, s lett mindez egyben viszonyulás is az elszakított országrészekhez, az ott élő magyarokhoz.
Ha létezik az Orbán-korszaknak valós lenyomata, akkor a Trianonhoz és ezen keresztül a határon túli magyarokhoz való viszonyban az megragadható.
Ma már kapiskáljuk, hogy mi dolgunk van mindezzel. Az emléket ápolni, a bűnre emlékeztetni, az összetartozásért mindent megtenni.
A Nemzeti Összetartozás Napja
Június 4. a nemzeti összetartozás napja. Emlékezés és emlékeztetés is egyben. Múltunk gyötrelmeinek feloldása és nemzetünk közös jövőjének megálmodása.
A nemzeti összetartozás napja, amelynek törvénybe foglalása az első kétharmados Fidesz–KDNP-parlament, illetve az Orbán-kormány döntése volt, s amelyet mindjárt a hatalomra kerülés utáni napokban döntöttek el – az emlékezetpolitika szilánkjait igyekszik újra összeilleszteni.
Az emléknaphoz való közös hozzáállásunkat, a jövőbe mutató szándékainknak és cselekedeteinknek fundamentumát fekteti le, és meghatározza morális kötelességeinket, tesz a „kicsinyeskedésen” felülemelkedő nemzeti nagyságunkért.
De összeragasztja a magyarságot abban az értelemben is, mintha ezek a szilánkok maguk a határon túl élő magyar közösségek lennének. Mert ez a közösség összetartozásának és jövőjének üzenete.
A 2010. évi XLV. törvény indoklása (A Nemzeti Összetartozás Napja). Az 1920. június 4-én kényszerűen aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.
És folyik a valódi „érzékenyítés”! Mert szükség van rá.
Szükség van a minden évben megrendezett Nemzeti Összetartozás Napjára, az iskolai programokra, a városi megemlékezésekre, vagy a középiskolai osztálykirándulásokra, ahogy a 2020-ban útjára indult (a pandémia miatt elhúzódott) Nemzeti Összetartozás Emlékév megtartására is.
A kormány a trianoni békediktátum centenáriuma alkalmából a 2020-as esztendőt a Nemzeti Összetartozás Évének nyilvánította, melyhez kapcsolódóan a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány számos programot, eseményt szervezett.
A Trianon 100 Összetartoztunk címet viselő vándorkiállítás ma is járja az országot, tucatnyi településen mutatja be Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb traumáját, nemzetünk túlélési képességét, azt a példaértékű erőfeszítést, aminek eredményeképpen 1920 után elődeink szilárd alapokon újra szervezték a magyar államot.
És megépült az Összetartozás Emlékhelye.
Mit vettek el tőlünk?
Alábbi részt a nemrég elhunyt Ludwig Emillel, a Magyar Nemzet lapszerkesztőjével közösen állítottuk össze és publikáltuk évekkel ezelőtt. Az ő emléke előtt tisztelegve teszem ismét közre.
- Magyarországnak az 1910. évi – a háború előtti utolsó – népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt 7 481 954 főből – az 1920. december 31-én tartott népszavazás adataival kompenzálva – 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került.
- Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 937 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának. 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert.
- A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként (általam kerekített számokban): 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Oda-lett a 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, összesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termőterületeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termelő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több, mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.
- A fontosabb termékek után és a magyar ipar legjellemzőbb veszteségeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos összekötő vasutak – mint a Szatmár–Nagyvárad–Arad vonal – megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták a magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kövesútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke „csak” a felére csökkent – a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt –, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 – ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék).
Vezető kép: Röszkén, az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján tartott őrtűzgyújtáson 2020. június 4-én. MTI/Rosta Tibor
