Egy város, két közösség. A mai napig a múlt sötét árnya telepszik Marosvásárhely lakóira. Feszültség és máig kibeszéletlen traumák teszik nehézzé magyarok és románok együttélését a városban. A magyarok leginkább felejteni és gyógyulni szeretnének, de vajon behegedhetnek-e azok a sebek, amelyeket a történelem újra és újra feltép? Marosvásárhely szomorú példája annak a rombolásnak, amit Trianon és az azt követő évtizedek okoztak.
Itt először is a komplexusokról, pontosabban a kisebbrendűségi komplexusokról kell szólnunk. Ha diagnosztizálnom kellene a román társadalmat, ez lenne az első betegség, amit azonosítanék. A románok ekkor fedezik fel saját jelentéktelenségüket: mások kénye-kedvének folyton kiszolgáltatott kis ország vagyunk. A „nemzeti”, az ideális Románia területének jókora része idegen uralom alatt áll. Erdély a magyaroké vagy az osztrákoké, Besszarábia az oroszoké, Dobrudzsa a törököké. Az idegenektől való tanulás örökös kényszere, átvenni mindazt, amit alkottak, állandóan valaki pótkocsijának lenni. Ebből a komplexusból dölyfös építmény születik: a birodalmiság, amely arra hivatott, hogy a jelen parányiságát ellensúlyozza.
A fenti sorokról méltán gondolhatnánk, hogy egy szélsőségesen soviniszta, nacionalista magyar véleményt tükröz a román társadalomról. Pedig nem. Ezek Lucian Boia, a Nyugaton egyik legelismertebb román történész nem éppen hízelgő sorai saját népéről. Boia professzor ebből a komplexusból vezeti le Románia Erdéllyel kapcsolatos törekvéseit a Trianont megelőző években. A román értelmiség a XX. század elején látta, hogy a kormányaik tehetetlenek az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben, ezért az európai közvélemény felrázásának módszerét kell alkalmazniuk. Megkezdték hát a propagandát, amelynek első éveiben alig voltak sikerei. Meg kellett küzdeniük ugyanis az 1848/49-es magyar forradalom és a magyar emigráció által kialakított magyarságszimpátiával. A kiegyezés után e rokonszenv gyorsan csökkent Nyugat-Európában, főleg attól kezdve, hogy az első világháború előestéjén a magyarság a Nyugattal szemben álló hatalmi csoport tagja lett. Ez olyan alapot teremtett a román propaganda számára, amelyet felismert, s kihasznált. Eközben a magyarság iránti rokonszenv többek között a román irredentizmus hatására 1918-ra teljesen eltűnt.
Kádár János vs. Romsics Ignác árulása
A Trianont követő évtizedekben főként a szocializmus okozta rombolás bizonyult rendkívül kártékonynak a magyar ügy szempontjából. Kádárék megbocsáthatatlan bűnt követtek el az erdélyi magyarsággal szemben. Kádár János éppen Marosvásárhelyen árulta el és dobta oda koncként az erdélyi magyarságot a románoknak. A városban 1958-ban járt az MSZMP pártküldöttsége. A magyar pártfőtitkár igyekezett mindenben a román fél kedvére tenni. Horthysta, fasiszta kilengésnek minősítette a II. bécsi döntést, amikor Észak-Erdély, ha csak egy rövid időre is, de visszatért Magyarországhoz.
Amikor Kádár a Román Munkáspárt kisebbségpolitikáját dicsérte, sok magyar csalódottan azonnal távozott a helyszínről, többen a románokat és a kommunistákat szidták. Kádár leginkább azzal „döfte szíven” a marosvásárhelyi magyarokat, amikor pohárköszöntőjében azt mondta, hogy
itt laknak magyar származású emberek is, ugyanakkor a nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában; a magyar államot érdekli, hogy mi történik a határon túli magyar származásúakkal, de persze érdekli a cseh, a szlovák és a román dolgozók sorsa is.
Kádár egyúttal megköszönte az 1956-os magyar forradalom leveréséhez nyújtott román segítséget.
Ez a fajta mentalitás mélyen beitta magát a rendszerváltás előtti magyar történetírásba. Nem is az a megdöbbentő, amit 1990-ig műveltek egyes párthű magyar történészek, hanem hogy az Erdéllyel kapcsolatos önfeladó hozzáállás szószólói ma is ugyanazt hirdetik, mint 40 évvel ezelőtt. Romsics Ignác 2018-ban megjelent, Erdély elvesztése című művében is a Horthy-rendszer románok ellen elkövetett bűneiről beszél, egyben leszögezi, hogy Erdély örökre elveszett. Kérdem én, hogy ezek után miért ne rúgna belénk, aki csak tud, miért ne mondaná kéjes vigyorral Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság leköszönő elnöke, hogy Erdély elcsatolása ma is európai ünnep.
Marosvásárhely tragédiája
Bevonul a hadsereg 1990. márciusában Marosvásárhelyre, a minden bizonnyal szekusok által szervezett magyarellenes pogrom után
Nézzük meg, hogy mit csináltak ezzel szemben a románok a Trianont követő évtizedekben. Éppen Marosvásárhely volt az egyik legfontosabb kísérleti terep a számukra, ahol be akarták bizonyítani, hogy Erdély végérvényesen a románoké. A Székelyföld kapujaként is emlegetett város mindig is szálka volt a szemükben, hiszen a Partiumban végrehajtott lakosságcserét itt a Székelyföld közelsége és a székelyek szívóssága miatt nem tudták túl nagy sikerrel végrehajtani. Pedig mindent megtettek, de a rendszerváltáskor így is valamivel több magyar élt itt, mint román.
Központi tervként irányozták elő, hogy 1980-ra 120 ezresre kell felduzzasztani a várost, hogy végre a román lakosság legyen többségben. Új lakótelepeket építettek, és szinte öntötték be a városba a színromán régiókból érkező, az erdélyi mentalitást nem ismerő, magyarokat soha nem látott lakosságot. Ennek következményeként a ’80-as évek végére Marosvásárhely egy lappangó etnikai feszültségtől terhes nagyvárossá vált.
Dokumentum: Ladariu és Dorin aljas vezényletével így hergelte a román postásokat a Vatra Românească
No gallery template found!A helyzeten az sem segített, hogy az 1989. decemberi romániai forradalom – Tőkés László hősies küzdelme miatt – közelebb hozta egymáshoz a románokat és a magyarokat. Marosvásárhelyen is sírva borult egymás nyakába román és magyar. Mindenki örült, hogy vége a gyűlölt diktátor, Ceasusescu rémuralmának. Akkoriban a marosvásárhelyi magyarokban élt a remény, hogy a városnak hosszú évtizedek után ők is megbecsült tagjai lesznek. Pár hónappal a forradalom győzelme után, 1990. februárjában Marosvásárhelyen azonban megalakult a Vatra Românească (jelentése: Román Tűzhely) nevű szervezet, amely a későbbiekben egész Erdélyt behálózta fiókszervezetei révén.
A Vatra érdekvédő szervezetként mutatta be magát; létrejöttét azzal indokolták, hogy megszűnt Romániában az erős központi irányítás, így pedig félő, hogy a magyarok átveszik a hatalmat a városban. Arra is hivatkoztak, hogy az 1989. júniusi Nagy Imre-újratemetés megmutatta, hogy Magyarországon ismét ’56 szelleme kísért, az éledő magyar nacionalizmus pedig a többi között Erdély visszacsatolására fog irányulni, ahogyan annak idején a Horthy-korszakban. A román propaganda rendkívül sikeresen teljesített a városban. A Vatrába beléptek román diákok, értelmiségiek és munkások egyaránt. A Ceausescu bukását követő politikai káoszt a román nacionalista erők sikeresen használták föl arra, hogy folytassák a magyarság kiszorítását Marosvásárhelyről.
A Vatra Românească tagjainak kapóra jött, hogy a gyűlölt elnyomó szervezetnek, a Szekuritáténak egy alibire volt szüksége létezése fenntartásához; az állambiztonságot ennek híján 1990 márciusában fel kellett volna oszlatni. A márciusi, Marosvásárhelyen kirobbantott etnikai konfliktussal azonban igazolni lehetett, hogy más néven ugyan, de szükséges a Szekuritáté személyi állományát átmenteni.
A magyarellenes uszítás a városban szervezetten történt. A görgényvölgyi román parasztokat olyan hamis üzenetekkel hergelték föl, például azzal, hogy Marosvásárhelyen halomra ölik a románokat. Az események jól ismertek. A kaszával, kapákkal felszerelkezett román földműveseket, munkásokat és bányászokat buszokkal utaztatták be a városba, ott pedig hajtóvadászatot rendeztek a magyarok ellen. A pogrom után magyarok egy csoportja törlesztett ugyan a sérelmek miatt, de a történtek kitörölhetetlen nyomot hagytak a helyi magyarság lelkében. A „fekete március” után megindult a magyarok tömeges elvándorlása nemcsak Marosvásárhelyről, de más erdélyi megyékből is.
Még ma is birodalmat akarnak a románok
Az 1996-os magyar-román alapszerződés egy újabb bizonyítéka annak, hogy hogyan lövi lábon magát a magyar kül- és nemzetpolitika. A Horn-kormány ebben a Kádérék által követett határon túli magyar politika hűséges folytatójának bizonyult. Az alapszerződés rögzítette, hogy Magyarországnak nincs és nem is lesz területi követelése Romániával szemben. Vajon ugyanezt kimondta volna valaha is a román diplomácia Besszarábia kapcsán, amelyet a II. világháború után a Szovjetunióhoz csatoltak? Soha!
A románok – az aktuális bukaresti kormánytól függetlenül – mindig is komolyan vették a tér birtoklásáért folytatott harcot. Ők olyan területeket is birtokolni akartak, amelyekre egyébként semmi jogalapjuk nem volt. Ezért akarták a Tiszáig kitolni határaikat az első világháború után. Nagy-Románia, mint birodalom eszméje számukra a legfőbb identitásképző elem a mai napig, mivel mást nem nagyon tudnak felmutatni a múltjukból.
Ezt nem mi mondjuk, hanem Lucian Boia professzor, a külföldön egyik legtöbbet idézett román történész. A román birodalomépítés talán legkézzelfoghatóbb jele az, ami a rendszerváltás óta Marosvásárhelyen történik. Abban a pillanatban, ahogy a mérleg nyelve egy kicsit is a román lakosok irányába billent, elérték, hogy Dorin Florea személyében román polgármester vezesse a várost. Florea 2000 óta áll a város élén.
Dorin Florea polgármester áspiskígyóként szervezi a magyarok elnyomását
A Vatra Românească ma is él, uszít és szervezkedik
A polgármester a nemzetiségek felé nyitott városatya szerepében tünteti fel magát, eközben döntéseivel újra és újra megalázza a helyi magyarokat. Pár évvel ezelőtt a magyarokról elnevezett utcaneveket átírták románra. Így lett például Dózsa Györgyből Gheorghe Doja. Jól emlékszünk, hogy a magyargyűlölő polgármester Gheorghe Funar Kolozsváron Mátyás királyból csinált román hőst.
Dorin Florea, Marosvásárhely első embere éppen 10 évvel ezelőtt azzal provokálta a magyar lakosokat, hogy díszpolgárrá avatott egy olyan újságírót, aki 1989-től kezdve, mint az egyik helyi újság főszerkesztője oroszlánrészt vállalt a magyarellenes uszításban, amely végül a véres márciusi eseményekbe torkollott. Véletlenek nincsenek, hiszen mind Florea, mind a kitüntetett Lazar Ladariu tagjai voltak a 30 éve megalakult, magyarellenes, Vatra Românească nevű szervezetnek.
Börtön helyett kitüntetést kapott Ladariu, a véresszájú vatrás uszító
Élni kell!
Szomorú következmény, hogy az 1990-es „fekete március” és az azóta tartó román nyomulás fásulttá és önfeladóvá tette a marosvásárhelyi magyarokat. Leginkább a „fátylat a múltra” magatartás jellemzi őket. A túlélés útjaként nagyon sokan a vegyesházasságot, a vegyes kapcsolatokat választják. A normakövetés egyre inkább a román; nagyon sok magyar fiatal dönt úgy, hogy a jövőt szem előtt tartva inkább Bukarestbe megy egyetemre. Hogy miért? Azért, mert élni kell és túlélni! A 2010 óta fennálló új nemzetpolitika komoly erkölcsi támogatást jelent ugyan a határon túli magyaroknak, de ez nem oldja meg a mindennapjaikat, hisz nekik kell ott helyben boldogulniuk, megmaradniuk valahogy. Hiába viszi el az Orbán-kormány most már a határig az autópályát, ha a román kormány nem akarja ezt a munkát a maga oldalán folytatni a Székelyföldig. Még egy nyomorult napi repülőjáratot sem tudunk összehozni Marosvásárhelyre, a magyar turizmus és vállalkozásfejlesztés másik elengedhetetlen eszközéről, a székelyföldi repülőtér megépítéséről nem is beszélve! Nyilvánvalóan emögött is ott áll a román politika és adminisztráció szívós ellenállása, hiszen a magyar régióikat összekötő infrastruktúra ellentétes lenne a birodalomépítései törekvéseikkel.
Nem marad más eszközünk, mint hogy amilyen szívósan nyomulnak a románok Erdélyben, mi is ugyanolyan szívósan kitartsunk az erdélyi, és egészében véve a határon túli magyarok mellett, mert mi – a szocialistákkal vagy Gyurcsánnyal ellentétben – soha nem mondunk le róluk-rólunk!
Vezető kép: Rendőrök vegzálják a Székely szabadság napjára érkező magyarokat Marosvásárhelyen, 2016-ban. MTI Fotó: Boda L. Gergely
Facebook
Twitter
YouTube
RSS