Túl sok Hodász atya

Vasárnap este került volna adásba a Pesti TV-n a Hodász András atya vendégszereplésével felvett Late Night Latte, de el sem készült az adás. Mivel részt vettem volna a meghiúsult beszélgetésben, ezért a magam részéről még egyszer megadom Hodász András atyának azt, amit a legjobban hajszol: a figyelmet. A célom azonban nem az volt, hogy beletöröljem a lábamat a tévéműsorban, ahogy ez a cikk sem azért íródik. Arra szeretném felhívni minden érintett fél figyelmét, hogy mivel jár az a kártékony hullámverés, amely egy felszentelt katolikus pap személye körül zajlik újra és újra.

Ehhez a hullámveréshez kell a baloldal, kell a jobboldal, és persze kell hozzá Hodász András atya is. Utóbbi ugyanis nemcsak az Instagramon összegyűjtött figyelemben fürdőzik, hanem abban a „törődésben” is, amit a politikától kap. Lehet persze naivan pislogni, de nyilván ő maga is pontosan tudja, hogy milyen elszólásokból és fényképekből lesz szikrákat vető, közösségi médiás politikai tartalom. Persze mindkét oldal a maga módján reagál az exhibicionista lelkipásztori influenszerkedésre.

Ez valójában azt jelenti, hogy a baloldal szemforgató módon beveti, mint nemfideszes bezzegpapot, a jobboldal pedig minderre indulatból reagál.

Nem Hodász András atya az első, akit a baloldal felhasznál, megrág, aztán amikor már haszontalan, akkor szenvtelenül kiköpi majd. Sándor Mária, a fekete ruhás nővér mesélhetne erről, akire ráakaszkodtak a baloldali pártok, a nyílttársadalmi civil ügynökök, véres kardként hurcolták tüntetésről tüntetésre, aztán amikor lejárt a politikai szavatossága, végül teljesen magára hagyták, egészen az öngyilkossági kísérletig jutott. Azóta eltűnt a közéletből, reméljük, jól van!

A zajban elveszik Isten és az ember is

Robert Sarah bíboros néhány éve egy egész könyvet szentelt a csönd erejének a zaj diktatúrájával szemben. Azt írta:

Csönd nélkül Isten eltűnik a zajban, és ez a zaj egyre gyötrőbb lesz, mert Isten távol van.

Hodász atya körül folyamatos a zaj. Ha éppen nem csap lármát körülötte a politika, akkor ő fényképezi, dokumentálja a nyilvánosságnak élete minden mozzanatát. Valahogy úgy fogalmazott a Politikai Hobbistában, hogy automatikusan fényképezi, ami történik vele, és tolja is ki az Instára. Úgy látszik, ő maga keresi ezt a zajt – mintha félne csöndben, egyedül maradni önmagával. Pszichológushoz jár, mert saját bevallása szerint éretlen volt a személyisége. Abba most ne is menjünk bele, hogyan lehetséges végigmenni a papi szemináriumon, majd a hívek pasztorálására bocsáttatni anélkül, hogy ez az éretlen személyiség bárkinek feltűnne! Szóval pszichológushoz jár, antidepresszánst szed – a Sarah bíboros által említett gyötrelemnek tűnik ez, az Istent eltávolító médiazaj közepette.

Hodász András atya Veiszer Alinda beszélgetős műsorában, február elején

Ha egy pap, aki ráadásul a közösségi médián keresztül széles követői tábort is eligazít az élet dolgaiban, pszichológusra és gyógyszerre szorul, ott valami nagyon nem frankó.

Ez nem azt jelenti, hogy ki kell iktatni – és itt a jobboldal indulatos tévedése –, hanem azt, hogy helyre kell jönnie.

Isten a csöndben cselekszik. (…) Ha nem műveljük ezt a csöndet, hogyan találhatnánk meg Istent? (…) A csönd feltétele annak, hogy megváltozzunk, és önmagunk megértéséhez is szükséges.
(Robert Sarah bíboros)

Biztos vagyok benne, hogy a csönd művelése, és benne az önmagával való bátor találkozás jobb lelki gyógymód – főleg egy egyházi ember számára –, mint a bogyók és a világi lélekgyógyászat. Már csak azért is, mert nem lehet a végtelenségig a mámorító zajba menekülni a csönd elől anélkül, hogy az ember elégetné önmagát. Sarah bíboros többek között a karthauzi szerzeteseknek ajánlotta a könyvét, akiknél a legnagyobb csöndre találhat az önmagát kereső ember.

Akció–reakció

Amit egy pap mond, annak viszont súlya van. Természetes, hogy a baloldal sikongat örömében, ha egy pap bármilyen okból a magyar katolicizmust gyilkosságokkal és fenyegetéssel megroppantó kommunista bűnözők vérségi és/vagy szellemi leszármazottainak oldalán politizál. Attól is ujjonganak a baloldalon, ha az ő politikai agendájukkal összhangban kételkedik a genderlobbi veszélyességében a gyerekekre, bagatellizálja a hatszínű hamis „szivárványt”, de a videója nyitóképén véletlenül egy hétszínű szivárványt, Isten és ember szövetségének jelképét sikerül pirossal áthúznia.

forrás: Youtube/Papifrankó

Az ilyesmi nyilván nem marad reakció nélkül. A politikailag felfokozott hangulatban azonban a jobboldal is hajlamos túlreagálni a dolgokat. Útkereső emberről van szó az atya esetében, aki a közelmúltban is mondott sokfélét. Könnyen lehet, hogy nem gondolta végig rendesen az ok-okozati viszonyt, de tulajdonképpen nem is számít, mit mond a politikáról. Ő egymaga nem fogja átfordítani balliberális irányba a magyar katolicizmust, hiszen a baloldaliság, – nevezzük nevén – a kommunista eszmerendszer hiába onnan lopta a külsőségeit, tökéletesen ellentétes a katolikus vallással. Sokkal nagyobb baj, hogy az egyházszervezetnek éppen nincs elég ereje, hogy jelen legyen a társadalomban ott, ahol szükségük lenne rá az embereknek. Mert túl kevés a pap.

A Sátán a nevető győztes

A hiba, amit a jobboldal elkövet, hogy zsigerből rámar az ellentétes véleményre, ráadásul tovább ingerli, hogy az egy paptól érkezik, pedig éppen azt kéne figyelembe venni, hogy akármit beszél, mégiscsak egy felszentelt papról van szó. Indokolt a militáns hangnem, amikor például a kommunista tömeggyilkos Apró Antal unokája meg a klánba benősült kalandor férje oktat ki minket európaiságból, miközben élvezik az Apró Antal által összeharácsolt villát, az Apró család által felhalmozott és átörökített kapcsolati tőkét, meg az Apró család által a kommunizmusban és a rendszerváltáskor összesikkasztott vagyont. De azzal, hogy nekiugranak Hodász atyának, a jobboldali véleményformálók sem állítanak ki jó bizonyítványt a saját oldalukról.

A keresztény-konzervatív rendszer nem lehet csupán politikai termék, hanem természeténél fogva hinni is kell benne.

Amikor a baloldal kihasznál, a jobboldal pedig emiatt támad egy felkent papot, akkor abban a harcban a Sátán az egyetlen győztes. Ha a jobboldal bemegy ebbe az egyirányú utcába, azzal önmagát távolítja a kereszténységtől. Mi lesz jobb attól, ha sikerül földbe döngölni egy papot? Olyan sokan vannak, hogy így eltékozolhatjuk őket? Aki erre a pályára kapott elhívást, utána hosszú éveket töltött azzal, hogy ide jusson. Nem inkább felkarolni és segíteni kéne, ha gondjai vannak és megbicsaklik? Nem a vitákat kell megnyerni, hanem a lelkeket – ezt talán a saját életét a rivaldafénybe helyező Hodász atya is elfelejti olykor, de a vele tengelyt akasztó jobboldaliak sem állnak fényesen a felismeréssel.

Hodász András atya a Politikai Hobbistában, február elején

Vigyázni azokra, akikre szükség van

A keresztény ember a bűnös felebarátját is szereti, és üdvözülést kíván neki, viszont a bűnt gyűlöli – ezért hagyom meg az ítélkezést a Jóistennek, és még csak eretneknek sem bélyegzek senkit. Azt viszont minden katolikusnak joga van észrevenni és szóvá tenni, ha a katolikus hittel, illetve az Egyház szellemiségével nehezen összeegyeztethető dolgok történnek, hiszen Hodász atya lelki üdvével ellentétben, ez közügy. A fentiek miatt azonban az ő lelki üdve is fontos, hiszen egyetlen papról sem mondhatunk le.

Talán épp azért van most ott, ahol van, mert amikor támadás érte, akkor nem védték meg azok, akiknek meg kellett volna.

Az pedig már a sors fintora, de még inkább a Gonosz természete, hogy a harminckét nevű baloldal egyik alteregója rátámadt néhány éve, a másik pedig most babusgatja, és elhalmozza azzal a zajos figyelemmel, amelybe önmaga csöndje elől menekül. Ebben a játszmában a személyiségfejlődésében elakadt, figyelmet hajhászó pap és az őt aprító jobboldaliak is az egójukat növesztik, ami erősen visszafogja az alázatot. Közben pedig mindkettőjük valódi ellensége röhög a markába.

A keresztény-konzervatív oldaltól azt kérem, hogy vigyázzon a papokra! Nagyon kevesen vannak, nem jut belőlük minden diák, minden tanácsra szoruló, minden beteg, minden kétségbeesett ember mellé, akiknek szükségük lenne rájuk.

Hodász András atyát pedig arra kérem, hogy keresse meg önmagát a saját csöndjében! Ne csak a Politikai Hobbistába üljön be – nagyon helyesen – reverendában, mint egy igazi pap, hanem például Veiszer Alindához se kapucnis pulóverben menjen el, mint egy akárki! Mert a papok nem akárkik. Aztán a közösségi médiás celebkedés illúzióitól megszabadulva, önmagában megerősödve gyűjtse össze azokat a tapasztalatokat a hívek körében, amelyeket bölcsességgé érlelve visszaadhat nekik! Ahogy például a „sztárpap” jelzőt a népszerűsége ellenére határozottan visszautasító Barsi Balázs ferences szerzetes teszi.

„A magány a legmegfelelőbb állapot, hogy Isten csöndjét hallgassuk. Aki meg akarja találni a csöndet, annak a magány az a hegy, amelyre fel kell kapaszkodnia. Ha valaki az elvonulás szándékával lép be egy monostorba, elsősorban a csöndet keresi. Keresésének célját azonban saját magában hordja. Isten csöndes jelenléte már a szívében lakik.”
(Robert Sarah bíboros)

Vezető kép: Instagram