Túléli-e a hétvégét elnökjelöltként Biden?
És elnökként? Kevés szórakoztatóbb dolog van, mint a világ egyik szuperhatalmában tomboló vezetési válságon gúnyolódni és jósolgatni, hogy mi jöhet még. Mást persze nem is tehetünk, bármennyire a mi bőrünkre is megy, hogy hátradőlünk és élvezzük a bulit. Ugyanis balszerencsénkre annak a birodalomnak az elitje szórakozik magával, az országával és a világgal, amelynek peremvidékén mi is lakunk.
Ki hitte volna, hogy a kremlinológiát, a hasonló vakrepüléseken alapuló washingtonológiára leszünk kénytelenek cserélni egyszer? Korábban már megfogalmaztam, hogy jól láthatóan a demokrata párti eliten belül is megy egy hatalmas küzdelem Biden mögött, a folyamatok befolyásolása érdekében. Amikor az elnökjelölő konvenciók előtti időpontra hozták előre az első elnökjelölti vitát, akkor ez alapvetően azoknak a demokratáknak az érdekét szolgálta, akik jóindulatúan nézve tesztelni akarták az elnökük aktuális állapotát, rosszindulatot feltételezve pedig egyszerűen csak el akarták intéztetni Trumppal a látványosan hanyatló elnököt, hogy ne nekik kelljen. A demokraták jelenleg nem gondolják már, hogy Biden nyerhet novemberben.
A vita után nyilvánvalóvá vált, hogy Biden szinte biztosan nem tudja eljátszani a második ciklusára alkalmas elnököt, tehát augusztus végéig elő kell készíteni az új helyzetet, hogy a demokraták konvencióján elő lehessen állni az új jelölttel. Sok demokrata szenátornak, képviselőnek, mindenféle demokrata jelöltnek létkérdés az, hogy egy legfelsőbb szintű alkalmatlanságból következő földindulás ne vigye magával a helyben egyébként meglévő esélyeit.
Amerikában egy jó jelöltről is az dönti el végül sokszor, hogy elnök lesz-e, hogy jókor száll-e be a versenybe. Clinton úgy lett elnök 1992-ben, hogy az előválasztási verseny előtt a regnáló elnök, az idősebb Bush iszonyúan jól állt az első öbölháború megnyerése miatt és a demokrata nagyágyuk nem ítélték legyőzhetőnek, ezért be se szálltak a versenybe. Nem is lett elnök egyikből sem. Clinton elindult, megnyerte az előválasztást és még a feleségéből is elnök lett volna, ha 2008-ban Obama az előválasztáson, 2016-ban pedig Trump az elnökválasztáson nem veri le. Sem Obama, sem Trump nem volt megjósolható jelenség az amerikai politikában. De mindegyik az előválasztásokon szerezte meg a jelöltséget, nem pedig a semmiből került be a buliba, bő száz nappal a választás előtt, a pártja előválasztáson megválasztott jelöltjének a helyére, akiről nagy szenvedések után kényszerült a pártja elismerni, hogy mind pszichikailag, mint fizikailag alkalmatlan, valószínűleg már hosszabb ideje.
Bármely Biden helyébe berántott demokrata jelölt számára hatalmas tehertételt jelentene az, hogy a pártja és az elnöki adminisztráció hosszasan titkolta az elnök alkalmatlanságát. Hiszen ha Biden bejelenti, látszólag magától, hogy alkalmassági okokból mégsem indul, akkor nehezen tartható helyzetbe kerülnek a demokraták, felmerül ugyanis az a kérdés, a következő fél évben Biden alkalmas-e az elnöki feladatok ellátására? Ez nagyon komoly árnyékot vetne a demokrata kampányra.
Ha Biden le is mond, akkor Kamala Harris kerül a helyére automatikusan, aki hiába van neurológiailag jobb állapotban, mint a főnöke, nem csak népszerűtlen, hanem közismerten alkalmatlan is. Bizonyos demokrata csoportok már persze beálltak mögé, elkezdték neki kedvező közvélemény-kutatásokkal felépíteni, de ő nyilvánvalóan félmegoldás lenne csak, habár szinte minden szempontból a legkényelmesebb. Elvinné a balhét, lehetne aktivizálni azzal legalább a demokrata tábor egy részét, hogy nő, meg kisebbségi, és valószínűleg felhasználhatná a Biden kampányra eddig összeszedett pénzt. És el is vállalná. Ha Biden lemond és Kamala Harris az elnök, akkor persze nehéz lenne azt mondani, hogy egyébként valaki más a demokrata elnökjelölt, és bármi is lesz a végeredmény, Harris megy a levesbe.
A demokraták döntéskényszerben vannak, megy az idő, ha Biden kihúzza a konvencióig, szinte minden játékterük elveszik. Ha most hétvégén bejelenti azt, hogy nem indul az elnökválasztáson, akkor van majdnem öt hetük arra, hogy lemeccseljék egymás között a demokrata érdekcsoportok, ki is legyen az új elnökjelölt és alelnökjelölt. És persze mi legyen Bidennel a következő fél évben.
MTI/AP/Las Vegas Sun/Steve Marcus
És itt jön be az a kérdés, hogy a demokrata nagyágyúk közül ezt a rizikós ugrást bevállalja-e valaki. Egy újabb demokrata elnökfeleséget emleget mindenki, Michelle Obamát. Állítólag komoly esélyei lennének, ugyebár nő, fekete, ez manapság az USA-ban szinte mindenre elég. Mondjuk az Obama-elnökség öröksége nem éppen szól mellette, Clinton a saját arroganciáján kívül az Obama hagyatéka miatt bukott meg, ami progresszív szempontból egy sikertörténet persze, de az átlag amerikai számára annyira nem volt az. Trump egy elnökfeleséget már legyőzött, de Clinton legalább tapasztalt politikusnak számított, Michelle Obama azonban totális outsider, a választók teljesen nyugodtan hihetnék azt, hogy az elnöksége szimplán az Obama-rezsim reciklálása. Nagyon nehéz lenne meggyőzni a választókat arról, hogy ez nem egy látványelnökség, amelyben az elnök ugyanúgy báb, mint amilyennek Biden hosszú ideje tűnik. Mondjuk érdekes kérdés, hogy mennyire nem érdekel senkit az a progresszív oldalon, hogy az USA demokrata elnöke alkalmas-e a feladata ellátására. És ha nem alkalmas, akkor hová is került az elnöki hatalom?
Obama feleségének jelölése ugyanúgy ugrás a sötétbe a demokraták számára, mint bármelyik másik lehetőség. Bármit is döntenek utána össze kell zárniuk a jelölt mögött és harcolniuk kell. De nem olyan könnyű az, ha eleve tudják, hogy a jelölt egy katasztrófa (Biden és/vagy Harris), vagy valaki olyan, akit most húztak elő a kalapból és még a demokraták között is kétséges a legitimációja. Nagy a nyomás Bidenen, illetve persze inkább a csapatán, akik valahogy a hatalom közelében szeretnének maradni a következő négy évben is, de ahhoz minimum Harris elnöksége kell, mert vele tudnának leginkább megegyezni a hatalom elosztásáról, ha meg tudják azt menteni.
Nagy problémák persze nagy döntéseket kívánnak, a legjobb az lenne nekik, ha mindenki jó képet vágna egy hirtelen felbukkanó képességes jelölthöz, aki alkalmasnak tűnik arra, hogy legyőzze Trumpot. De mindegyik döntésük óriási támadási felületet kínál a republikánusoknak. Előválasztáson szerzett legitimációja egyetlen külsősnek sem lesz és nem könnyű egy olyan párt jelöltjének lenni, amely ennyire megfontolatlan döntést hozott a jelöltállítási folyamat során, hogy kényszerből a finisben kell jelöltet cserélnie.
Nixon és Trump politikai karrierje is például túlélt egy elnökválasztáson elszenvedett vereséget, de azért egy viszonylag fiatal politikus karrierjét, akinek nem most van az utolsó esélye, bizonyosan kicsinálná egy Trumptól elszenvedett vereség, nem méltányolnák az áldozatát, hogy vállalta a beugrást. Ha nincs olyan igazán jó jelölt, aki vállalja a kihívást, akkor még Harris a legjobb választás, neki ugyanis nem nagyon van politikai jövője azon a csodán kívül, hogy pár hónapig esetleg elnök lehet. Ha meg véletlenül nyerne, akkor még erősebb jelentésre tenne szert az a mondás, hogy Amerika a lehetőségek országa. Biden a vita látványos elvesztése után még mindig nem lépett vissza, tehát nagyon komoly erők érdekeltek a túlélésében, illetve nyilván abban, hogy rendezett módon, az elnökjelölő konvención történjen meg a "hatalomátadás" és Biden a méltóságát megtartva, látványosan beállhasson az új ember mögé. Ha még tud állni akkor.
Vezető kép: Joe Biden amerikai elnök a pulpitushoz megy, hogy megtartsa sajtóértekezletét a NATO 75. évfordulójának alkalmából rendezett washingtoni csúcstalálkozó zárónapján, 2024. július 11-én. MTI/AP/Jacquelyn Martin
