Fekete Pál író, tanár, forradalmár 93 esztendős. Székely édesapja megjárta a Gulágot, így arra tanította fiát, óvakodjon a kommunistáktól, és bármi történjen, őrizze meg magyarságát, emberi tartását. Így is történt. A népszerű tanár 1956-ban a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke lett, sokat tett azért, hogy azon a vidéken elmaradjon a nagyobb vérontás. 1957-ben letartóztatták, és egészen 1963-ig Kádárék börtöneiben raboskodott, ahol rendszeresen kínozták. Kiszabadulása idején be akarták szervezni, egyetemi katedrával kecsegtették, de ő nemet mondott. Ennek megfelelően soha többé nem taníthatott, segédmunkásként, kubikosként dolgozott. Állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila életút-beszélgetést készített az idős forradalmárral, ennek első részében a letartóztatásig követjük a megtörhetetlen férfi történetét.
KOVÁCS ATTILA
Manapság is dívik az a felfogás, amely a Kádár-rendszert afféle „puha diktatúrának” festi le, amely a kommunista tábor legvidámabb barakkjává tette hazánkat. Olyan országgá, ahol végső soron mennyire jó volt élni. De vajon valóban így volt?
Ennek eldöntését talán segítheti Békéscsaba 1956-os hőse, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke, Fekete Pál élettörténete. A nemrégiben 92. születésnapját ünneplő tanár urat arra kértük, mesélje el nekünk különleges sorsát, beszéljen Békés megye, valamint a megyeszékhely, Békéscsaba 1956-os történéseiről, a kínvallatásokkal tarkított kommunista megtorlásról, a börtönévek sanyarúságáról, valamint arról, hogy a sokak által „legvidámabb barakként” aposztrofált kádári Magyarországon milyen sorsa volt egy feltételesen szabadlábra helyezett „ellenforradalmárnak”.
Sok, sajnos túl sok olyan történet van, amely igazolja, hogy a bolsevizmusnál alávalóbb, embertelenebb rendszer és eszmeiség nem létezik. Ezek közé tartozik Fekete Pál egykori békéscsabai tanár élettörténete is. A 93. életévében járó, immár évtizedek óta Szegeden élő tanárember 1928. június 19-én született Sárospatakon. Különleges, egyedi világlátását elsősorban a regénybe illő sorsú édesapjának köszönheti.
Fekete Pál: „Édesapám megdöbbentő dolgokat élt meg földi léte során. Székely volt, annak is a legkeményebb, hajlíthatatlan fajtájából való. Az első világháborúban hadifogságba esett, és Oroszországba került. Itt első kézből tapasztalta meg a kommunisták rémtetteit, ugyanis éppen Jekatyerinburgban volt hadifogoly-táborban a cári család kivégzése idején. Tőle hallottam először, hogy a kivégzők között magyarok is voltak, egykori magyar hadifoglyok, akik beálltak a bolsevik titkosrendőrség, a CSEKA soraiba.”
„Ember a sorsát el nem kerülheti…”
Fekete Pál édesapja a hosszabb úton tért vissza szülőföldjére. Végig ment Szibérián, majd hajóval átkelt az Egyesült Államokba. Miután nyugatról kelet felé az USA-t is keresztülszelte, ismét hajóra szállt, s visszatért Európába. Amikor hazatért Alsócsernátonba kiderült, hogy az már Románia, ahol magyarként számára nincs jövő. Átjött Csonka-Magyarországra, így maga is a vagonlakásokba kényszerülő százezrek egyike lett. 1924-ben ismerte meg élete párját, Fekete Pál a harmadik gyermekükként született 1928-ban.
A második világháború után ismét megtapasztalta a szovjet poklot. Elhurcolták a GULAG-ra, a donbászi szénbányában dolgoztatták. Megtörve, lefogyva, de onnan is hazatért.
Fekete Pál: „Drága édesapám sokat szenvedett. Kevés öröm mellett sok szenvedés részese volt, de sohasem panaszkodott. Ezért lett és maradt örök példaképem. Sorkatonai szolgálatom – melyet jórészt a Dráva-melléken töltöttem, közel a titói pokolhoz – letelte után, a születésnapomon leültünk sárospataki kertünk végében a padra. Sosem felejtem el akkori szavait: >Fiam, ember a sorsát el nem kerülheti. Sokszor akartam erről beszélni veled, de túl fiatalnak tartottalak. Rövidesen elhagyod a szülői házat, az is lehet, hogy véglegesen, ezért elmondom, amit most el kell mondanom. A fiam vagy, ismerlek, hiszen vérem a véred. Tudd, hogy van sors és van végzet. Mindenkinek ki van jelölve a földi útja és ezen az úton nincs hátraarc, csak előre lehet menni. Ha utadról letérsz, a falba, a végzet falába ütközöl, s akkor befejeződött minden számodra ezen a földön. Vigyáznod kell tehát, hogyan élsz.< Édesapám ezután elmesélte az első világháborús hadifogságban megélt emlékeit, majd azt, amit Donbászban, a GULAG-táborban tapasztalt. Szörnyű volt. Gondolatmenetét a következőkkel zárta: >Tudod, fiam, miért mondtam el ezeket Neked?
Azért, mert én hazajöttem. Kétszer egymás után. Először Jekatyerinburgból, aztán Donbászból, de a kommunizmus utánam jött és nem fog megállni. Át fog gázolni a világon, aztán bűnei súlya alatt össze fog rogyni. Neked pedig élni kell, fiam. Túlélni. Diplomás ember vagy, katedrán fogsz állni. Parancsolni fognak, jön majd az ukáz. A feketére azt kell mondanod, hogy fehér. Harcolni fogsz. Önmagaddal, a lelkiismereteddel. Ha legyőzöd, ha megalkuszol, ha megtagadsz engem, a népedet, a hazádat, akkor halott leszel, élőhalott. Ha szembeszállsz a zsarnokkal, vár az akasztófa. Mégis van remény, mert az ember sorsa Isten kezében van. A tiéd is ott van. Ezt a kezet keresd, ezt a kezet fogd meg és el ne ereszd, amíg élsz.<
Életem legmegrázóbb beszélgetése volt ez. S mint kiderült, édesapám igazi vátesz volt, minden szava valóság lett”.
Az édesapjával való mély beszélgetése alapvetően meghatározta Fekete Pál további gondolkodását, nézetrendszerét, s a kommunizmushoz való hozzáállását.
Emellett igen nagy hatással volt rá a sárospataki Református Főiskola Líceuma, ahol érettségizett és tanítói diplomáját is szerezte. Sorkatonai szolgálatát követően Szegedre került az egyetemre, ahol summa cum laude értékelésű, kitüntetéses történelem-orosz szakos tanári diplomát szerzett és tanárként is helyezkedett el.
Fekete Pál: „A múlt titkait folyamatosan kutatva, a történelem számomra nem csupán lebilincselő események láncolata lett, hanem személyes üggyé is vált. A felemelő események boldoggá tettek, a tragédiák fájdalommal töltöttek el, ugyanakkor tanulásra, belső tökélesedésre is ösztönöztek, talán azért is, hogy egykor, ha úgy adódik, megtegyem emberi kötelességemet. Ehhez még hozzáadódott, hogy világlátott édesapám szellemiségét, önfeláldozó hazaszeretetét örök példaképként hordoztam a lelkemben. Később, sárospataki diákként többdiplomás, európai műveltségű tanárok oktattak, legjobb szívvel szellemóriás történelem tanáromra, Orbán Istvánra emlékszem vissza. Sárospatakon tanítói diplomát szereztem, majd ezután Szegeden kitüntetéses eredménnyel a tanári oklevelet is megkaptam. Ezt követően orosz nyelvet és történelmet tanítottam Békéscsabán. A tanítással párhuzamosan a Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat (TIT) munkatársaként történelmi előadásokkal jártam Békés megyét. Szeretettel mentem mindig az egyszerű emberek közé, mert közülük valónak tartottam magam, örömüket, bánatukat egyaránt át tudtam érezni. Hiába voltam a húszas éveiben járó fiatalember, mégis azt éreztem, hogy elfogadnak, sőt, helytörténeti munkáimban is rendre a segítségemre voltak. Néhány év leforgása alatt szinte minden városba és községbe eljutottam a megyében.
A népszerű előadások által komoly kapcsolatok, barátságok szövődtek, az emberek egyre őszintébbek lettek hozzám. Ennek köszönhetően számos megrendítő, személyes élményt meséltek el nekem túlélők, hozzátartozók, ami elborzasztott és megmutatta számomra a rendszer tragikus arcát. Megismerkedtem a hírhedt kulákperek, elhurcolások, internálások és bebörtönzések keserű valóságával.”
Fekete Pál író, tanár, egykori 56-os elítélt beszél / Fotó: MTI
A Békés Megyei Forradalmi Bizottság élén
A fentiek ismeretében aligha kell magyarázni, hogy 1956 októberében mi indokolta Fekete Pál kiállását a forradalom mellett. Az sem lehet kétséges, hogy a tanárként eltöltött évek, és a munkája során kialakult ismertség, nézetazonosság játszhatta a legnagyobb szerepet abban, hogy a forradalom kitörését követően a Békés megyei települések küldöttei tulajdonképpen egyhangúlag megválasztották a megyei forradalmi bizottság elnökévé.
Fekete Pál: „Az események nálunk, Békésben sem a semmiből történtek meg. Már 1956 szeptemberében nagygyűlést rendezett a csabai értelmiség a Balassi Művelődési Otthonban. Számos javaslat hangzott el a kor legégetőbb problémáinak megoldására. Én is felszólaltam figyelmeztetve a jelenlévőket, hogy a félelem légköre, a bajok őszinte megnevezésének elhallgatása jobbító szándékú tetterőnket bénítja meg.
Felszólalásomat lázításnak minősítette a pártbizottság, amit soha nem bocsátottak meg. Sejthető volt, hogy ha rosszul végződnek a dolgok, annak személyes sorsomban is kárát láthatom. Ám egyszerűen nem maradhattam ki az eseményekből, és azt is vállaltam mindig, hogy engem nem a tömegpszichózis ragadott magával. Bennem a szellemi megvilágosodás és egy ismereteken nyugvó, lassú, de folyamatos érlelődési folyamat szülte meg azt a belső erkölcsi parancsot, hogy a szent ügyért harcolók táborához csatlakozzam.
Nem volt könnyű megfelelni annak a hirtelen kapott megtiszteltetésnek, amit a forradalmi bizottság elnöki tisztsége jelentett. Egyrészt azért, mert számos feladatot kellett megoldani, másrészt pedig azért, mert ebben az időben Békéscsaba a tiszántúli magyar haderő irányító központja volt, és ennek következtében a legfontosabb katonai célpontok egyike. S bár konkrét harcok a forradalom napjaiban nem zajlottak Békéscsabán, ám a város, előbb említett központi szerepe miatt fennállt a veszélye egy nagyszabású, akár több tízezer ember életét is követelő összecsapásnak.”
Mindezek miatt Fekete Pál vállán hatalmas volt a felelősség. Ezzel tisztában is volt, így minden eszközzel igyekezett visszafogni az egyébként teljesen jogos indulatokat és megfékezni a szintén jogos bosszúvágyat, amely a megyében ténykedő és sok szenvedést okozó ÁVH-s pribékek felé a korábbi elnyomottak részéről érthetően megnyilvánult. Minden eszközzel fellépett azért is, hogy semmiféle fegyveres összetűzés ne alakuljon ki a felkelők és a szovjet katonai csapatok között, mert úgy vélte, hogy az óriási létszámbeli túlerővel rendelkező szovjetekkel szemben felelőtlenség lenne összecsapni. Felelősségteljes viselkedése révén még a szovjet katonai parancsnok is tisztelettel viseltetett a személye iránt. Ebben szerepet játszott az is, hogy anyanyelvi szinten beszélt oroszul, így nyelvi nehézségek nélkül tudott kommunikálni a szovjet katonákkal. Mint kiderült ennek kulcsszerepe lett abban, hogy Békéscsabán elmaradt a közvetlen katonai ostrom.
Fekete Pál: „A szovjet csapatok parancsnokával még a bevonulás előtt, november 3-án találkoztam, mert kíséretével felkeresett engem. Barátságosan fogadtam őket. Azt mondták, éheznek, nincs élelmük, de főzni sem tudnak, mert nincs tűzifájuk sem. Nem voltam nyeretlen kétéves, hiszen három évet csak lehúztam a magyar néphadseregben és a történelmet is ismertem.
Nem hittem el, hogy a Hitlert is legyőző szovjet Vörös Hadsereg ellátmány és utánpótlás nélkül lett volna Magyarországra küldve. Az a félelmem támadt, hogy terepszemlét tartanak. Ennek ellenére felajánlottam, hogy összegyűjtünk nekik élelmet, mindent, amire szükségük lehet, de cserébe azt kérjük, hogy ne jöjjenek be a városba, ne indítsanak támadást Békéscsaba ellen. Erre becsületszavát adta a parancsnok.
A velük lévő, munkácsi származású, magyar nemzetiségű tolmács azonban sokszor rám emelte a tekintetét a beszélgetés alatt, kifelé menet pedig három ujját kinyitva, majd becsukva jelezni próbált valamit. A sors fintora, hogy ez a fiú másnap átszökött hozzánk, a mi oldalunkra állt, ám később elfogták és dezertálásáért a GULAG-ra került. Az általa jelzett hármas azt jelezte, ami aztán be is következett: hiába a szovjet katonai becsületszó, november 4-én hajnali három órakor megindult az invázió. A vasútállomáshoz rohantam, ahol már ott voltak a szovjet tankok.”
1956. Szovjet tank Budapesten. / Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Nagy Gyula
A szovjet megszállás Békéscsabán
Az egyik szovjet katona bevezette a forgalmi irodába, ahol ott volt a parancsnok és egy Majoros nevű férfi, aki korábban, mint ÁVH-s őrnagy a Békés Megyei Pártbizottság elnöke volt.
Majoros természetesen jól ismerte Fekete Pált és azt is tudta, hogy mit gondol a kommunistákról. Nem véletlen, hogy amint meglátta, rögtön ordítozni kezdett, hogy ez az ember egy fasiszta, akit azonnal agyon kell lőni, ám a szovjet parancsnok csendre intette. A parancsnok előtt ott volt egy város térkép, rajta több piros körrel.
A piros körök pontosan jelölték azokat a helyeket, ahol a békéscsabai forradalmi gócpontok voltak. Látszott, hogy a sunnyogó, bujkáló kommunisták és ÁVH-sok nagyon jól tájékoztatták a megszállókat.
Fekete Pál: „A szovjet parancsnok mondanivalója és modora teljesen megváltozott az előző naphoz képest. Közölte, hogy ő katona, aki parancsot hajt végre, márpedig a parancs az, hogy ezeket a gócpontokat meg kell semmisíteni. Minden erőmmel meg kellett akadályoznom a vérontást, ezért kértem a szovjet parancsnokot, hogy tekintsen el a támadástól.
Ő a következőt mondta: elindulunk a városba, ön megy elől. Mindaddig, amíg nem lőnek ránk, mi sem lövünk, ha azonban megtámadnak bennünket, előbb önt lőjük szitává, majd a várost. Egyfajta megkönnyebbülés szállt meg, hiszen így lehetőség nyílt arra, hogy elkerüljük a vérontást.”
A szovjet katonák előbb a laktanyát foglalták el, amely ekkor már üres volt, majd az Andrássy úton – akkor Sztálin útnak hívták – megindultak a város központja felé. Elöl Fekete Pál gyalogosan, mögötte pedig a szovjet harckocsioszlop. Néhány kirakatüvegbe belelőttek ugyan, zabráltak is ezt-azt, de a felkelői gócpontok tervek szerinti módszeres megsemmisítésére nem került sor. A színházat is átkutatták, az is be volt jelölve piros karikával, de néhány hímzett terítő eltulajdonításán kívül itt sem történt semmi. Nyilvánvaló, hogy Fekete Pál határozott fellépése több tucat ember életét mentette meg az azonnali haláltól.
Fekete Pál: „A pártbizottság épülete előtt sajnos lelőttek egy embert, név szerint Kovács Zoltán honvédőrnagyot, aki 1956 egyik békéscsabai mártírja. Ennek kapcsán el kell mondani, hogy Békéscsaba lakói mindvégig hősiesen viselkedtek. Nem számított, hogy magyar, szlovák, román vagy cigány-e valaki, fantasztikus egységbe kovácsolódott mindenki. Későbbi börtönéveim, és a rabság során elszenvedett szörnyű megpróbáltatásaim során gyakran merítettem erőt abból, hogy egy ideig én is közéjük tartozhattam, hiszen taníthattam gyermekeiket.”
A város alapvetően csendes és vértelen megszállása után este a szovjetek visszavitték Fekete Pált a központi vasútállomás forgalmi irodájába. Este 11-kor a parancsnok elé vezették, aki ismét barátságos lett hozzá. Sajnálatát fejezte ki a városban okozott károk miatt, majd közölte vele, hogy becsületes embernek tartja, és nyomatékosan felszólította, hogy vezesse tovább a várost.
Fekete Pál: „A parancsnok a kezembe nyomott egy faládikát, tele gyümölcsízzel, hogy vigyem haza a családomnak. Csak három napig maradtam azonban szabad, mert november 7-én terepjárókkal orosz katonák érkeztek a lakásomra. Átkutatták az otthonunkat, engem pedig bevittek a Munkácsy utcai, egykori ÁVH-s központba. Tele volt már letartóztatottakkal. Később teherautókra raktak bennünket, és Debrecenbe szállítottak, a szovjet katonai börtönbe. Amikor elvittek kihallgatásra, közöltem, hogy nem kérek tolmácsot, hiszen kiválóan beszéltem oroszul. A tiszt engedte, hogy beszéljek. Elmondtam, hogy Magyarországon nem fasiszta felkelés volt, mint ahogyan beállítják, hanem szabadságharc. Nem akarjuk vissza a régi, úri világot, de nem akarjuk a kommunisták által ránk erőszakolt terrort sem. Önálló, saját értékrendű világban akarunk élni a hazánkban. A szovjet tiszt közölte, hogy le is tartóztathatna, de nem teszi, ehelyett arra kért, menjek haza és csendesítsem le a forradalomban részt vevő társaimat. Azzal zárta mondandóját, hogy majd még meglátják, mi lesz velem.”
Fekete Pál letartóztatás / Kép tulajdonosa: Fekete Pál
A letartóztatás
A forradalom és szabadságharc leverése után felálló bábkormány első lépéseinek egyikeként az új karhatalom felállításába fogott. Ők lettek a pufajkások, akik között szép számmal akadtak egykori ÁVH-sok is. Mivel a rendszerhű egyének a forradalom idején megfigyelték, hogy kik a legaktívabb, vezető személyiségei a történéseknek, mindenki veszélyben volt, aki bármilyen szerepet is vállalt a barikád jó oldalán.
Békés megye egyik első számú alakjának, Fekete Pálnak sem kellett túlzottan sokáig várnia arra, hogy megtudja: a restaurálódó diktatúrában milyen sorsot szánnak neki a kommunisták. 1957. február 16-án késő este jöttek el érte. Egyik tanítványának köszönhetően valamelyest előre fel tudott készülni arra, hogy elviszik.
Folytatjuk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS