Sokan gondolták azt a belga–olasz meccs előtt, hogy a Squadra Azzurra feladja saját tradicionális stílusát és – ezzel a lesajnált, sztárok nélküli, a kizárólag európai él- és piperkőcfocit (biszembaszom) nézők számára ismeretlen, elöregedett kerettel egyértelműen a vágóhídra kerül. Conte a hadvezéri képességeivel és a belga csapat a pályán mutatott teljesítményével bebizonyította, hogy Szun-Ce fenti tanítása igaz.
Az olasz válogatott, azaz Antonio Conte Juve-hűsége, Allegrinek, a calcio jelenlegi vezérbikájának megkövetése és lekövetése 3-5-2-es, 4-4-2-es (feltolt játék, presszing esetében a 4-2-4 variáció; mindkét esetben Darmian lett a fullback) és 6-4-1 (De Rossi visszalépésével a védelembe, aki szinte végig halfback-et játszott). A klasszikus „regista”, mélységi irányító szerepkör teljesen eltűnt, ami bizonyítja:
Pirlo után is van élet az olasz futballban.
Természetesen ezek mind az alapvető háromvédős játék belső mechanikájából következő elhárító–támogató–támadó alakzatok; attól függően, hogy milyen meccsszituációra kell reagálnia a csapatnak (az aktív-reaktív futball tökéletes elegye). Ez gyakorlatilag a Van Gaal-féle 2014-es Vb-ről ismerős holland felállás. A hangszerelés olasz, Conte-féle változata is működőképesnek tűnik. Van Gaal esetében a középpályáról a balszélre, a wingback pozícióra kihúzódó Daley Blind volt az osztogató kulcsember, Conte esetében pedig a Barzagli–Candreva (a láthatatlan „vízhordó” Paroloval kiegészülve, aki a Lazio egyik szürke eminenciása, ha tetszik Diego Simeone örököse) páros volt a fő szervezőirány. Bonucci az új vagy újra feltűnő védőiskola tökéletes példája, aki mélységi passzaival – ha a csapat kellően feltolva beszűkíti a játékteret –, akár még a középpályán is elboldogulna.
Egyértelműen jó döntés volt – klubszerűen, az ismeretlenből – a Serie-A homályából felépíteni a válogatottat, így a meglepetés előnye végig Conte kezében maradt. Ezzel a flexibilis, okos játékkal, a feltörhetetlen 3-5-2-vel a 2014-es Oranje-hez hasonló jövőt jósolhatunk az olaszoknak ezen az Eb-n.
Az olaszok várhatóan elődöntőzni (döntőzni) fognak
A meccs közben az embernek olyan érzése támadhatott, mintha egy Serie-A derbit nézne – tisztes távolból – az Eb csoportmeccsei kellős közepén. Nincsen tévedés. A Juventus pontosan ezzel a hadrenddel, filozófiával öli a többi Serie-A csapat játékát és nyeri zsinórban a bajnokságokat évek óta. Mert az igazság az, hogy maguk az olaszok sem tudnak mit kezdeni a fennálló, kitapintható Conte–Allegri szellemi erőtérrel. Minden mérkőzésen a saját játékához, erősségeihez igazítja az ellenfél lehetőségeit, a végletekig beszűkítve azokat.
Miután a tőke elvándorolt Olaszországból, az olasz labdarúgásból, azóta folyamatos élet-halálharc zajlik Itáliában. Az első, aki ezt a válságot felismerte és reagálni tudott az Andrea Agnelli és Giuseppe Marotta volt, ezért érthető tehát, hogy az újkori Juve-filozófia, a taktikai modell tökéletesen illeszthető a válogatott gépezetébe is.
A belgák és Marc Wilmots a meccs tizedik percétől kezdve gyakorlatilag verve voltak, nyerhetetlen meccs volt számukra. A lakótelepi zúzda, ökölharc, azaz három drabális, agresszív (két box-to-box, egy labdaszerző) belga középpályás semmire sem mehet az Olaszországban, a déliek által „okkal” gyűlölt északi iskolával szemben, mert azok inkább „fehérgalléros, vérszívó bűnözők”, „nagymenő maffiózók”, mint piti, kisstílű utcai kamugengszterek. Belgák középpályás labdaszerzésekre, meddő labdabirtoklásra, párharcokra kényszerültek. Sikerült Hazard-ot és De Bruyne-t teljesen hatástalanítani; megkésett reakció volt Wilmots részéről Carrasco becserélése is.
Lukaku egyszerűen túl lomhának, túlsúlyosnak, ügyetlennek tűnt, hogy erőcsatárként ezzel a védelemmel kezdeni tudjon valamit, a kósza mélységi labdák ebben a helyzetben teljesen értelmetlenek voltak – lásd ui.: spanyol–cseh mérkőzés. Maradtak a kétségbeesett, dühös, a kis területek miatt teljesen hatástalan átlövések. Wilmotsnak figyelnie (ismernie) kellett volna Carlo Ancelotti örök érvényű tanításaira, azaz az ellenfél 3-5-2-es formációja esetén a folyamatos presszió a cél, az emberfölény kialakítása a széleken. Nem történt meg, Fellainivel letámadni egy 50 évnyi élvonalbeli tapasztalattal rendelkező védőhármast – teljesen értelmetlen.
Integrációs kudarc
A belga csapat egyszerűen nem működött, a csapatrészek között semmi összhang nem volt, de a csapatrészeken belül sem. Wilmots hiába próbált meg a kapitányi feladatok mellett integrációs szakemberként is működni, egyértelműen megbukott. A belga válogatott, amely papíron az egyik legerősebb, a papírról lelépve könnyűnek bizonyult. Pedig az elmélet hangzatosnak tűnt: végy egy belga-kongói erőcsatárt, őt támogassa a két szélről egy flamand és egy vallon, a középpályára tedd oda az ifjúsági bűnmegelőzési programból származó három bevándorlót, a védelmet meg próbáld úgy összerakni, hogy beszéljenek egy nyelvet (angol). Esetükben nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy noha a nemzetkarakterológia működőképes tudományág a labdarúgó világesemények kapcsán, a belgák itt is örök kivételek, mivel alapból két nemzet, egy ország, és ezt sikerült azóta még tovább bonyolítaniuk.
A belga Egervári Sándor
Wilmots megspórolta a felkészítést, a meccsen többször is meglepődtek Barzagli hosszú labdáin, általában véve fogalmuk nem volt az ellenfélről, az ellenfél játékáról és az ellenfél kepésségéiről, ami inkább az önteltség és a magabiztos lustaság jele, mint a Serie-A érdektelenségének. 90 perc alatt kevesebb tudatosságot, reakció-képességet mutattak, mint a magyar válogatott Hollandiában.
Wilmots és a belga válogatott nagy (megérdemelt) pofonba szaladt bele; mi pedig újból üdvözüljük az olaszokat, a Squadra Azzurrát Európa, a világ élmezőnyében.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS