Kétségbe esve keresem a magyar munkásságot!

Május elsejének idusán, 12 óra nulla-nulla perckor felhívott a Piréz és megkérdezte tőlem, tudatában vagyok-e annak, hogy május elseje van? Legyűrtem a csodálkozásomat, hogy ilyen korán kelt és be kellett vallanom neki, hogy nem ebben a tudatban fűrészeltem a fát.

Mert így élünk mi, konzervatívok, vasárnap is ott állunk a munka frontján és próbáljuk megünnepelni a baloldal legnagyobb ünnepét, ha már nekik nem sikerül. Május elseje (elvtársak, majális, sör), a hetvenes évektől már alapvetően a kötelezően letudandó felvonulásról és az utána következő besörözésről szólt, illetve a felvonulási kellékek ellopásáról. Évekig egy „Éljen a Szocializmus és a Béke!” feliratú táblával hánytuk a havat a társasházunk udvarán, amit az 1985-ös felvonuláson bugáztam a gimnáziumunk készletéből. Máig emlékszem iskolánk pártitkárának vádló tekintetére, amikor csak a rekvizitumok felét kapta vissza: „És jövőre mivel akarnak vonulni Elvtársak?” Hát pont ez volt a probléma, már ebben az évben sem voltak mazsorettek, mert a művészetis lányok produkciója az előző évben tumultuózus jeleneteket generált és volt némi fennforgás annak tárgyában, hogy ki vonul majd mögöttük, és nem milyen táblákkal, hanem milyen szándékokkal. Elnézést ezért a hosszú felvezetésért, de szegény május elseje (d)evolúciója egyébként annyira tragikus, hogy csak zenés-táncos elemekkel lehet elviselni. Május elseje ugyanis a Munka Ünnepe! Vagyis volt valaha.

Szegény hülyék eredetileg azt ünnepelték, hogy végre van munka, illetve fizetés, és nem kell éhen halni.

Ezek a jómunkásemberek aztán valahogy már nem tudják olyan őszintén ünnepelni a munkát, mint régen és ahogy kellene.

A becsületes kommunisták, mert ilyenek is voltak, a „magyar utat” választották, gyorsan halálra itták magukat, vagy kiderült róluk, hogy tényleg rettenetesen hülyék.