Emlékek. Átkelek a biztos, költői kézzel elnevezett Hungária körúton. Magamban mondom: „Utazás a tizenhatos mélyére” (Esterházy). Sport utcai Stadion, a belépő: 400 forint. Két tucat összeverődött, megázott, izgatott szurkoló, egy-két magányosan a lelátó felső harmadában kuporgó, görnyedt hátú, magában őrjöngő, megközelíthetetlen, prófétai figura, a stadionok, sporttelepek kitaszított, őrült szentjei, Jeremiásai.
A pályamunkás (mint mindig, mindenhol, az összes magyar pályamunkás) dühösen lesétál a gyepről. „Ázott a gyep, verekedős meccs lesz, gyerekek!” – kiabál a kispadok felé. Hűvös, szürke márciusi délután, talán egy vasárnap. A piszoárokban a békebeli, ám csibészes obszcenitással odahelyezett kis kapu, zöld gyep, labda (…a 11-es ponton állok?). A pálya szélén, a büfé előtt lézengő, lődörgő gyanús alakok, néhány partvonalon kívül rekedt, elázott, összeroncsolt, reménytelen férfiarc, a magyar labdarúgás soha be nem érő, elaggott örök-ígéretei. Pletykákért, régi ismerősökért járnak ide. Felvonulnak a kezdők, sípszó, kezdőrúgás. „A következő meccs mindig a legnehezebb: oh, nem, a legnehezebb, ha nincs meccs.” – hallom a fejem felett, ahogy két öreg esetlenül beszélget, lassú mozdulatokkal adják át egymásnak az egy szál égő cigarettát. „…nach dem Spiel ist nach dem Spiel.” Röhögnek. A pályán: hosszú indítás Móri (játszott a Videotonban is) irányába a jobboldalon, de sajnos a labda az alapvonalon túlra száll, kirúgás. „Mély a talaj.” – hallatszik a kéretlen magyarázat valahonnan, valakitől. Történik: egy köpésnyire, mégis fényévekre a Hidegkútitól (mondhatnám azt is – megrögzött következetességgel: „árnyékában”).
Konkretizáljunk: BKV Előre – Tatabánya, NBIII. Nyugat, 17. forduló, 2015.
Felteszem magamnak a régóta terhelő kérdést: miért vannak itt ezek az emberek? Mitől nevetségesek, mitől látszódnak (sokak szemében) szánalmasnak?
ami már senkinek, sehol nem fontos.Egészen mostanáig olyannyira nélkülözött minden nagyságot, a beteljesülést,
Látszólag, közéleti szempontból anakronisztikussá vált.
ez az Eb nekik járt. Nem mindenkinek,szétrohadt, leélt stadionokban várták, figyelték a soha be nem teljesülő csodát.
És hogy többé nem nézhetik őrültnek őket.
Az identitást, az egykoron csodálatos, lenyűgöző és drámai hatású magyar futball maradék önképét hordozták ők,Iglesia Maradonianakishitűek
