Mi az, huszonkét nem LMBTQIGWŁYVPRFVSÁ$ játssza és mindig a liberálisok nyerik?
Alig egy héttel a texasi Houstonban megrendezett 51. Superbowl után a haladó és toleráns New Yorkban székelő NFL vezetősége finoman megfenyegette Texas államot, hogy amennyiben Texas állam Texas államban a nem nekik tetsző törvényeket és szabályozásokat hozza Texas államnak, akkor többé nem lesz itt semmiféle nagydöntő.
Magyarként hozzá vagyunk már szokva, hogy időnként hasonlókkal fenyegetőzik Martin Schulz, vagy valamelyik hasonló elvtársa – némi forrásmegvonást is belengetve – de az ilyen ügyekből szerencsére nem lesz soha semmi érdemleges. Hogy mennyire szerencsések vagyunk, azt a tengerentúli, a haladók szerint hozzánk hasonlóan egyhelyben toporgó területek bizonyítják.
Ez a fajta „martinschulzkodás” ugyanis nem az első az amerikai profiligáktól, és hogy egyáltalán nem tekinthető üres fenyegetésnek, arról az észak-karolinai Charlotte idén nagyon sokat tudna mesélni. Az NFL-hez képest még több fokkal jobban toleranciagőzös NBA toleranciagőzös vezetősége ugyanis
döbbenetesen hasonló okokra hivatkozva tiltotta meg
számukra az idei All-star gála rendezését.
Toronto sokkal alkalmasabb helyszínnek bizonyult, hiszen ott megfelelő transzpiszoárba vagy kitudjamibe sprickol vagy csurog a transzpisi, ez pedig olyan kardinális kérdés a ligakommiszár (bájos név) számára, amiből jottányit se hajlandó engedni. Mielőtt még bárki szabadkőműves ligakommiszár-páholyokról kezdene fantáziálni, a két eset nyilván csak teljesen véletlen egybeesésnek köszönhető.
Ha esetleg mégis egységes álláspont alakult ki ott, a fényességes New Yorkban, akkor is puszta véletlen, hogy ezeket a trumpista bunkó államokat egyesével akarják levadászni. Helyettük az egészet elvinni sokkal mosolygósabb, toleránsabb helyekre, mint Hawaii vagy Mexico City, sőt az NFL-Europe is átcuccol majd lassan a mégse jó Londonból mondjuk a haladóbb Nyugat-Berlinbe vagy Stockholmba.
Egyébként a „normális”, ciszhetero többség számára identitásképző férfi csapatsportok szisztematikus torzítása és számukra kedves társadalmi utópiákhoz igazítása láthatóan évtizedes program lehet a létező ligakomisszárok nem is létező páholyaiban.
Európában hatalmas sikereket értek el, hiszen a nyolcvanas években még férfias férfiaknak kinéző futballistákból mára sikerült körömlakkozó metroszexuális micsodákat gyártaniuk. Valószínűleg ezen felbuzdulva próbálkoztak ennyire veszettül az amerikai focipályákon is. Sajnos azonban a játék jellegéből adódóan itt esélyük sincs a lányos buzikkal, az az egyetlen mackó, aki hajlandó volt eddig asszisztálni üzelmeikhez, egyszerűen nem volt elég jó. Két csapatnál is próbálkozott, de egyiknél se jutott tovább a gyakorlócsapatnál, erre pedig jól bevált receptként dühödten homofóbiával kezdett vádaskodni.
Ez szinte minden esetben tökéletesen szokott működni, hiszen az ellenoldal azonnal berezel és tálcán kínál fel bármit az emberellenes vád eloszlatására. Ebben az esetben viszont egy kis probléma adódott, hiszen Michael Sam homoszexualitásával már leigazolása előtt tökéletesen tisztában volt mindkét csapat, sőt, egész Amerika is.
A haladó, toleráns sajtó ugyanis akkora kampányt rittyentett köré, hogy még azt is mindenkinek végig kellett néznie, ahogy nyelveset smárol szívének szerelmével.
Michael a körberöhögésén kívül nem is ért el semmit, csak egy helyet az országosan közvetített táncos műsorban, ahol amerikaifutball helyett mind a 118 kilójával megtáncoltathatott egy szőke nőt.
Őszintén reméljük, hogy ezen kínzó társadalmi problémák konszenzusos alapon rendeződnek majd a sportpályákon én a stadionokban. A déli transzillemhelyek kiharcolása után nem szabad megállni, és harcolni kell tovább a melegjátékos-kvótáért.
