Haladó álláspont: a homoszexualitás gyógyítható, a homoszexuális férfiak agresszorok

Komoly életfilozófiai kérdésekre adott már választ a #metoo hisztéria, amelyben a hatalmi helyzetben lévő férfival önként és dalolva kúró nők ugyanolyan gátlástalanul akaszkodnak rá a valóban zaklatott nők nyomorúságára, ahogy például a politikai célokat kergető, csillogó szemű „civilek” a valóban rászoruló emberek iránti társadalmi sajnálatra. Megannyi kiváló okfejtés után már magunk sem hittük, hogy új következtetésekkel gazdagíthat minket az enyhén szólva túltolt téma, de tévedtünk.

Néhány nap után már a férfiak is elkezdtek felbátorodni; különös véletlen, hogy idehaza ezt olyan férfiak tették meg eddig, akiktől egyébként sem állt távol az azonosulás bármilyen feminista raplival. Nyáry Krisztián annak idején alsó hangon védtelen emberek százezrein tett lelki erőszakot, amikor Demszky Gábor uralkodásának epizódjait magyarázta az általa vezetett kommunikációs stáb, aztán kiderült, hogy ő is csak áldozat, akit egyszerre sajnálnunk és tisztelnünk illik. Két olyan érzést próbál hát kizsarolni, amire a progresszív oldal amúgy képtelen rászolgálni. A következő fecske, Pion István, aki egyébként több nehéz pillanatot szerzett már nekünk, hiszen rendszeres fellépője a kormánybuktató teadélutánoknak, és minden alkalommal végighallgatni kényszerültünk őt tudósítás közben. Alig átlátszó propagandapróbálkozás, hogy Nyáryt pont egy horthysta mérnök, Piont pedig többek között egy szerzetes próbálta molesztálni, és még véletlenül sem bukkan fel ezekben a történetekben aberrált liberális színházi rendező vagy kurátor, pedig jó okkal feltételezhető, hogy ők adják az érintettek messze legnagyobb hányadát.

Pion most mégis két akkora felismerést szögelt ki a magyar média egére, ami új, az eddigi progressziótól merőben különböző paradigmát nyit.

, hogy amikor fiatalkorában abuzálta két idősebb fiú, az döntő hatással volt rá, hiszen addig a fiúkhoz vonzódott, azóta viszont a lányokat szereti. Annyira egyértelműen fogalmazott, hogy nekünk már csak egyetlen irányt hagyott a következtetés levonására. A buziság tehát megváltoztatható, ha úgy tetszik, gyógyítható. A homoszexualitást eredetileg szociopátiás személyiségzavarként azonosították, amit például

is nagyrészt megerősített (különösen a leszbikusok esetében), azonban a feminista-buzilobbi már 1973-ra el tudta érni, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság kivegye a betegségek közül. A politikailag kikényszerített szakmai döntés óta egyre kevésbé ildomos betegségnek tartani a homoszexualitást, napjaink polkorrektség-diktatúrájában pedig bizonyos igazán progresszív és szabad országokban akár komolyabb meghurcoltatást is érhet, ha az ember konokul ragaszkodik ebbéli véleményéhez.

Pion István azonban nagyot fordított ezen, hiszen saját példáján szemléltette, hogy a homoszexualitás gyógyítható.

A módszer persze egyáltalán nem tűnik kellemesnek, ahogy a nyílt sebre öntött jód is csíp, ugyanakkor vitathatatlanul hatékony, mert megelőzi az elfertőződést. És ez még nem minden. Pion egy mozdulattal nekiment a buzilobbi két legfontosabb pillérének, ugyanis nemcsak a homoszexualitás megváltoztathatatlanságának dogmáját döntötte le, hanem a homoszexuális emberek társadalmi áldozatszerepének megcáfolásában is élen jár. Őt élete során kétszer is zaklatta férfi, és a

#metoo

-zó férfiak is rendre férfi zaklatókról számoltak be. Talán maguk is ráéreztek, hogy ez az egész történet nagyon kellemetlen kifutású lehet a buzilobbira nézve, ezért hangsúlyozzák, hogy persze nők is lehetnek zaklatók (amit meg ugye a nők áldozatszerepével nehéz összeegyeztetni), csak hát a férfibeszámolókban mégis homoszexuális férfiak az agresszorok. Homoszexuális férfiak – a G betű képviselői a haladó médiában folyamatosan áldozatként bemutatott LGBTQQIAAP-ből, akik most mégis szexuális ragadozóként tűnnek fel. Ajjaj...

A feministák arra találták ki az idomított pasikákat, hogy azok beépített emberként harsogják férfitársaik patriarcha agresszor mivoltát, csakhogy most éppen ők tuszkolják bele a buzikat is a ciszheteró férfiak számára, a feministák által meghajtogatott agresszorskatulyába.

A nyílt társadalom legveszélyesebb öklét képező feministák évtizedek óta munkálkodnak liberális politikai hátszéllel a férfiak és a nők összeugrasztásán, s így a családok ellehetetlenítésén. Ehhez a férfiakat agresszornak próbálják beállítani, míg mindenki másból – a nőkből, a gyerekekből, a homoszexuálisokból és a hetvenhét fantázianem képviselőiből – áldozatot akarnak faragni. Erről szól a

#metoo

hisztéria is, meg a néhány nap múltán gondosan ráillesztett, férfipuhító

#HowIWillChange

, hiszen a feminista narratívában a férfiak olyan szörnyetegek, akiknek feltétlenül meg kell változniuk a feminista igényekhez igazodva. Csakhogy annyi eszük már nem volt, hogy nekik és az idomított pasikáiknak mást kellett volna hazudniuk, vagy utóbbiaknak legalább kussban kellett volna maradniuk, mert így a korábbi feminista hazugságot ütik agyon a mostani hecckampány keretében. A következtetést viszont ne engedjük el a fülünk mellett, ha már ők mondták ki helyettünk:

A homoszexualitás gyógyítható, a homoszexuális férfiak pedig agresszorok. Hát honnan vennénk mi a bátorságot, hogy szembeszálljunk ezekkel a progresszív gondolatokkal?