Vesztesek nagykoalíciója

Remek hírek érkeztek ismét Németországból, és most kivételesen nem a kihelyezett afgán és szír agysebészek konferenciaturnéjáról számolhatunk be. Röpke hónapok kellettek csak, és sikerült összehozni a németek és Európa számára is a legjobb megoldást, egy olyan kormányt, ahol a történelmi vereséget szenvedett szocdemek hat minisztériumot kapnak a történelmi mélyponton lévő CDU-tól, ebből három kiemelten fontosat.

Ekkora siker történelmi bukás után talán meglepő, hogy a külügyi tárcára maga a "kis proletár", az alkoholos folyadékok nagy barátja, Martin Schulz tartott igényt. A pártjában ezt olyannyira rossz szemmel nézték, hogy pénteken Schulz bejelentette, mégsem indul a miniszteri székért, a bársonyszék helyett marad a bárpult. Szerdán jelentette be, hogy indul a tárcáért, pénteken már visszakoznia kellett. Így írt erről a Twitteren: „Mindannyian az országban élő emberekért politizálunk. Ez azt is jelenti, hogy személyes ambícióimat a párt érdekei mögé helyezem”. Magyarul még az SPD-ben is sok, amit Schulz csinál, így egyelőre leállították a lánglelkű vörösingest. Ne feledjük egyébként, hogy arról az SPD-ről beszélünk, akik még tárgyalni sem akartak a koalícióról.

A lenini úthoz azonban hozzátartozik a konspiráció, alkalmazkodás is, így aztán ők nevethetnek most is a végén.

Az előzetes megállapodások szerint a CDU-CSU pártszövetség 9 tárcát kap, az SPD pedig, ahogy említettem, hatot. Ebben a hatban viszont benne van a pénzügyi, a munkaügyi-szociális és külügyminisztérium is. Nem rossz alku egy történelmi vereség után…

Fontos volt nekik a megállapodás, mert ha ez most nem jön össze, akkor készülhettek volna az újabb választásra, és lassan 20% alatt mérik őket a közvélemény-kutatók. Abból pedig nem jön ki hat minisztérium.

Merkelnek is fontos volt a megállapodás, lejtmenetben a népszerűsége, saját pártjában is egyre többen támadják, ezért kapaszkodik a kancellári székbe, ahogy egyszeri migráns a német pénzcsöcsbe; utódja pedig nem nagyon van.

Eközben mindkét nagy politikai formáció sikítófrásztól szenved, hogy esetleg az AFD tovább erősödik, ők meg tovább gyengülnek.

Egy új választás kiírása pedig balul is elsülhet és volt kormányzás, nincs kormányzás. Az eszükbe sem jut, hogy a híresen megértő és bólogató német társadalom elégedetlenségére figyeljenek, hogy valamit jó ideje iszonyatosan rosszul csinálnak és ez kiveri a biztosítékot, még birka körökben is. Nem, át kell vinni az eddigi baromságokat, nincs mese. A nép meg majd megérti, megszokja vagy nem, de csöndben marad. Legalább is ez a terv, a végtelenségig szembe akarják kormányozni a hajót az árral.

Mindkét fél elégedett jelenleg a megállapodással, hihetetlen lendület várható a németektől most, hogy fellélegeztek a marakodók. Vagy nem? Egyre gyérülő támogatottságukat és a társadalmuk érdekét félredobva megosztoztak a koncokon, mehet minden tovább azon az úton, amelyen fogynak az útitársak.

Olyan paktum ez, ami most mindenkinek jó, de hosszabb távon mégsem jó senkinek.

A legégetőbb fenyegetést, az új választásokat elkerülték, most együtt kéne dolgozni két olyan pártnak, melyek lassan komoly erkölcsi adósságba kerülnek a saját társadalmukkal szemben. Két olyan gigapárt, néppárt, melyek eljutottak oda, hogy bár teljesen más nézeteket és utakat vallanak magukénak, most mégis egymás kezét kell fogniuk a túlélésért.

Nem sima nagykoalíció, mely mögött ott a majdnem teljes társadalom, hanem kiüresedő néppártok vergődése, egyre kisebb támogatottsággal.

Hogy lesz ebből közös kormányzás, és mire számíthat ezzel a felállással Németország és Európa? A megállapodás a szokásos lózungokat hozza: erős Európát, közös célokat, blablabla. Ennek ellenére egyelőre örülnek, ha otthon rendet tudnak tenni, nemhogy a britek pénzét kipótolják az EU kasszájában.

A koalíciós szerződés ugyan megemlíti a menekültek szigorúbb ellenőrzését, mennyiségi korlátozást, keményebb elbírálást, kitoloncolást, de a lényeg nem ez. Sajnos azok a törekvések jelentik a valódi üzenetet, miszerint Berlin kiáll a menekültek folyamatos beengedése, szétosztása mellett, így az egyes tagállamoknak kellene vállalni a terhet, erről továbbra sem mondtak le. Ilyen tehát szerintük az „európai összefogás”.

Egy viszont biztos, Schulz nem lesz külügyminiszter, ez legalább jó hír a németeknek, magyaroknak és egész Európának.

Hogy mit főznek majd ebben a kondérban, amibe mindent beledobáltak, az egyelőre talány, de félhetünk attól, hogy nem fog rendesen összeérni és nem lesz valami jó íze.