A huszadik századi történelem a baloldalé?

Ezt sugallják, mert ők mindent jobban tudnak, sőt, mindent tudnak. Mindent is. Így van ez a történelemmel is: ők pontosan tudják, hogy mi és miért történt.

A szuperobjektív marxista Eörsi László történetmesélő a Mérce nevű valóságátértelmező kommunista portálon, a Köztársaság téri ostromról írva gúnyos mosollyal állapítja meg – hisz ez a kutatási területe –, hogy a jobboldaliak mennyire érzelemvezéreltek az ’56-os forradalom értelmezésében. Szerinte méltatlanul adózunk elismeréssel „képzelt” hősöknek, bezzeg ő hideg fejjel képes elemezni a történéseket és lerántja a leplet a mitizált hősökről, akik – szerinte – sok esetben egyszerű fegyverrejtegető, köztörvényes utcagyerekek voltak.

Az ’56-os forradalom továbbra is értelmezési viták kereszttüzében áll. A főleg világnézeti alapú értelmezéseknek két fő ütközési pontja van: azon megy a vita, hogy egyik vagy másik politikai oldal (alapvetően jobboldal és baloldal) ki akarja magának sajátítani a forradalom eredményeit és mítoszát.

A másik törésvonal pedig az a tipikus kommunista megközelítés, ami az áldozatokkal együtt akarja eltemetni a forradalmat, hogy az számukra valami múzeumban mutogatható fosszília legyen, körülbelül annyi érzelmi és ideológiai töltettel, mint egy őshüllő megkövesedett széklete. Ennek a megközelítésnek fontos eleme, hogy az áldozatok szerintük ennyi év távlatából már egyenlőek. Mindegy, hogy azok ávós pribékek, pesti srácok, köztörvényes bűnözők voltak-e, nem lehet már különbséget tenni köztük, hisz minden relatív, úgyhogy inkább hagyjuk is őket, emlékezzünk rájuk ugyanolyan tárgyilagos távolságtartással. Az országosan ismert politikusok meg aztán még összetettebbek.

Ez a gusztustalan egyfelől-másfelől relativizáló megközelítés imponáló lehet, amikor valaki abban az intellektuális szerepben tetszelegne, hogy ő alapos forráskutatással képes feltárni az események pontos menetét és a szereplők tetteit, motivációit. Ő aztán hideg fejjel távolságot tart mindenfajta érzelmi megközelítéstől. Bezzeg a reménytelen jobboldaliak, akik ezzel szemben hamisítják a történelmet, hogy maguknak hősöket kreáljanak.

De ugyan miért ne adhatnánk magán túlmutató értelmet egy-egy eseménynek, akár szimbolikussá téve egyes szereplőit?

Miért kell, hogy az egész huszadik századi történelmünk a szakértő történetírás álcája mögött a kommunista fondorlatokról szóljon? Már eleve az a kiindulópont is visszataszítóan önhitt, hogy azt állítja egy baloldali történész, hogy ő szellemi kiválóságának és alapos munkájának köszönhetően képes kizárni minden téves értelmezést és tökéletesen rekonstruálni az eseményeket.

Ha a végletekig próbáljuk elemezni ’56-ot és tényleg ki akarjuk zárni azt, hogy alapvetően egy jó oldal és egy rossz oldal harcolt egymással, akkor mindent relatívvá teszünk. Ha felmentik a diktatúra védelmében gyilkolókat, és mindent megtesznek azért, hogy lerántantsák a leplet a túlmisztifikál forradalmárokról, akkor annak csak az lehet az eredménye, hogy megszűnik minden viszonyítási pont és nem lesz helyes vagy helytelen.

Az értékek ilyenfajta összemosása alapvető érdeke a kommunistáknak a mai napig, erről szól a fantasztikus Szabad október nevű fesztivál is.