Július 27-én, 94 éves korában elhunyt az 1956-os forradalom és szabadságharc igaz hőse, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság egykori elnöke, Fekete Pál tanár. Személye nem csupán a helytállás és az igaz ügy melletti töretlen kiállás példája volt, de annak igazolása is, hogy a jó célt egészen a földi pályafutásunk végéig szolgálhatjuk, ha megvan hozzá a belső meggyőződésünk és az elhivatottságunk. Fekete Pál tanár úrra, egy igaz magyar emberre emlékezünk.
Már hosszú évek óta foglalkoztam a bolsevizmus magyarországi szörnyűségeivel, amikor valaki felhívta a figyelmemet Jelenczki István Az igazság soha nem késő című dokumentumfilmjére. Ennek a legelején feltűnt egy tiszta, egyenes tekintetű, de sok szenvedést is megélt arc: Fekete Pál tanár arca. A filmben még többször is megjelenik, elmondja véleményét, mesél az általa átélt szörnyűségekről. Kiderült, hogy Fekete Pál tanár úrnak több kötete is megjelent a rendszerváltozás után. Ezek egy részében saját tapasztalásairól ír, a borzalmakról, amelyeket átélt, a rendszert kiszolgáló aljas pribékek gonosztetteiről. A kötetek másik része felbecsülhetetlen gyűjtő- és kutatómunkájának összefoglalása. Látva a filmet, és olvasva a műveit, feltámadt bennem az igény, hogy szeretném őt megismerni. Ez végül 2015 nyarán sikerült is.
Fekete Pál ekkor már évtizedek óta Szegeden élt, így itt beszéltük meg a találkozót. Miután éppen akkor zajlott az első nagy migráns-roham, amely Szegedet igen erősen érintette, így nem igazán akadt olyan kávézó, ahol nyugodtan le lehetett volna ülni. A tanár úr javaslata az volt, hogy menjünk fel a szegedi Nagyállomás emeletére, ahol a padra leülve nyugodt körülmények között tudunk beszélgetni. Ebből aztán egy öt és fél órás, tabuk nélküli diskurzus kerekedett, amelynek során több mindent megtudtam a kommunizmus előzményeiről, oroszországi-, majd hazai térhódításának hátteréről és válogatott borzalmairól, mint amit tíz könyvből megtudhattam volna. Elképesztő elméleti- és tárgyi tudás, hatalmas ismeretanyag jellemezte Fekete Pál tanár urat. A beszélgetésünk alapján írtam meg azt az életút-interjút, amely a témában íródott könyvemben (A bolsevik iszonyat 100 éve – A kommunizmus Magyarországon) is megjelent.
Tragikus halála alkalmából a 2015-ben elmondott életrajzi visszaemlékezések részleteivel búcsúzunk Fekete Páltól, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősétől.
Belső erkölcsi parancsra állt a felkelők oldalára
Sárospataki diákként többdiplomás, európai műveltségű tanárok oktattak, legjobb szívvel szellemóriás történelemtanáromra, Orbán Istvánra emlékszem vissza. Sárospatakon tanítói diplomát szereztem, majd ezután Szegeden kitüntetéses eredménnyel a tanári oklevelet is megkaptam. Ezt követően orosz nyelvet és történelmet tanítottam Békéscsabán. A tanítással párhuzamosan a Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat (TIT) munkatársaként történelmi előadásokkal jártam Békés megyét. Szeretettel mentem mindig az egyszerű emberek közé, mert közülük valónak tartottam magam, örömüket, bánatukat egyaránt át tudtam érezni. Húszas éveimben járva is azt éreztem, hogy elfogadnak, sőt, helytörténeti munkáimban is rendre a segítségemre voltak. Néhány év leforgása alatt szinte minden városba és községbe eljutottam. A népszerű előadások által komoly kapcsolatok, barátságok szövődtek, az emberek egyre őszintébbek lettek hozzám. Ennek köszönhetően számos megrendítő, személyes élményt meséltek el nekem túlélők, hozzátartozók, ami elborzasztott és megmutatta számomra a rendszer tragikus arcát. Megismerkedtem a hírhedt kulákperek, elhurcolások, internálások és bebörtönzések keserű valóságával. Az évek során kialakult igen széles ismeretségi kör, valamint az abból fakadó ismertség, nézetazonosság játszhatta a legnagyobb szerepet abban, hogy a forradalom kitörését követően a Békés megyei települések küldöttei tulajdonképpen egyhangúlag megválasztottak a megyei forradalmi bizottság elnökévé. Sejthető volt, hogy ha rosszul végződnek a dolgok, annak személyes sorsomban is kárát láthatom. Ám egyszerűen nem maradhattam ki az eseményekből, és azt is vállaltam mindig, hogy nem a tömegpszichózis ragadott magával, hanem a szellemi megvilágosodás és egy ismereteken nyugvó, lassú, de folyamatos érlelődési folyamat szülte meg azt a belső erkölcsi parancsot, hogy a szent ügyért harcolók táborához csatlakozzam.
Fekete Pál és felesége, Ágnes, az esküvőjükön. A forradalom leverése után mindketten sok meghurcoltatást szenvedtek el a kádári megtorlás évtizedeiben. Fotó: családi archívum
Hősies kiállásának volt köszönhető, hogy – ellentétben más településekkel – Békéscsabán viszonylag kevés áldozattal járt a város elfoglalása. Fekete Pált még a szovjet parancsnok is tisztelte emberségéért, bátorságáért. Ezzel együtt mondani sem kell, hamarosan őt is letartóztatták és Debrecenbe vitték, a szovjet parancsnokságra.
November 7-én terepjárókkal orosz katonák érkeztek a lakásomra. Átkutatták az otthonunkat, engem pedig bevittek a Munkácsy utcai, egykori ÁVH-s központba. Tele volt már letartóztatottakkal. Később teherautókra raktak bennünket, és Debrecenbe szállítottak, a szovjet katonai börtönbe. Amikor elvittek kihallgatásra, közöltem, hogy nem kérek tolmácsot, hiszen kiválóan beszéltem oroszul. A tiszt engedte, hogy beszéljek. Elmondtam, hogy Magyarországon nem fasiszta felkelés volt, mint ahogyan beállítják, hanem szabadságharc. Nem akarjuk vissza a régi, úri világot, de nem akarjuk a kommunisták által ránk erőszakolt terrort sem. Önálló, saját értékrendű világban akarunk élni a hazánkban. A szovjet tiszt közölte, hogy le is tartóztathatna, de nem teszi, ehelyett arra kért, menjek haza és csendesítsem le a forradalomban részt vevő társaimat. Azzal zárta mondandóját, hogy majd még meglátják, mi lesz velem.
Békéscsabán válogatott kínzások zajlottak
Fekete Pál tanár úrnak sajnos nem kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, milyen sorsot szánnak neki a hatalmat újra totálisan kézbe vevő kommunisták. Már a következő év elején érte jöttek, igaz, akkor már nem a szovjetek, hanem a pufajkás pribékek.
Február 16-án még megtartottam a történelemórát a dolgozók esti gimnáziumában. Az első padban egy kedves, derűt sugárzó fiatalasszony ült, ő volt az osztálybizalmi. Ezúttal is üdvözölt az osztály nevében, ám fejét lehajtva, láthatóan kerülte a szemkontaktust velem. Kicsengetéskor még nem gondoltam, hogy ez volt az utolsó katedrán töltött órám. Elindultam hazafelé, amikor zajt hallottam magam mögött. Hátrafordultam, és egy női alak igyekezett felém. Az osztálybizalmi volt. Megállt előttem, majd kisvártatva zokogni kezdett és azt mondta, hogy meneküljek. Néhány perc után, amikor kissé megnyugodott, elmesélte, hogy gépíró a pártbizottságon, ahol hallotta, hogy Klaukó Mátyás és Bielik Károly – mint a fő funkcionáriusok – azt beszélték: eljött a példastatuálás ideje. Mindenkit összeszednek, aki részt vett a forradalomban, ráadásul elhangzott, hogy én, Fekete Pál vagyok az első számú ellenség, akit még bíróság elé sem kell állítani, csak agyon kell lőni, mint egy kutyát. Meneküljön, amíg nem késő – mondta a fiatalasszony. Nem kételkedtem abban, hogy minden igaz, amit elmondott, mégis megszólalt bennem egy másik hang: Nem teheted, magad elől nem menekülhetsz, és az örök, isteni törvények szerint bűntelen vagy, ezért azok megvédenek.
Az osztálybizalmi hölgy nem a levegőbe beszélt: Fekete Pálért még aznap este el is jöttek. Hatan voltak a pufajkások, akik előbb fegyvert kerestek, majd kirángatták az udvarra és puskatussal megverték. Ezután teherautóval a Békéscsaba belvárosában, a Munkácsy utcában lévő központba vitték.
Mint kiderült, igazak voltak az évek óta hallott pletykák, miszerint az épület alatt egy hatalmas pincebörtön van, amelyben az ÁVH kínozza – nem egyszer halálra – a fogvatartottakat. Mára eltűntek a korábbi levegőnyílások, de ez az épület a halál otthona volt Békéscsabán. A cellám alig másfél négyzetméternyi volt, az ajtó fölötti villanykörte csupán a falakat világította meg gyenge fénnyel. A bejárattal szemközti falon, a mennyezet alatt egy tenyérnyi nyílás volt a szellőző. Az enyémen kívül még több más hasonló cella is volt itt, meg egy ablak nélküli helyiség, a poklok pokla, ahol a foglyok verése és a kínvallatások zajlottak. Fetter Ferenc és Benkovics Sándor volt a két legkegyetlenebb a kihallgató tisztek közül. Hosszú börtönéletem során raboskodtam a szegedi Csillagban, Márianosztrán, Pesten a Gyűjtőfogházban, Gyulán, Jászberényben, Sopronkőhidán és Vácott is, de sehol nem találkoztam olyan brutalitással, és elképesztő kínzásokkal, mint ami Békéscsabán folyt.
Fekete Pál 1957 tavaszán, immáron letartóztatott fogvatartottként. Fotó: családi archívum
A tömeggyilkos tiszt fenyegetése: „Nem ússza meg, lógni fog!”
Első fokon a Mátyás Miklós vérbíró által vezetett szegedi ítélőszék életfogytiglani börtönre ítélte Fekete Pált 1957 decemberében. Igazi, kommunista szokás szerint az elítéltek családtagjain is bosszút álltak, Fekete Pál feleségét – két, kicsi gyermekükkel együtt – kiutasították Békés megyéből. A másodfokú tárgyalásra 1958-ban, Budapesten került sor.
Mivel reménykedtünk egy esetleges kedvezőbb ítéletben, fellebbeztünk. A budapesti, másodfokú ítélethirdetés előtt azonban drámai dolog történt. Kinyílt a tanácstermi ajtó, és kilépett rajta egy fiatal főhadnagy, Kelemen Imre. Miután végignézett rajtunk, odalépett egyik vádlott társunkhoz, aki korábban a katonatársa volt, és a fülébe súgott valamit. Arra kért minket, hogy a tárgyalás kezdetén azonnal és habozás nélkül vonjuk vissza a fellebbezésünket, mert ellenkező esetben súlyosbítani fognak az ítéleteken, ami hármunk esetében halálbüntetést jelent. Így is tettünk, s mivel az ügyész már az elsőfokú ítélet után sem fellebbezett, a másodfokú tárgyalás okafogyottá vált. A jelen lévő Gyurkó Lajos vezérőrnagy, aki a forradalom idején több sortűzre is parancsot adott, s aki leginkább akarta a mi halálunkat, ingerülten távozott a teremből, de előtte még odasúgta nekem, hogy nem úszom meg, és lógni fogok.
Valóban nem is adták fel. Új dologgal próbálták meggyanúsítani, ami alapján súlyosbítani lehet az immár jogerős életfogytiglani börtönt. Rá akartak bizonyítani egy szovjet szerelvény kárára elkövetett battonyai vasútrobbantást, hogy kivégezhessék, ám erre aztán végképp nem találtak bizonyítékot. 1963-ig az ország számos börtönét megjárva felesége és családja kitartása, valamint az ártatlanságába vetett belső meggyőződése adott számára erőt. Miután kiszabadult, érzékelhette, hogy a kommunista hatalomgyakorlók egyetlen percre sem tévesztik szem elől.
Feleségem mindvégig hűségben kitartott mellettem, így a legfontosabb dolgot, a családomat nem veszítettem el, bár a lányaimmal való kapcsolatomat erősen megsínylette, hogy életük első éveiben nem lehettem mellettük. Ami a tanári pályát illeti, oda soha többé nem térhettem vissza. Dolgoztam marha-vágóhídon, a Bajai úti téglagyár agyagbányájában, valamint szállító- és segédmunkásként is. Ezen kívül már a szabadulásom napján megpróbáltak beszervezni. Mivel határozott nemmel feleltem, Fetter Ferenc, immáron Békés megyei rendőrkapitányként a következőt mondta: a börtönre úgy fogok visszaemlékezni, mint a mennyországra, mert ő itt pokollá teszi majd az életemet. Fenyegetése sok tekintetben valóra is vált. Megkülönböztetett, megbélyegzett maradtam, és mindvégig megfigyeltek.
Különös találkozás Göncz Árpáddal
Fekete Pálnak egy ideig rabtársa volt Göncz Árpád író is, aki több évtizeddel később, a rendszerváltozás után az ország köztársasági elnöke lett. Fekete Pál egészen megdöbbentő emléket idézett fel a Kádár-rendszerben lezajlott rövid, szegedi találkozásukról.
Egy alkalommal Szegeden, a Dugonics téren dolgoztam, mint a Csongrád Megyei Építőipari Vállalat – vagy ahogyan itt nevezték, a Csovi – segédmunkása. Tudni kell, hogy a Dugonics tér alatt, amely amúgy Szeged legszebb, központi fekvésű tere, ókori római régészeti emlékek vannak, így a tér felújításakor nekem, mint történelemtanárnak, különös élmény volt itt ásni, az egykori boltívek, és az ókori korból származó téglák között. Talán valami vízvezeték-rendszer lehetett egykor, de az is lehet, hogy más funkciója volt. Mindenesetre nagyon mélyre kellett ásni és hogy a mély gödör maga alá ne temessen bennünket, úgynevezett práter-lemezekkel lett kitámasztva mindkét fala. Amint a két és fél méter mély gödörben állok, a híres cukrászda előtt és éppen ások, egyszer csak megállt a gödör szélén egy elegáns, hosszú kabátos úr. Megszólított.
- Szia Pali! Hogy kerülsz te ide?
- Dolgozom – feleltem neki.
- Nincs más munka? Valami jobb?
- Nincs. Én nem kapok más munkát – válaszoltam. Lesajnálva folytatta.
- Mondtam én már korábban is, hogy nincs meg neked a magadhoz való eszed. Nézd meg – mutatott kezével az egyetem épülete felé –, én ott dolgozom.”
Mint nem sokkal később megtudtam, valóban az egyetemre került, a tolmács- és fordítóképzésen oktatott az angol tanszéken.
Fekete Pál 2016-ban, egy előadáson Békéscsabán. Forrás: Wikipedia (a Békés Megyei Könyvtár felvétele)
Könyvekben írta meg a forradalom és a megtorlás éveit
A rendszerváltozás óta eltelt három évtizedben elképesztő életművet hozott létre. A Püski Kiadó gondozásában megjelent nagyszerű kötetei – Az utolsó szó jogán, a Sátánok éjszakája, de különösen a Sírjára nem jutott virág című könyvek – pedig hatalmas utánajárást követelhettek meg. Emellett létrehozott egy ’56-os múzeumot is Békéscsabán, amely ma is látogatható. Megkérdeztem tőle, hogy jócskán túl a hatvanon, a hetvenen, majd a nyolcvanon is, mi adta az erőt, elhivatottságot, hogy létrehozza ezeket?
Társadalmi értelemben egyértelműen kijelenthető, hogy csak a rendszerváltozás után szűnt meg a forradalmi szerepem miatt engem ért személyes hátrány. Ekkor már elmúltam 60 éves, így aktív éveim rámentek a kommunista diktatúrára. 1990 után, amennyire lehetett, igyekeztem megtenni azokat a dolgokat, amelyekre azelőtt nem volt lehetőségem. Komoly elismeréseket is kaptam. 1992-ben például én lettem Békéscsaba első díszpolgára. Egyrészt a saját életem alakulása, másrészt az áldozatul esett sok-sok honfitársam emlékezete jelentette az erkölcsi parancsot a kutatásra, könyvírásra. A nagy kommunista emberdaráló milliók testét és lelkét őrölte meg, én azonban túléltem az iszonyatot. Hogy miért nem fekszem a többiekkel együtt valami jeltelen tömegsírban, arra csak a gondviselő Isten tudja a választ. Ugyanakkor a túlélésnek ára van: méltónak kell rá bizonyulnom. Aktív éveimben úgy alakult a sorsom, hogy nem csinálhattam azt, amire a hívást éreztem, ezért idős fejjel, immár nyugdíjasként igyekszem pótolni a pótolhatatlant. Ez az oka annak, hogy a mai napig könyveket írok, és rendszeresen előadásokat is tartok. Békéscsabán, a Kazinczy Ferenc Általános Iskola egyik melléképületében létrehoztam egy kis ’56-os múzeumot, számos tárgyi emlékkel, illetve mindazok rövid életrajzával, akik Békés megyében a forradalomért áldozták életüket. Az volt a célom, hogy minél többen megtudják, mi zajlott le ebben az országban a kommunizmus idején.
Fekete Pál megcselekedte, amit az erkölcsi parancs és belső meggyőződése megkövetelt tőle. Élete tönkretétele árán sem alkudott meg a hóhérokkal, a gyilkosokkal, a kommunista rendszer kiszolgálóival, amikor pedig módjában állt, pótolta mindazt, amit legaktívabb korában nem engedtek neki megtenni. Roppant sajnálatos, hogy tragikus halálhíre tulajdonképpen egyetlen jelentős sajtóorgánum ingerküszöbét sem érte el… Helyettük is emlékeztünk most Fekete Pálra, csodálatos forradalmunk igaz hősére.
Isten nyugosztalja Fekete Pált, legyen neki könnyű a föld!
*****
Fekete Pál búcsúztatása augusztus 12-én (pénteken) 13 órakor lesz a Szegedi Krematórium Bajai úti ravatalozójában, majd ezt követően kísérik utolsó útjára a szegedi református temetőben.
Vezető kép: Fekete Pál tanár, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság egykori elnöke
Facebook
Twitter
YouTube
RSS