Amikor egy Turulmadár emlékművet lerombolnak, megrongálnak a Kárpát-medencében az olyan, mintha a magyarokat bántanák. Tudni illik, hogy a magyar ősvallás egyik legszebb és legmisztikusabb jelképe a Turulmadár. A Turul legendárium „születése”, eredete messze visszanyúlik a történelem előtti magyar múltba. A magyarok ősi hitvilágának emléke, az égi hatalom és az uralkodói fensőbbség megtestesítője, az isteni gondviselés és iránymutatás nemzeti jelképe.
Az Anonymus, a Kézai Simon-féle mondavilág tőle eredezteti a Turul nemzetséget (a későbbi Árpád-házat), és mint ilyen a dinasztia fejedelmeinek és királyainak isteni eredetét hivatott hangsúlyozni. E titokzatos madár, (sólyom vagy sas) a mai napig szorosan kötődik hozzánk. A bátorság, a hűség, az állhatatosság szimbólumát is jelenti. A magyar és hun katonák, őseink évszázadokig használták ezt a szimbólumot, fejedelmeink e jel alatt vonultak hadba Géza fejedelem koráig, éppen ezért érzékenyen reagálunk, ha valami történik jelképeinkkel.
Sajnos jelen korunk magyar liberálisai még a rendszerváltás után is igyekeztek lejáratni nemzeti szimbólumunkat azzal, hogy tiltott, önkényuralmi jelképek közé sorolják. Például a hegyvidéki (Budapest, XII. kerület) Turul emlékművet is az SZDSZ-es Demszkyék (Budapest akkori főpolgármestere) le akarták bontatni (mondván fasiszta jelkép), végül is nemzeti összefogással ezt sikerült megakadályozni. Nem tudták vagy nem akarták tudni, de a Turul épp a szabadság jelképe is.
Máig nem tudtunk, immár 122 éve, a trianoni békediktátum óta, abba beletörődni, hogy a több mint ezeréves őshaza emlékeit elpusztították és a megmaradt vagy a rendszerváltás után újra felállított szobrainkat, emlékeinket elpusztítják. Különösen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékműveit, a millenniumi – a honfoglalás ezeréves évfordulójára – szobrokat, szoborcsoportokat, országzászlókat semmisítettek, csonkítottak meg az új ,,honfoglalók” (románok, szerbek, horvátok, szlovénok, csehek és szlovákok), akik ezért az ősi földért, a Kárpát-medencéért nem harcoltak, nem áldozták vérüket, mivel ezt az elrabolt területeket ajándékba kapták.
Reményik Sándor erdélyi költő írta meg mindezt szívszorítóan A kinyújtott és visszahúzott kéz című versében:
Fekete erdő van közöttünk,
Keserű árok van közöttünk,
Ledöntött szobrok, elnémult harangok
Kísértenek közöttünk.
Rossz előjel, de ami most történik Ukrajnában a kisebbségekkel, a magyar, az orosz, a román, a rutén nemzetiségekkel az a második világháború előtti feszült éveket idézi. Bár az Antall-kormány megkötötte az ukrán-magyar alapszerződést, ami európai, emberi jogokat ígért Kárpátalján a csaknem kétszázezer őshonos magyarnak, nem sokkal utána Ukrajnában az elmúlt évtizedekben folyamatosan szűkítik a magyarok elemi jogait, nyelvhasználatukat, kultúrájuk szabad művelését. Most az ukrán-orosz háború pusztításának idején újra megalázták a kárpátaljai magyarokat.
Olvasónk felvétele az ékét vesztett várról
A munkácsi várban ledöntötték s lehajították a mélybe a turulmadaras emlékművet és helyére Ukrajna címerét állítják. A hírek szerint a Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága döntött erről. Ennek értelmében, a munkácsi várban működő történelmi múzeumot megbízták azzal, hogy szereljék le a turulszobrot a vár fokán álló obeliszkről, és helyére helyezzék el Ukrajna állami jelképét, az úgynevezett “trizubot”, azaz a háromágú szigonyt. A Turul emlékművet eredetileg a millennium évében, 1896-ban állították fel, majd 1924-ben a Kárpátalját megszálló csehszlovák csapatok lebontatták. A megsemmisült emlékművet a fennmaradt tervek és fotók alapján Pákh Imre, munkácsi származású üzletember készíttette el és állíttatta vissza 2008-ban édesapja, Pákh Sándor kívánságára. Az egytonnás Turul-szobor 2,5 méter magas, szárnyainak fesztávolsága 6 méter, a csőrében lévő kard súlya 70 kilogramm. A talapzat és a szobor együttes magassága 25 méter. Az emlékmű a várral együtt Munkács legnépszerűbb történelmi és idegenforgalmi látványossága volt.
Nem térnék ki most arra, hogy ez a gyalázatos tett a munkácsi ukrán vezetés részéről, egyáltalán ez a magyarellenes provokáció akkor zajlik, amikor az ukrán-orosz fronton tízezrek halnak meg, milliók válnak hajléktalanná és súlyos energiaválság robbant ki Európában. Nem mellesleg Magyarország legnagyobb humanitárius segítsége révén már eddig egymillió-háromszázezer ukrán állampolgár menekült hozzánk, ahol menedéket, szállást, egészségügyi ellátást, élelmiszert kapnak, ha kell munkahelyet, gyermekeiknek oktatást, tovább tanulási lehetőségét. Ezeknek úgy látszik semmi sem elég, a kinyújtott kezet elutasítják. Nyilván, hogy Munkács érzéketlen apparátusa Kijev beleegyezése nélkül semmit sem tehetett volna. Mint, ahogy a Vereckei-hágó magyar emlékművét is folyamatosan rongálják, meggyalázzák. Valószínű, nem az ukrán hivatalos politikától eltérően.
Mégis, számunkra miért döbbenetes Munkács vára szimbólumának megsemmisítése? Kétféle okból is. Az egyik, hogy a történelmi Magyarországon 1896-ban, a millenniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet a Wekerle-kormány megbízására: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ebből csak Pusztaszer és Pannonhalma található meg az emlékmű a mai országhatárokon belül. A hét emlékműből háromnál: a nyitrain (4 darab is), a munkácsin és a zimonyin volt turulszobor.
A Wikipédia szerint a dévényi, munkácsi, zimonyi és brassói emlékművek az ország „négy kapuját” szimbolizálták. Dévény, ahol a Duna hazánkba jön, ez az ország nyugati kapuja. Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, a Vereckéhez közeli Munkácson Anonymus szerint Árpádék pihentek meg, Brassó a haza délkeleti kapuja, a zimonyi turul „áttekint a Száván, Nándorfehérvárra: a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra.” A Turul madarak „átnéztek a határon”, azaz Magyarországból kifelé fordultak. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték, hogy megvédik a magyar állam integritását. A szobroknak belső figyelmeztető funkciójuk is volt: a nyitrai a felvidéki szlovákokat, a munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi a délvidéki szerbeket és horvátokat voltak hivatva a magyar állam területi egységére inteni.
Az egységet tudjuk, hogy nem sikerült megtartani. Az I. világháborúval a világ szabadkőműves ármánykodása célba ért. Tehát Munkács jelképezte a honfoglalás kezdetét, a Kárpát-medence végleges elfoglalását, Árpád hadainak hősiességét, bátorságát, élni akarását. Ezért is áll Munkács Turul-szobra érzelmileg ilyen közel hozzánk. Aztán van egy másik szempont, ami miatt fontos nekünk Munkács. Amiről keveset beszélünk és ez összefügg Zrínyi Ilona hősiességével, szabadságszeretetével, Munkács várának védőjével, aki nőként, asszonyként szembeszállt a bécsi kamarilla hódító törekvéseivel, az osztrák hadakkal nemzete és a szabadság védelméért. Nem kisebb dolog fűződik Zrínyi Ilona nevéhez, minthogy olyan fiakat adott a nemzetnek, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem, aki vezette a kuruc hadak élén azt a szabadságharcot a Habsburgok, a hazai árulók, a labancok ellen, amely példát mutatott a kései utókornak.
Ezért is fáj nekünk Munkács Turulszobrának ledöntése. A szabadság, a hazaszeretet, a bátorság szimbólumát gyalázták meg. Meggyalázták történelmi hőseinket, akik életüket a szabadságért áldozták fel az önkényuralom, a hódítók elleni harcban, mint Zrínyi Ilona, apja Zrínyi Péter horvát bán, dédapja a szigetvári hős, nagybátyja Zrínyi Miklós költő, hadvezért és fia II. Rákóczi Ferenc. Ez a névsor csak egy kis szelete volt történelmi hőseinknek. Ami ma Kárpátalján történik, amit ott az ukránok művelnek, egyre-inkább emlékeztet arra a fasiszta-kommunista diktatúrához, őrülethez, amit a székelység ellen falurombolás címen Ceausescu végzett Romániában és ami azonos az ukránok jelenlegi magatartásával: az a magyargyűlölet.
Vissza kell idéznem Samu bácsit, a köztünk zajló beszélgetést, amikor először jártam 1971-ben Székelyföldön a Hargitán, Siklódon. Samu bácsi nagy fehér bajszával, szalmakalapjával hamisítatlan székely parasztember volt, aki megjárta az első világháborút és nyolcvanévesen még maga kaszálta az érett búzát a hegyekben és egyedül is hozta be a faluba a termést lovaskocsival. Siklód kicsiny terén volt a háza és a verandáján szalonnáztunk a Magyarországról hozott kétkilós fehér kenyérrel. Késsel keresztet vetett a veknin és elkezdte szelni. S beszélgettünk. Kinéztem a tér közepére és láttam egy csonka szobor talapzatot, félbe tört kőoszloppal.
– Kérdeztem, mi állt ott? – Samu bácsi körbe nézett – pedig 99 százalékban székely lakta település volt – és halkan csak ennyit mondott: nagy, hatalmas Turulmadár. S hol van? – kérdezősködtem tovább. Feleségem rokonsága siklódi volt, éppen nászúton voltunk, így megbízott bennem. Megfogta a kezemet és elindultunk felfelé a padlásra. A fagerenda mögött a sarokban egy halom székelymintás szőnyeg volt egymásra rakva. Felemelte és alatta körvonalazódott ki a Turulmadár bronz szobra. A második világháború végén, amikor jöttek a szovjetek és a románok, akkor szereltük le néhányan, hogy ne rombolják le újra – folytatta Samu bácsi. Már csak ketten tudunk a szoborról, a többiek meghaltak. – Mi lesz vele? – kérdeztem. Samu bácsi széttárta a karját és így folytatta: – A Turul úgyis mindig visszaszáll a helyére, ahová való. Eljön az az idő. A millennium óta kétszer kellett elrejteni.
Azóta többször voltam Erdélyben. Amikor 1994-ben ott jártam, Samu bácsi már nem élt. De Siklód főterén ott pompázott a Turulmadár egy frissen rakott kőoszlopon, ahol most már nemcsak az első-, de a második világháborúban elesett katonahősök nevei is be voltak vésve.
Igazat mondott az öreg székely. A Turul mindig visszaszáll.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS