Bár a helyzet úgy áll, hogy még biztosan jókora csatározások tanúi leszünk majd az amerikai elnökválasztás kapcsán, mégis: bizonyos következtetések máris levonhatók a történésekből. Amennyiben pedig ezeket a következtetéseket tovább is gondoljuk, rá kell jönnünk, hogy az Egyesült Államok elnökválasztása által felszínre került helyzet nemcsak az USA-ban áll fenn, hanem sok más helyen is, az úgynevezett „fejlett, nyugati világban”. Mindez nagy veszélyeket hordoz és hosszú távon a jelenlegi világrend, és az ezeréves, keresztény civilizáció felszámolását is magával hozhatja, amelynek folyamatát ráadásul meggyorsíthatja Joe Biden győzelme. Elemző írásomban ennek részleteiről kívánok szólni.
E cikk megjelenése idején még javában zajlik a vita arról, hogy vajon Donald Trump vagy Joe Biden nyerte-e meg az amerikai elnökválasztást. Szigorúan csak a szavazatszámokat nézve most úgy áll, hogy Biden nyert, bár az eddig napvilágra került információk alapján annyi minimum kijelenthető, hogy nem volt tiszta a voksolás és sok helyütt aggályos volt a beérkező szavazatok összeszámolása. Egyelőre azonban nincs olyan hivatalos bírósági ítélet, ami ezt kimondaná, vagy ami kötelezővé tenné a szavazatok általános újraszámlálását. Donald Trump ugyanakkor egyértelművé tette: minden létező jogi eszközt bevet azért, hogy felülvizsgálják majd a végeredményt. A folyamat el is kezdődött, Trump és jogászai számos bírósági keresetet nyújtottak be. Ha egyáltalán lesz komolyabb, általános felülvizsgálat, és annak lezajlása után is a mostani eredmény áll majd fenn, akkor a következő négy évben a demokrata párti Joe Biden lesz a világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Új törésvonalak mentén szerveződik a politika
Az elmúlt évtizedben alapvetően alakultak át a politikai erőviszonyok és a szereplők. Ehhez ki sem kell menni Csonka-Magyarországról, nálunk is tetten érhető a folyamat. Bár a megszokott felosztásra gondolva előszeretettel emlegetünk még most is jobb- és baloldalt, valójában már régen másról van szó. Megfigyelhető, hogy a pártok is egyre inkább kerülik a jobb- vagy baloldali identitás hangsúlyozását, helyettük új önmeghatározások kerültek előtérbe. Az egykori baloldal idehaza ma már többnyire demokratának nevezi magát, miközben autokrácia, sőt, diktatúra építésével vádolja a regnáló kormányt.
(Tényleg csak zárójeles betoldás: milyen érdekes, hogy amikor – nemzetellenes tevékenységük okán – olykor idegenszívűséggel illetjük őket, mindig kikérik maguknak, hogy kirekesszék őket a nemzetből. Ők azonban szemrebbenés nélkül önmagukra illesztik a demokrata jelzőt, nem zavartatva magukat abban, hogy ezzel alapból antidemokratikusnak neveznek mindenkit, aki nem tud velük azonosulni…)
A világban ez a megoszlás a legpontosabban talán úgy jellemezhető, hogy vannak az életpártiak és az életellenesek. Előbbibe, tehát az életpártiak közé azokat sorolhatjuk, akik védeni igyekeznek mindazokat az értékeket, amelyek meghatározták az európai civilizáció mögöttünk hagyott kétezer évét. Beleértve ebbe elsősorban és mindenekelőtt a kereszténységet, valamint a családok védelmét, és a nemzetállamok fontosságának hangsúlyozását. Utóbbiba – vagyis az általam életellenesnek nevezettek táborába – pedig azok tartoznak, akik minden rezdülésükkel az előbb felsoroltak ellen igyekeznek tenni. Semmibe veszik a keresztény kultúrkört és értékrendet, és valamiféle homályos, teljesen megfoghatatlan és tisztázatlan fundamentumokon nyugvó új világról beszélnek. Európai Egyesült Államokról, a multikulti mindenekfelettiségéről hozsannáznak és a befogadás álságosságát hangsúlyozzák, miközben nem képesek elfogadni senkit és semmit, aki és ami nem az ő mantrájukat fújja.
Természetesen Magyarországon is könnyedén behatárolható, hogy melyik táborba melyik párt és politikus tartozik, de ez nemcsak nálunk van így. Nem véletlen, hogy az életpártiak – politikusok és átlagpolgárok egyaránt – már 2016-ban is Donald Trump győzelméért szorítottak, jóllehet, akkor még meglehetősen ismeretlen volt számunkra a republikánus jelölt. Trump támogatása akkor elsődlegesen talán nem is neki szólt, hanem egyfajta protestálás volt, hiszen az már akkor is egyértelműnek tetszett, hogy Hillary Clinton esetleges győzelme az életellenes oldal számára lenne kedvező.
Trump kudarca az életpárti oldal kudarca is
Az elmúlt négy év elnöki tevékenységével azonban Donald Trump saját jogon is kivívta a rokonszenvet, és azt, hogy őt akarjuk látni további négy éven át az elnöki székben. Számos jelentős, nyugodtan mondhatni, hogy történelmi léptékű döntés fűződik a nevéhez.
Kim Dzsong Un és Donald Trump találkozója 2019. június 30-án. Trump az első amerikai elnök, aki ellátogatott Észak-Koreába. Fotó: MTI/Yonhap
Ő az első amerikai elnök, aki a koreai háborút lezáró 1953-as fegyverszüneti megállapodás megkötése óta ellátogatott Észak-Koreába és a béke megteremtése érdekében személyesen találkozott a kommunista Korea vezetőjével, Kim Dzsong Unnal. Regnálása idején több jelentős megállapodás is született a korunk egyik puskaporos hordójának számító Közel-Keleten, Izrael és néhány arab ország között. Hosszú idő óta ő az első amerikai elnök, aki egyetlen háborút sem indított el sehol, semmilyen indokkal, ellenben jelentősen lecsökkentette a külföldön harcoló amerikai katonák számát.
Belpolitikai értelemben is kézzelfogható eredményei voltak. Meghirdette az „America First” jelszót, és elnökként ennek szellemében is tevékenykedett. Megreformálta az adórendszert, s a közterhek csökkentésével jótékony hatást gyakorolt a gazdaságra és a fogyasztásra. A világ egyik legeladósottabb országában, ahol egyre kevesebben hihetnek abban a bizonyos „amerikai álomban”, sokak életszínvonala javult Trump intézkedései által.
Ami még nagyon fontos: többször, nyíltan is kiállt az emberi élet védelme mellett. „Minden új élet szeretetet hoz a világra és minden ember csodálatosan van megalkotva” – mondta beszédében januárban, amikor első amerikai elnökként részt vett a „Menet az Életért” elnevezésű, abortuszellenes felvonuláson.
Hivatalban lévő amerikai elnökként Donald Trump volt az első, aki részt vett a „Menet az Életért” elnevezésű családbarát- és abortuszellenes rendezvényen. Fotó: MTI/EPA/Acaba/Yuri Gripas
Külön elnöki rendeletet hozott az abortusz-kísérletet túlélő, megszületett gyermekek védelmében, illetve teljesen el akarta venni az úgynevezett abortuszipar állami támogatását. Ezzel egy nagyon jelentős „darázsfészekbe” is belenyúlt, mert az abortusz kérdésköre az úgynevezett „demokraták” – valójában életellenesek – számára az egyik legvörösebb posztó. Trump egyes vélekedések szerint ezzel nem csupán saját életpárti véleményének adott hangot, de a Biden által képviselt szélsőségesen abortuszpárti világnézetnek is világos üzenetet akart küldeni.
Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy Donald Trump elnökválasztási veresége jóval több annál, mint hogy szimplán csak a republikánus jelölt kudarcának nevezzük demokrata ellenfelével szemben. Trump kudarca – már amennyiben a csatatérállamok eredményeinek újraszámlálásai után is Trump marad a vesztes – az életpárti erők kudarca is, az életellenes erőkkel szemben, amelyben csak némileg jelenthet vigaszt az a tény, hogy igen jelentős támogatottsága volt, hiszen Donald Trump több szavazatot kapott ezen a választáson, mint az amerikai választások történetében korábban – Joe Biden kivételével – bármely más elnökjelölt.
Két világ áll szemben egymással, és a megosztottság mértéke riasztó
Ha megnézzük az amerikai elnökválasztási eredmény térképét, szembetűnő felfedezéseket tehetünk. Látható, hogy a kék színnel jelölt demokrata és a piros színnel jelölt republikánus területek milyen élesen különülnek el. A két partvidék, valamint a szintén jelentősen iparosodott Nagy Tavak vidéke kék, míg az ország középső kétharmada lényegében egyöntetűen piros. Függetlenül attól, hogy az őslakos indiánok lélekszáma napjainkra tragikusan lecsökkent, mégis van valami különös bája annak, hogy Idaho, Wyoming, Montana és a két Dakota különösen nagy fölénnyel Trumpé lett. Vagyis az őslakosok földjén tarolt az életpárti szemlélet. Nem lebecsülve a különböző szociológiai jellegű elemzéseket, amelyek kisebb és nagyobb társadalmi csoportok preferenciáit vizsgálva mérték az elnökjelöltek iránti rokonszenv-indexeket, a kialakult eredményből, ezektől különböző megközelítéssel, másfajta következtetés is levonható. Eléggé szembetűnő ugyanis, hogy a világvárosok, valamint az ezek összenövéséből kialakuló hatalmas megalopoliszok számítanak demokrata fellegváraknak, míg a „vidéki Amerika” a republikánusok bázisának.
Ez az állapot szintén nem amerikai sajátosság, mert a „fejlett Nyugat” más országaiban is megfigyelhető ugyanez, kiváltképp azokban az országokban, ahol a nemzetállami törekvések erősek, és ahol erre jelentős társadalmi támogatottságot is találni. Saját példánk mellett Lengyelország is ilyen, és az amerikai állapotok kísértetiesen kirajzolódnak ebben a két országban is.
Emlékezzünk a legutóbbi magyarországi önkormányzati választásokra. A fővárosi kerületek nagy része ismét balliberális irányítású lett, a főpolgármester az ő közös jelöltjük lett, és a közgyűlési többség is a kezükbe került. Budapesten kívül néhány nagyobb vidéki városban is hasonló helyzet állt elő.
Ezzel szemben a „vidék Magyarországa” nyomasztó kormánypárti fölényt hozott. Az éles, és „térképen is látható” szembenállás itt is megvan tehát, a szinte 100%-ban narancssárga megyékkel szemben néhány ellenzéki vezetőt választó város és az újból „vörös rongyokba öltözött” főváros néz farkasszemet.
Lengyelországban idén elnökválasztást tartottak. Már az több, mint beszédes, hogy az ottani „életellenes” erők élén Varsó regnáló főpolgármestere állhatott, mint kihívó elnökjelölt. Vagyis a lengyel fővárosban a legutolsó helyhatósági választások alkalmával már eleve ilyen eszmeiségű politikus kapott felhatalmazást.
Egy pillanatra se feledjük, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol a kereszténység még a magyarországinál is mélyebben beágyazott a néplélekbe, s amely ország a kommunizmus idején II. János Pál személyében pápát adott a világnak, nem is akármilyet. S mégis: ennek az országnak a fővárosát ma egy, a multikultival szimpatizáló, egyes kérdésekben szélsőségesen liberális politikus vezeti, aki ráadásul hajszál híján államelnök is lett. Bár végül Andrzej Duda nyerte meg az elnökválasztást – talán mondani sem kell: döntően a „vidéki Lengyelország”, különösen a keleti területek Dudára adott voksainak köszönhetően –, így is figyelemre méltó, hogy milyen megosztott volt az ország a szavazásnál. Duda csupán 3 százalékkal nyert.
Lengyelország megosztottsága több, mint szembetűnő. Keleti részein Duda (kék), északnyugati harmadán viszont Trzaskowski (barna) támogatói vannak többségben. Forrás: wikipedia
Ugyanez a teljes megosztottság figyelhető meg Amerikában is, ami alapján két következtetés is levonható. Az egyik az, hogy a vidéken élők, a természet közelében lévők, akiket még nem szippantott be a nagyvárosok sajátos, lélekőrlő darálója, kevésbé fogékonyak arra az értéktagadó, nihilista szemléletre, amelyet az életellenesek tábora képvisel. Jobban átlátják, mi a jó nekik, és a megfelelő önvédelmi reflex is, valamint az a bizonyos „józan, paraszti ész” is jobban működik még bennük. Ahol az ilyen emberek élnek többségben, ott még most is az életpárti erők állnak nyerésre.
A másik következtetés pedig az, hogy ha így megy tovább a folyamat, akkor teljesen kettészakadhatnak a nyugati társadalmak. Valós veszélyként kell szembenézni azzal, hogy eljöhet az idő, amikor kevesebb lesz, ami összeköti egy-egy társadalom bizonyos csoportjait, mint ami elválasztja. Az államok vezetőinek mielőbb megoldást kellene találniuk erre a nagyon is küszöbön álló, súlyos problémára.
Az életellenes erők többfrontos támadásai
Arra a tényre, hogy a világ egyre inkább a teljes megosztottság állapota felé halad, azok az országok szolgáltatják a legélesebb, leginkább szembetűnő példákat, amelyekben az életpárti, konzervatív, évezredes értékek támogatottsága erős, és nem csupán erős, de kormányoz és többségben is van.
Ez nem pusztán figyelemre méltó, de veszélyes is, ugyanis az életellenes politikusok és pártok, valamint a mögöttük álló gigantikus háttérerők – vagy ahogyan Donald Trump nevezte őket: a „deep state” – mindenütt a társadalmi csoportok összeugrasztásán munkálkodnak, tevékenységük mindenütt az árkok, a szembenállás kialakítására szorítkozik. Mindez növeli annak a veszélyét, hogy az egymással egyre inkább szembeállított csoportok között kibékíthetetlen ellentétek alakulnak ki, amelyek, ha nyílt összecsapásokba, ne adj’ Isten polgárháborúba talán nem is torkollnak, de meggátolják a nemzeti sorskérdések felismerését és az amellett történő egységes felsorakozást – vagyis a teljes nemzeti összefogást. Ami egyébként kívánatos volna minden nemzet életében.
A mantra általában mindenhol ugyanaz, a harc pedig, amelyet az életellenes erők vívnak, minden esetben többfrontos. Ezek sorában az egyik állandó támadás a nemzeti érzületet és annak képviselőit érik. A minimum, hogy nevetségesnek nevezik, ha valaki nemzettudatról beszél, de gyakoribb, hogy az adott művészt/politikust/pártot minden létező eszközzel lejáratják. Kedvenc módszerük, hogy valamiféle ordas eszmék vádját – antiszemitizmus, fasizmus, rasszizmus és ehhez hasonlók – aggatják azokra, akik nemzetben mernek gondolkodni és ennek hangot is adnak.
Ugyanígy a támadások sorába tartozik az egyházak és a vallásos érzület folyamatos lejáratása is. Ha pedig valaki nem ért egyet azzal, hogy már óvodás korban „érzékenyíteni” kell a gyermekeinket, tudatosan összezavarva ezzel a saját jövő nemzedékünket, akkor a legkevesebb, amire számíthat, hogy maradinak, kirekesztőnek fogják titulálni. És még örülhet, ha ennyivel megússza…
Újabban azonban egyre több az olyan jellegű támadás is, ahol ezek az életellenes erők előretolt bástyái már tudatos kezdeményezőként jelennek meg. A csatasorba állított, civilnek hazudott szervezetek nagyon is sokrétű mozgatásával tiltakozásokat, tüntetéseket, de akár komolyabb zavargásokat, anarchia-közeli állapotokat szerveznek, igyekeznek megbénítani a hétköznapokat és aláásni a regnáló hatalom tekintélyét. Láthattunk ilyet a közelünkben a „narancsos forradalom” idején Ukrajnában, napjainkban hasonló folyamatok zajlanak az abortusztörvényre hivatkozva Lengyelországban, de ugyanennek a történés-sorozatnak a „lightos” változata érhető tetten az SZFE-ügy kapcsán nálunk, idehaza is.
A durva változatra pedig éppen az USA-ban láthattunk ijesztő példát idén, a sok helyen komoly zavargásokba torkolló BLM-tüntetések során. Utóbbi zavargások esetében nyilvánvalónak tűnik, hogy egyszerre szolgálták Donald Trump hatalmának gyengítését, a Trump-i hatalomgyakorlás reakciókészségének és rendcsinálási hajlandóságának tesztelését, valamint – tekintettel a közelgő elnökválasztásra – a saját szavazóbázis minél nagyobb fokú aktivizálását is.
A dolgok menete mindig megegyezik
Bárhol zajlanak is ezek a szervezkedések, mindenütt azonos jelleget öltenek. Egyrészt mindig valamilyen civilnek hazudott szervezetet bíznak meg a szervezéssel és mindig, mindenütt van valami „fedősztori”, amellyel „eladják” és kifelé kommunikálják ezeket a kívülről szervezett zavarkeltéseket.
Amerikában az „elnyomott feketék” érdekében kezdődött a folyamat, amely „elnyomás” természetesen a „rasszista” Trump hibája volt. Lengyelországban most éppen a nők jogaiért zajlik a tüntetés, akiktől el akarják venni azt az alapvető jogot, hogy döntsenek a testükről.
(Ismét egy zárójel: az abortusz mellett tüntetők a legálságosabbak az összes tüntetői csoportosulás közül. Ugyanis abban nem lehet vita, hogy egy magzat él, tehát minden magzat esetében egy élőlényről beszélünk. Az is egyértelmű, hogy egy magzatnál kiszolgáltatottabb élőlényt nehéz találni. Vagyis, ha létezik olyan „élőlény”, amelynek jogaiért a leghangosabban kellene tüntetni, akkor az éppen a világ legkiszolgáltatottabb élethordozója, az önmaga védelmére teljesen képtelen magzat. Ebből következően azok, akik a magzatok életének minél egyszerűbb kioltásáért emelnek szót, a létező leggyalázatosabb tettet követik el az emberiség ellen. Zárójel bezárva.) Nálunk, Magyarországon pedig az állítólagosan sérülő egyetemi autonómia és az állítólagosan veszélybe kerülő művészi szabadság érdekében tüntetnek az SZFE-n.
Mondani sem kell, hogy azok a politikusok, akiknek ez az egész az érdekét szolgálja, vagy meg sem jelennek az ilyen tiltakozásokon, vagy ha mégis, akkor sietnek leszögezni, hogy azt csak magánemberként teszik, s bár semmi közük az események szervezéséhez, maximálisan egyetértenek azokkal, mert a populista/rasszista/autoriter/diktatórikus (a jelzők rendre cserélődnek, de általában az imént felsoroltak közül kerülnek ki) vezetői módszerekkel le kell számolni. Ehhez a „leszámoláshoz” időről-időre előrángatnak korábban sosem látott arcokat, akiket aztán egy ideig „plakátarcként”, afféle „élő pajzsként” maguk előtt tolnak.
Ezeknek a „plakátarcoknak” a személye, amilyen hirtelenséggel fellángol és bejárja az országos és/vagy világsajtót, olyan hirtelen feledésbe is merül. Erre számos példát lehetne felhozni itthon (emlékszik még valaki Pukli István vagy Gulyás Balázs nevére?) és külföldön (Greta Thunberg és társai vajon mit csinálnak most?) egyaránt.
Pukli István. Jött, látott, eltűnt. Fotó: MTI
A különböző megmozdulások, tiltakozások szinte teljesen azonos forgatókönyve alapján minden alapunk megvan arra, hogy azonos „agytrösztöt”, egységes háttérerőket, azt a bizonyos „deep state” jelenlétét tételezzük fel a különböző országok nemzeti erői és nemzeti érdekeket képviselni igyekvők ellen szőtt támadások mögött. A dolog célja is egyre egyértelműbben kitapintható: minden országban az összes, rendelkezésre álló erő mozgósításával meg kell akadályozni a nemzeti, konzervatív erők hatalomra kerülését vagy hatalmon maradását, mert útjában állnak az életellenesek által ránk szabadítani igyekezett világrendnek.
Látható, hogy mindenütt baj van ezekkel az életpárti erőkkel, kontinenstől és országtól függetlenül. Baj volt Donald Trumppal az Egyesült Államokban, baj van Brazília vezetőjével, Jair Bolsonaróval, baj van Jarosław Kaczyńskivel Lengyelországban, baj van Matteo Salvinivel Olaszországban és igencsak komoly baj van Orbán Viktorral Magyarországon. Vagyis mindenkivel baj van, aki nem átall eltérni a fősodor elvárásaitól, és emellé még kellően karizmatikus is egyben. Igyekszik is ez a megfoghatatlan hatalmi háló ellehetetleníteni az ilyen típusú politikusokat, és ahol ennek ellenére mégis őket választja meg a többség, ott szinte azonnal megjelennek a civil – jobban mondva civilnek álcázott – szervezetek, az emberjogi csoportosulások, melegjogi aktivisták, harcos környezetvédők és csatolt részeik, különböző alapítványok és homályos hátterű médiafelületek jelentős háttértámogatásával. Vagyis a „deep state” maga.
Miután az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, döntő fontosságú, hogy annak elnöke miként viszonyul az ilyen típusú vezetőkhöz. Ez annak ellenére is alapvetően meghatározó, hogy még az USA elnöki pozícióját sem érdemes egy bizonyos szinten túl felülértékelni, hiszen hiába van egyébként igen komoly hatalma, a háttérerők hatása – vagy, mint azt Trump elnöki évei során láttuk, az aknamunkája – a Fehér Házig is bőségesen elér. Ugyanakkor mégis kulcsfontosságú tény, hogy az elnöki adminisztráció miként viszonyul azokhoz a politikusokhoz, akik mernek „renitensek” lenni.
Amit Biden győzelme hoz
Amikor majd Joe Biden hivatalba lép és jövő év elején elkezdi elnöki működését, az Egyesült Államokban az eddigi irányvonalhoz képest jelentős változások várhatók.
Soha még ennyi pénzt nem fordított kampányra egyetlen elnökjelölt sem, mint amennyit Joe Biden és a demokraták erre költöttek. Nyilvánvaló, hogy ezek mögött a pénzek mögött a háttérerők, a „deep state” gigantikus vagyona is ott van, és az is nyilvánvaló, hogy azok az erők, amelyek ezt a pénzt előre odaadták a demokratáknak, most benyújtják majd a számlát. Innentől kezdve az amerikai elnök döntéseiben szerepet fog játszani a nemzetközi pénzvilág és annak az elnöki adminisztráció felé támasztott elvárásai.
S hogy mivel fog ez járni? Minden bizonnyal olyan döntések születnek majd, amelyek a bel- és külpolitikai szinten is megfelelnek a Biden-adminisztrációt hatalomra segítő erők elvárásainak. Ami a belpolitikát illeti, fokozottan igyekeznek majd a BLM-mozgalomnak tetsző döntéseket hozni, amelyeknek egy része látványdöntés lehet ugyan, szimbolikus jelentőséggel, de mégiscsak érzékelhető lesz. Emellett növekszik az életellenes döntések száma. Joe Bident az erősen abortuszpárti politikusok között tartják számon, így azok a törekvések, amelyeket a magzati élet védelmében Trump igyekezett megvalósítani, megfeneklenek, sőt, jelentős visszalépés várható. A bevándorláspolitika Trump keményebb fellépése után ismét lazulni fog majd. A háborúkban érdekelt, rendkívüli erővel bíró fegyverlobbi érdekét is nézve könnyen lehet, hogy újabb katonai beavatkozásokat eszközöl majd az Egyesült Államok, hivatalosan persze a „demokrácia” elősegítése érdekében.
Joe Biden, az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltje, volt alelnök támogatói előtt beszél. Fotó: MTI/AP/Paul Sancya
Joe Biden esetében nem kerülhető meg az egészségi állapota, amely bizony igen érdekes találgatásokra adott okot már a kampány során is. Előfordult, amikor élő, egyenes adásban is láthatóan súgógépről beszélt, vagy válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, és voltak olyan kijelentései, amelyek zavart mentális állapotot tükröztek. Így aztán érthető, hogy felmerült a kérdés: ha a Biden állapotáról szóló híreknek van valóságalapjuk, vajon alkalmas lesz-e ennek a grandiózus feladatnak a megoldására, pláne négy éven keresztül?
Joe Biden 78 éves lesz a napokban, és egyrészt a kora, másrészt a korábban említett zavarodottságra utaló jelek okán már a kampányban felmerült, hogy valójában ő is csak egy „plakátarc”, mert demokrata győzelem esetén a valódi hatalom Kamala Harris alelnök kezében fog majd összpontosulni. Ráadásul még a látszatra sem kell mindenképpen ügyelniük a demokratáknak, ha valóban így lesz, mert az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya értelmében az elnök bármilyen akadályoztatása esetén automatikusan az alelnök lép a helyébe. Vagyis Kamala Harris elnökké válása alapvetően simán megtörténhet, akár úgy is, ha Joe Biden például egészségügyi okokra vagy bármi másra hivatkozva lemond hivataláról.
Érdekes csavar a történetben, hogy Kamala Harris eredetileg elnökjelölt szeretett volna lenni, s csak azután vált alelnökjelöltté, hogy Joe Biden legyőzte őt a demokraták elnökjelölt-állító konvencióján, ám utána éppen Biden javaslatára megtették alelnökjelöltnek. A jogász végzettségű egykori szenátorasszonyról ezek után annyit biztosan ki lehet jelenteni, hogy nem másodhegedűs típus. Mindez előrevetíti, hogy alelnökként is igyekszik majd kézben tartani az elnök döntéseit, ami a felmerülő vitás kérdések során akár komoly belharcokat is eredményezhet a demokraták háza táján.
Érdekes kérdés lesz ugyanakkor az is, hogy a republikánusok mennyire tudják majd megvédeni korábbi döntéseiket és eddigi eredményeiket. Azt ugyanis tudni kell, hogy a szenátus – amely adott esetben erőteljesen képes ellenállni a regnáló elnök törekvéseinek – republikánus többségű maradt Biden győzelme ellenére is. Tagja lett a szenátusnak az a Mitch McConnell is, akit Trump idején is a republikánusok egyik fő ideológusaként tartottak számon.
A fentieknél természetesen sokkal jobban érint bennünket az, ami az USA külpolitikájában várható. Nyilvánvalónak tűnik, hogy visszatér a 2016 előtti világ, amikor ismét számítani kell egyfajta kioktatásra kormányunknak, s erre még akkor is fel kell készülnünk, ha a mostani választások után a Biden-adminisztrációnak nem biztos, hogy lesz majd erkölcsi alapja bárkit is kioktatni… Számunkra ez azért különösen fájó, mert az elmúlt négy évben minden korábbinál kiválóbbak lettek az amerikai-magyar kapcsolatok. Érdemes felidézni, hogy Donald Trump többször is milyen elismeréssel formált véleményt Orbán Viktorról és az általa képviselt politikáról. David B. Cornstein, az Egyesült Államok budapesti nagykövete pedig közelmúltban történő távozásakor rendkívül szívélyes üzenettel búcsúzott el tőlünk, magyaroktól.
Ez a békés, remek kapcsolat aligha lesz sajnos megőrizhető. Emlékezhetünk, hogy volt az Egyesült Államoknak már olyan nagykövete – Mark Palmer, vagy Nancy Goodman Brinker – és olyan ideiglenes ügyvivője – Mark André Goodfriend – is Budapesten, aki bizony nyíltan beavatkozott hazánk belügyeibe. És még véletlenül sem a nemzeti oldal érdekében… Erre kell számítani most is, jóllehet, az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy akár egy-két év is eltelhet, mire új nagykövet érkezik majd Budapestre.
Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke, volt miniszterelnök (b) és André Goodfriend. Fotó: MTI
Veszélybe kerülhet a nyugati keresztény civilizáció
Ami pedig a világ folyását illeti, félő, hogy nagyon rossz irányba indulunk el az előttünk álló években. Ami az Egyesült Államokban történik, annak komoly kihatása van a világ többi részére is. Közvetve is, hiszen az USA a „haladó világban” az egyik legfontosabb hivatkozási alap, és közvetlenül is, amikor a világ vezető hatalma nyílt vagy burkolt beavatkozást eszközöl egy ország belügyeibe. Mindegyikre láttunk már példát, sőt, tapasztaltuk is a saját bőrünkön.
Ha a jogos és megalapozott félelmeink válnak valóra, és a Biden-i Amerika azt hozza, amit előzetesen várunk tőle, akkor ijesztő események bekövetkeztére kell felkészülni. A különböző devianciák erősödése várható, amellyel párhuzamosan Brüsszel mellett immáron majd Washington részéről is fokozódni fog a nyomás, akár a migránsok befogadására, akár az eddigi, erőteljesen nemzeti politika finomítására. Ennek minden olyan ország érintettje lehet, amely saját úton jár és markánsan képviseli érdekeit. Mindezek az eredendően keresztény alapokon nyugvó nyugati civilizációt – amely a mögöttünk hagyott évtizedek elhibázott, multikulti-erőltető politikája eredményeként amúgy is súlyos válságban van – olyan mértékben felhígíthatják, ahonnan többé már nem lesz visszaút.
Ami bennünket illet, nekünk is a helyzet jelentős romlására kell felkészülnünk. Miután az Orbán-kormány és maga a miniszterelnök többször is egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy politikájának sarokkövein nem hajlandó változtatni, így a jelenlegi ellenzék jelentős, az eddiginél is nagyobb támogatást kaphat a Biden-adminisztrációtól és a mögötte álló „deep state” részéről. Orbán Viktor bukásának közös érdeke összekapcsolhatja ezeket az erőket; nem véletlenül sietett gratulációt küldeni Bidennek az összes hazai ellenzéki párt vezetése, akik már előre gazsulálnak a leendő támogatás reményében…
Összegzés
Megosztottság jellemzi világunkat, amelyben az életpártiak és az életellenesek vívják harcukat a jövő birtoklásáért. Ennek a harcnak a végkimenetele megjósolhatatlan, az ugyanakkor biztos, hogy alapvetően fogja majd meghatározni a nyugati civilizáció és azon keresztül az egyetemes emberiség jövőjét. Sajnálatos, ám egyre inkább tetten érhető, hogy a szakadék a két világnézet között nagyobb, mint amekkorának szabadna lenni. Immár az is kezd kérdésessé válni, hogy ez a szakadék egyáltalán betemethető lesz-e valaha?
Az amerikai elnökválasztás – éppen az eseményeket kísérő hatalmas visszhang okán – erre az állapotra hívja fel a figyelmünket, de emellett hordoz még egy fontos üzenetet. Ez pedig nekünk szól. Nekünk, életpártiaknak, akik konzervatív, keresztény értékrendet vallunk, és szeretnénk magyarként megóvni és tovább örökíteni ezeréves hazánkat. Nem lehet elbújni, és úgy tenni, mintha nem látnánk, mi zajlik, mert ha így teszünk, elveszik értékeinket, eszméinket, hitünket, hazánkat és ezzel az életünket is. A maga eszközeivel mindenkinek tennie kell azért, hogy ez ne következhessen be.
Zárszóként aligha kívánhatunk mást, mint azt, hogy Isten óvja Amerikát – és azon keresztül bennünket, életpártiakat is, szerte a nagyvilágon!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS