Olcsóbb csigát!

Nem tudom, ki hogy van vele, én valahogyan ragaszkodnék a régi sztereotipiáimhoz. Szeretném például, hogy ha egy francia tüntet, akkor az éti csiga árának drasztikus emelkedése miatt, vagy az újabb sajtadó bevezetése okán érzett féktelen haragjában dúlja fel Párizst, és emeljen fővárosa terein guillotinokat. Mert ez az üzemanyagos balhé… Ez bizony a fogyasztói társadalom által végképp elbutított véglények fatalista ünnepe.

Ha nem időrendileg, és nem is geopolitikailag, hanem csak úgy ad hoc vizsgáljuk a népek és nemzetek polgári engedetlenségi hullámait, akkor azt tapasztaljuk, hogy valamiféle egyetemes emberi jogok köré szerveződően indult meg, s szökkent szárba az ellenállás. Akár a jobbágysorból való felszabadítás, akár a 8 órás munkanap, akár a nők egyenjogúsága, mind-mind olyan követelés volt, amelynek jogosságát nehezen lehetne vitatni. Ezzel szemben Black friday-től megszédült, globalizált világunkban olyan követelésekkel állunk elő, amelyeken dicső őseink csak röhögtek volna. Vagy tán inkább sodronykesztyűs kezükkel pofán sújtottak volna minket. Free Wifi, internetadó, férfiak és férfiak közti házasság, benzinár… Persze, ahogyan a székelyek mondják,

tempora mutantur, et nos mutamus in illis

. Ami régen volt, az akkor volt fontos. Ami meg ma van, az ma fontos. Na, de akkor is! A józanész valahogyan azt diktálná nekünk, hogy a legújabb világégés, vagy akár Franciaország megsemmisülése ne egy koszlott kőolaj-származékon múljon már! Még akkor se, ha az üzemanyagár növekedése automatikusan magával vonja minden termék és szolgáltatás drágulását. Mármint viszonylagos drágulását. Mert azért szeretnénk mi itt, Kelet-Közép-Európában, ha ez lenne a legnagyobb gondunk.

Arról nem is beszélve, hogy mekkora veszélyeket rejt magában az, ha egy idióta forradalom kisajátít magának valami köznapi használati eszközt, mondjuk egy autótartozékot. Mert mi van akkor, ha gyanútlanul kocsikázom Párizs felé, én, mint magyar turista, és egyszer csak kilyukad a gumim? Nyilván magamra öltöm a sárga mellényt, és elkezdek szerelni. Aztán majd jól elcsodálkozom, amikor harminc kommandós veti rám magát, s az államhatalom megdöntésének kísérlete vádjával egy Bastille szerű képződményben találom magam, amint guineai néger cellatársaim erotikus tekintettel vizslatják hamvas fehér testemet. Persze valahol a mellény egy nagyon találó jelkép. Mert ahogyan a németeknek, úgy a franciáknak is hirtelen nagy lett a mellényük. Na, nem(csak) a népnek, hanem a vezetőiknek. Azoknak a mindenkinél okosabb européereknek, akik most a hatalmuk megtartásáért remegnek, s mindenre készek, csakhogy ne söpörje el őket az elégedetlenkedők tömege. És még így… még ezzel is irtózatos károkat tudnak okozni. Nem csupán maguknak, mert azt amúgy is nagy ívben lesajnálom. Hanem például azoknak a józan gondolkodású politikusoknak, akik a lassú tempójú, de tartós eredményeket hozó megoldások elkötelezett hívei. Akár idehaza is. Mert az egyre szélebbre toluló szélsőjobb és szélsőbal ugyan még nem termelte ki magából azokat a maroknyi, ám annál veszedelmesebb csoportokat, akikre már nyíltan használhatjuk az anarchista jelzőt, sőt akár a terroristát is. De elképzelhető, hogy a hatalom megszerzéséért mindenre képes ellenzéki vezetőink a „Vox populi – Vox Dei” elvét hangoztatva, s pontosan Párizsra hivatkozva először feltüzelik a tömeget, majd a romboló, gyújtogató, fosztogató csürhe élére állva kísérelnek meg valami nagyon ostoba, ám annál veszélyesebb dolgot. Teszem azt egy erőszakos hatalomátvételt. Mert akkor aztán valóban a saját bőrünkön éreznénk, mit jelent a koncepció nélküli kormányzás. Hiszen, ahogyan valódi vezetők és valódi követelések híján a sárga mellényesekkel sem tudott senki tárgyalni, liberális észkombájnjaink országdúlását sem tudná senki megakadályozni rációval és szép szavakkal.

***

Mint az köztudott, a hamis ideák, vagy ostoba célok köré szerveződő forradalmak viszonylag rövid időn belül két pofára zabálják fel saját gyermekeiket. Ez most is így lesz. De amíg a történések eddig eljutnak, iszonyatosan nagy, s könnyen elképzelhető, hogy helyrehozhatatlan károk fogják érni kontinensünket. Nem annyira teremtett értékekben, mint inkább eszmeiségben. És csak sovány vigasz, hogy ilyenkor különösen jó magyarnak lenni, s képviselni a józan előrelátást, s az Európa jövője feletti valódi aggodalmat.

() VBT ()