Bánom Bánkot
A mélyszegénységben tobzódó orbáni diktatúrában, egészen pontosan tegnap este, azaz pénteken, a pünkösdi hosszú hétvége első óráiban úgy gondoltuk kedvesemmel, hogy a varázslatos tavacskájáról és jazzfesztiváljáról híres Bánkon költjük el estebédünket. Hiba volt azt gondolni, hogy ez sikerülhet.
***
Első utunk egy csilivili wellnesshotelbe vezetett. A csodálatos belterű épületegyüttes éttermének, üdítően szép teraszán foglaltunk helyet (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), majd vártunk. Vártunk, vártunk, vártunk és utána is csak vártunk. A távolban olykor-olykor feltűnt egy felénk néző pincér, de a felénk nézés ősi pincérmesterségénél többet nem tett érdekünkben. Mellettünk, a teraszt egy földúttól elválasztó kerítés másik felén középiskolás gyerekek bográcsoltak. A langyos nyáresti szellő pont felénk hozta a paprikás krumpli illatát. Nyilván, hogy az égiek maró éhségünk kínját ezáltal is növeljék. Negyedóra elteltével eszembe jutott, hogy dzsekim zsebében van egy benzinkutas süti, amolyan kávé mellé járó fahéjas finomság. Testvériesen elosztottuk. 20 perc után felálltunk az asztaltól, s elhagytuk az épületet. Kifelé menet alaposan körülnéztem. Úgyse látom többé ezt a helyet. Második kísérletünk egy falatozónál történt. No, ennek ajtaját majdnem sikerült kinyitnom. A „majdnem” arra vonatkozik, hogy amennyiben éhségem iránti dühömben négyméteres zöld entitássá fejlődtem volna, tokostul tépem ki a bejárati ajtót, s falmaradványokkal a vállaimon lépek be a helyre. „Majdnem” hiányában csupán azt konstatálhattam, hogy az ajtó zárva. Megkérdeztünk egy arra haladó párt, hogy kinyit-e még a hely? Sok mindent megtudtunk tőlük. Például, hogy Szentesről jöttek, ahol én is szolgáltam katonaként a helyi műszaki alakulat kötelékében, s hogy a szentesiek egytől egyig imádni való emberek, én is csak a hivatásos állományt utáltam, de őket nagyon. Ja, igen, azt is elárulták, hogy a falatozó csak holnap nyit. A tulaj úgy gondolta, hogy ma felesleges. Harmadjára egy panzióban próbáltunk szerencsét. Már annak is igen megörültünk, hogy a panzió teraszán késsel, villával étkező embereket látunk. Nyilván van étterme a helynek, gondoltuk naivan. Feltételezésünk igaznak bizonyult. Odabent egy kedves hangú, udvarias pincér közölte velünk, hogy igen, van éttermük. De sajnos csak este nyolcig. Mondta ezt nekünk 20 óra 3 perckor, barátságosan. Egy üdülőfaluban. Nógrád megyében, ahol az ilyesmi olyan ritka, mint népnyelven a fehér hollótlan mese. Pünkösd első óráiban. Három perccel az étteremzárás után. Mert hiszen minek is tartana nyitva nyáron, a szezon kezdetén egy étterem ünnepi hétvégén tovább, mint este 8?
***
Még szerencse, hogy Rétság közel volt. S ott a Zulu Caféban még szinte le sem ültünk, már érkezett is asztalunkhoz a pincér hölgy, két igen csinos étlappal. Valamiféle csodálatos hatodik érzékkel megáldva akkor is azonnal ott termett, amikor sikerült választanunk. Az ínycsiklandó étkek pedig pontosan időhatáron belül lettek asztalunkra szervírozva. A hely egyetlen negatívuma, hogy a városon átvezető 2-es főút az asztaltól uszkve 3 méter távolágra futott. De bántuk is mi ezt már akkor!
***
Nem akarok és nem is fogok ítélkezni. Felesleges. Amiért pedig ezt a történetet elmeséltem, hogy mindezeket többször, több helyen tapasztaltam. Én egy étteremben vendég vagyok. Azért ülök le az asztalhoz, hogy szép környezetben jó étkeket fogyasszak, majd ennek anyagi ellenszolgáltatását (a borravalóval együtt) megfizessem. Aztán távozzak a helyről, és elvigyem annak jó hírét szerte a honban.
No, Rétságét viszem is!
Bánkra pedig majd a tó, vagy épp a jazzfesztivál miatt megyek, pláne, ha Pálinkás Gergő barátomék is fellépnek. És viszek magammal szendvicset.
() VBT ()
Kiemelt kép: Tó Wellness Hotel honlapja
P.S.: Véletlenek pedig nincsenek. Alighogy elküldtem cikkemet Gergő barátomnak, már jött is a válasz:
Úgyhogy most megyek Bánkra, hogy meghazudtoljam saját magam, és az ő kedvéért még egyszer belépjek oda, ahová nem terveztem.
