Behúzott szárnyú felfelé zuhanás
(Bérczesi Robi akusztik az óbudai Esernyősben)
„Sziasztok! VBT vagyok, Bérczesi Robi és Hiperkarma függő” – mondanám, ha mondanám. És válaszolnák rá, ha válaszolnák, méghozzá nagyon sokan: „Szia, VBT!”. Mert hála Istennek a hazai művészvilág néhány elvitathatatlan tehetségű, zseniális képviselőjének művészete kurzusok fölött álló. Ilyen néhányművész Bérczesi Robi is.
S a háromlábú kutya rúgja rá a nyugati boszorkányra az ólajtót, ha nekem tetszik, hogy ezzel a kurzusos baromsággal kellett kezdenem. De ismerve a közegek átjárhatatlanságát, s a néha mégis átvándorlók nyakába (mindkét oldalról) zúdított salakanyagtengert, ezzel kellett kezdenem. Na, hogy Bérczesi Robi tegnap mivel kezdte? A
Fellegajtó nyitogatóval
. Igen, nem tévedés. Részemről sem elírás, ahogyan részéről sem volt valamiféle kikacsintós karikatúra. Briliánsan egyedi akkordmenettel, sajátosan, amolyan Bérczesi Robisan (hogy máshogy?), hatalmas alázattal, ahogyan azt kell. S persze az est további részében sem hanyagolva a magyar népdalokat; három-négy Hiperkarma szám után előadva egyet-egyet. Minek következtében itt még bizony az is jól érezte volna magát - legalábbis három-négy számonként - , akinek testét oda-vissza borítják a turulos, nagy-magyarországos tetkók. S nem csak úgy habókra mondom ezt, ugyanis pont egy ilyen srác ült pont ott, pont akkor, pont mellettem. Mondjuk ő a saját szerzeményeket is szemmel láthatóan ismerte és imádta. Nesze neked kulturális széthúzás… S az előadás még egy érdekességet tartogatott a jelenlévők számára: Bérczesi Robi minden előzetes figyelmeztetés nélkül belekezdett egy
Bonanza Banzai
dalba. Mert szerette, s mert szereti. Mondhatnánk erre, hogy persze, de hát a Bonanza fénykora még akkorra datálódik, amikor az other side-on sikk volt felülreprezentálni Kovács Ákost, akitől akkortájt máskülönben a jobbos szülők óvták, védték gyermekeik gyenge lelkét. De pontosan azért, amiért mifelénk a bélyegek örökre rányomódnak arra, aki billogozásra kerül, s e stigmák visszamenőlegesen is rákerülnek mindenre, ehhez azért bátorság kellett. Szerintem Bérczesi Robinak a bátorság volt az utolsó gondolata (ha egyáltalán gondolt erre). Úgy vélem, nagy ívben tett rá, hogy ki mit gondol. Egyszerűen csak dalolta, amit szeret. Mi pedig szerettük, ahogy dalol.
„Ennyi.” – mondta a korintusi híveknek írt el nem küldött levelében Szent Pál apostol. (a levél hozzáadott érték tekintetében nem ütötte meg a nikaiai ingerküszöböt, ezért nem került bele a kánonba – VBT)
A nóták pedig jöttek szépen egymás után, csupán pár lopott kortynyi sör, vagy slukknyi cigi által pauzálva (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). És a repertoár mellett választani is lehetett. A bekiabált kéréseket Bérczesi Robi minden esetben teljesítette. No, jó, a Feketepéter kivételével, de helyette kaptunk egy Húsrágó hídverőt. És rengeteg ráadást, hiszen a koncert bőven túlnyúlt a másfél órán.
Azt persze sajnálom, hogy a Feketepéter mellett az Amondó sem volt. Gondolom, egy szál gitárral nehezen lett volna kivitelezhető. Pedig jó dal, szeretem. Ahogyan Robinak sugarak a kezei és a kezei a sugarak. Erre mondanák az HBO szakemberei, hogy nem jó, de nem is tragikus. Bérczesi Robi – szemmel (l)áthatóan – kiírta, kiénekelte magából a nem jót, és ugyanúgy a tragikust is. Olyasfajta evolúción átesve, amely fejlődés meghagyta benne leghátul a magzati lét lasztisan 140 bpm-es frekvenciáját, de adott egy nem akármilyen jövőképet is. Ebben a bizonyos jövőképben pedig benne foglaltatik a legörömtelibb hír: sok-sok Hiperkarma dal vár még ránk.
